New Moon-6.Fejezet

Sziasztok. Íme a hatodik fejezet, mely egy kis változtatásokon ment keresztül, értek itt a címre, és a lényegére. Gondoltam, színesítem egy kissé ilyen formában is a történetem-e szemszögű megvilágosítását. Remélem mindenkinek elnyeri a tetszését. 

A felvételivel kapcsolatban: A magyar része igazán jól sikerült, de a mateeek -> nyeeee....de szorítsatok.:) SZERETNÉK MINDENKIT EZ ÚTON FIGYELMEZTETNI, HOGY KÉREM KOMMENTELJETEK!!! Szükségem van a bíztatásra, ugyanis elé mély ponton vagyok. Kérlek, nagyon kérlek, egy-egy rövid kommentel ajándékozzatok meg.:/

6.A sikátor

Nehéz egyedül.  Nehéz nélküle. De így a jobb mindenkinek. Egy szörny alapjába véve úgy sem érdemli meg, hogy szeressék, tehát akkor én pláne nem.

Egész este azt kántáltam magamban, hogy „Össze kell, hogy szedd magad, és meg tudd védeni látatlanul is Bellát”. De a nevét ahogy felidéztem, úgy jöttek az emlékek.. Nem tudom miért vagyok ennyire szánalmas, hogy még csak a felejtés vagy a figyelem elterelés sem megy. De akár hova nézek őt látom, ha a hajamhoz érek, ha a bőrömet nézem, miért ő jut eszembe? Meddig lesz ez így? Ehhez és hasonló kérdések száguldoztak keresztül az agyamon, miközben az erkélyen ültem és vártam, hogy fel keljen a nap.

Nagyon fixíroztam már a horizontot, hogy előbújjon végre a nap,mikor egy túlságosan is ismert, és egyáltalán nem rokonszenves szagot hozott magával a kora reggeli szellő. Döglött hús. Victoria. Itt volt. Amilyen gyorsan csak bírtam, zsebre raktam a telefont, ami épp elkezdett csörögni, de lenémítottam és hagytam, hadd keressen aki akar. Vettem elő még egy kabátot. Az ajtót belülről bezártam, majd körbekémleltem az emberi elméket. Épp ébredeznek. Kiugrottam az erkélyről és a szag után iramodtam.

Megpróbáltam minél gyorsabban futni. De nem tudtam utolérni, egyszer csak egy nagyon ismerős sikátor felől jött a szaga. Amint a sikátor közepére értem, azonnal ledermedtem. Egyetlen kérdés süvített a fülemben: Honnan tudja?

Egy sötét sikátor közepén álltam és csak dermedten bámultam a falakat. A téglák már omladozó félben voltak, a vakolat itt ott már letöredezett. Semmit sem változott ez a hely, 70 éve nem jártam itt, és még csak az emlékeimből is próbáltam kizárni ennek a helynek az emlékét. Victoria után sem tudtam futni. Csak álltam meredten és próbáltam kizárni a kínzó képeket.

Ez az a hely, ez az én helyem. A vadász helyem. Az áldozataimat mindig ide hoztam. És itt oltottam ki az életüket könyörtelen módon. Még látom a kaparás nyomokat, érzem a levegőben a vér szagát. Pedig már nincs itt. A vér szaga mintha itt terjengne a levegőben, mintha hallanám a zsákmányom vérfagyasztó, hörgő sikoltásait. De csak én voltam itt egyedül.

Az agyam kapcsolt, a lábam pedig abban a pillanatban gyors tempóban indult ki innen, bárhová, csak el. Pár pillanat múlva a háznak nevezett tákolmányom előtt álltam, és kapkodtam a levegőt, mintha szükségem lenne rá.

Majd nem egy évszázada volt, hogy nem jártam ott, azon a helyen. Az agyam mintha akaratomon kívül cselekedne, pörgette a képeket.

-70 évvel ezelőtt-

-Ragadozó vagyok!!! –bizonygattam magamban, miközben egy kietlen utcán sétáltam. Tudtam mit keresek, és azt is tudtam, hogy rosszul teszem, de nem igazán érdekelt. Vérre vágytam, gyilkolni akartam. Egy egy pillanatra, felrémlett egy szőke haj, avagy egy bánatosan csillogó aranybarna szempár, de a cipőm kopogása, ahogy a macskaköves úton bóklásztam, Rio kihalt utcájában, szinte azonnal elterelte a figyelmemet. Pár gondolat után, meg is találtam amit akartam. Egy sarokra előttem, egy középkorú férfi, kissé részegen ugyan, de épp hazafele vette az útját, ami történetesen az én utamat keresztezte. Körül néztem, majd egy pislákoló lámpa alatt megtámaszkodtam. A férfi pár perc múlva már nagyon közel járt hozzám. Körül nézett, de mivel az orrárig nem látott, így nem is vett észre. Mikor lassan elhaladt előttem, megmozdultam, és csak ekkor vett észre. Komótosan megfordult, és rám nézett. Érezte a veszélyt, fejében a rosszabbnál rosszabb képek kergették egymást, és az igazság az, hogy nem tévedett túl nagyot. Nyelt egy nagyot, elmosolyodott, szemei keresztbe fordultak, majd sietős léptekkel el indult. Hirtelen előtte termettem, megragadtam a kezét és el kezdtem húzni. A férfi nyöszörögve tűrte egy darabig, majd hangos káromkodásba kezdve segítségért kiáltozott. Egy jól irányzott, kíméletlen ütéssel eltörtem az állkapcsát, amitől a férfi egy pillanatra felüvöltött, azután pedig vért prüszkölve hagyta, hogy vonszoljam. Végül a saját sikátoromig vonszoltam. Vére eszemet vett,és már csak a vörös ködöt éreztem,ahogy minden érzékszervemet eltompítja, és csak a csöppökben le hulló nedűre tudtam gondolni. Mikor végeztem és az agyamról leszállt a vér okozta gyönyörű lepel, észrevettem, hogy közönségem is akadt. Tapsolva adták a tudtomra a fajtársaim, hogy élvezték a műsort. Elméjük vetítőként pörgette le, hogyan játszottam a zsákmányommal, míg nem már több sebből vérzett, és csak ekkor mélyesztettem a fogam a nyakába. Külső szemlélőként, így saját magamat látva, hátborzongató látvány voltam. Ahogy ragadozó módjára mozogtam, ahogy kíméletlenül cibáltam az áldozatom.

A tapsoló vámpírok, szét széledtek, csak egyetlen ember maradt ott. Nem más volt ő, mint Macario.

Innentől kezdve, minden áldozatomat itt végeztem ki. Szó szerint az én helyem volt. Aki belépett oda, tudta, hogy mennie kell. Érezte a vér tömény illatát, és vagy félt, vagy nem bírta a-ami nagy szó vámpíroknál-, így ment éveken keresztül

Minden áldozatommal így, és ehhez hasonló kegyetlen módon jártam el.

Csak ültem az ágyam mellett a földön, és próbáltam észhez térni. A vér, az emberek hörgő hangjai, rémült sikolyai mind visszhangoztak a fülemben. Minden egyes arcot szinte kristálytisztán láttam magam előtt, ahogy fájdalomtól és könnytől csillogó szemükbe néztem. Nem tehettem róla, de az utolsó arc egy szív alakú tökéletes lányé volt, az utolsó szempár egy csoki barna mély szem volt. Ő nem volt az áldozatom, de lelkem végleg csak az ő elhagyása következtében hunyt el.

Tudtam, hogy nem folytathatom a magam ellen irányított hadjáratot, mely önsanyargató képességem kritikán felüli teljesítményére alapult, de nem tudtam ellenállni a vonzó emlékeknek. Még valahol a tudatalattimban derengett ez vörös hajú nő, de az emlékáradat azt is elsöpörte és átadtam magam a pusztító érzéseknek.