Utolsó pillanat-3.Fejezet

Sziasztok. Remélem tetszeni fog ez a fejezet. Kérlek, komizzatok!!

3.Fejezet

(Bella szemszöge)

Tűz. Mindenütt forró, égető és őrült fájdalmat okozó lángolás. Mintha a csontjaimat folyékony ólommal töltötték volna meg, mely kitört a csontvelőmből és az egész testemet birtokolni akarná. Mindenem égett és vágyakozva gondoltam a megváltó és békés halálra. Mert tudtam, hogy ez nem lehet a vég. Egyszerűen a tudatom nem akarta elfogadni a tényt, hogy a halál ennyire kínzó, gyötrelmes és hosszú. Legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól, de a számat sem tudtam kinyitni. A fájdalom hullámokban tört rám és mikor azt hittem, már nem lehet fokozni, egy újabb lökés bebizonyította, hogy tévedtem. A szívem a mellkasomat döngette, légzésem akadozó volt és nehézkes. Egy újabb rám törő rohamtól a testem megfeszült és görcsösen markoltam bele valami puha dologba. Agyamnak még ideje sem volt felfogni, hogy mit tettem tönkre, mert egy hűvös kéz bizonytalanul végigsimított homlokomon, finoman lefeszegette görcsbe meredt ujjaimat, és kezemet a másik kezébe fogta. Érintése nyugtatóan hatott és a fájdalom csillapodni látszott. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat.

Kinyitottam szemeimet, hogy szemügyre vegyem azt, aki még ilyenkor is mellettem van. Egy aranybarna tekintet nézett le rám, telve aggodalommal, szomorúsággal, megbánással és mérhetetlen nagy kínnal. Mintha nem én, hanem ő égne, vagy velem együtt ő is ebbe a földi pokolba került volna, hogy osztozzon sorsomban. Írisze szélén vékony vörös csík húzódott és hiába próbáltam rájönni, ki lehet ez az ismeretlen, nem tudtam. A következő pillanatban aztán már semmi mással nem foglalkoztam, csak a testemet megostromló tűzzel. Felsikoltottam a fájdalomtól, ami az előbbieknél is erősebben száguldozott végig rajtam és kezem élettelenül hanyatlott vissza a puha dologra. Tudatom peremén felismertem, hogy aranyszemű látogatóm felállt és kiment az ajtón, amit halkan betett maga mögött. Ezzel együtt tudatosult bennem, hogy érzékeim kitisztultak és valahogyan felerősödtek. Éreztem, hogy valamilyen finom selyemanyagon fekszem. Hallottam, hogy a madarak az ablaküvegen túl hangosan – HANGOSAN?! – csiripeltek.

A földszinten valakik járkáltak és beszélgettek, de egyszerűen nem tudtam a beszélgetésre koncentrálni, mert a fájdalom hirtelen szűnni kezdett. Először a lábujjaimból tűnt el és egyre feljebb mászva elérte a szívemet. Mindenhol elmúlt a tűz, de a szívemet mintha forró nyárssal szúrták volna át. Ismételt sikoly hagyta el a torkomat, de a tüdőmnek nem volt szüksége oxigénre. Szívdobogásom még gyorsabb iramra váltott és a fájdalom egyre csak fokozódott. Mikor már azt hittem, nem bírom tovább, és a kín elpusztít, elnyúzott lassúsággal dobbant még egyet, aztán csend. Szemhéjaim felpattantak, amint meghallottam, hogy szívem megállt. Te jó ég! Meghaltam?! Olyan furcsán érzékeltem mindent. A plafonon tökéletesen láttam az ecsetek által húzott vonalakat, az ágy fél-baldachinjának redőit mesterien rendezték el. A legmegdöbbentőbb mégis a színek kavalkádja volt.


Olyan színárnyalatokat vettem észre, amiket soha korábban. Felültem – mozdulatsorom olyan gyors volt, hogy attól féltem, orra bukom – és jobban körülnéztem. A szoba, ahol ébredtem, hatalmas volt. Középen állt a franciaágy, szemben vele egy hosszú szekrénysor, amit egy ajtó szakított meg. Jobb oldalon még egy ajtó nyílt, mellette egy kanapé és egy könyvespolc.

 Az ágy fejtámlájánál, két oldalt szintén polcok voltak, de mindegyik üresen tátongott. A nyugati fal teljes egészében üveg volt és fantasztikus kilátás nyílt az erdőre, hegyekre és egy folyóra, mely nem messze kanyargott az érintetlen, vadregényes táj mélyén. Egy üvegajtón keresztül az erkélyre is ki lehetett menni. A falak törtfehér színben pompáztak, amihez passzolt a halványbarna szőnyeg a talpam alatt és a királykék selyemágynemű. Felkeltem és a szekrény melletti ajtón egy szobaméretű fürdőbe jutottam. Itt is az előbbi színkombináció dominált, de engem jobban lekötött az előttem látott alak. A lény felsője és nadrágja csurom vér volt. Nyakán egy sápadt, félhold alakú heg éktelenkedett.

Hófehér bőre márványkeménynek tűnt, arca gyönyörű és titokzatos. Szeme vérvörös árnyalatú, szeme alatt halványlila karikák, melyek még vonzóbbá tették őt. Ajkai vörösnek hatottak krétafehér bőre mellett. Sötétbarna, derékig érő haja keretezte arcát, ami lágyan omolva hullott alá hátán és keblein. Megbabonázva nyúltam felé és abban a pillanatban rájöttem. A gyönyörű lény én magam vagyok! Saját tükörképem nézett velem farkasszemet. Szemeimbe értetlenség költözött. Mi történt velem? Hol vagyok? Mi ez a hely?

A pokolhoz túl barátságos, a mennyhez túl ijesztő. Valóban meghaltam? Tekintetem a fürdőkád szélére esett, amin egy halványkék ruhadarab árválkodott. Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam és kirohantam, vissza a szobába. Bárhol is vagyok – gondoltam -, ilyen véresen mégsem mászkálhatok! A halványkék valami egy ing volt, de nem sokat törődtem vele.

Lerángattam magamról régi ruháimat és felvettem az inget. A finom pamut kellemesen súrolta a bőrömet és combközépig ért. Az ujja túl hosszú volt, ezért hajtottam rajta párat. A felsőt és a nadrágot ott hagyva kiléptem a másik ajtón. Egy hosszú folyosón találtam magamat, aminek bal oldalán ajtók voltak és a legvégén is volt egy. Jobbra, középen egy impozáns falépcső vezetett le, és mivel hangokat hallottam onnan, megindultam lefelé. Egy újabb emeletre érkeztem, aminek ugyanaz volt a szisztémája, mint az előbbinek, így csak körbepillantottam és odalépdeltem a földszintre vezető lépcsőhöz. Már éppen ráléptem volna a legfelső fokra, amikor a beszélgetésben beállt csendet valaki megszakította.

- Remek! – csattant fel egy gyönyörű hang. – Akkor ismét költözhetünk!

- Nem, Rosalie – felelte nyugodtan egy mélyebb tónus. – Az túl feltűnő lenne, ha most mennénk el.

- És mindezt hogyan akarod kimagyarázni majd? – kérdezett vissza a Rosalie nevű lány.

- Alice, Jasper és Emmett már mindenről gondoskodtak – válaszolt ugyanaz a férfi.

– Az egész balesetnek fog tűnni.

- És mit teszünk ezután? – A lány bosszús hangja nem kerülte el a figyelmemet.

- Várunk, míg elcsitul ez az egész helyzet, és utána megyünk el. - Mi van, ha ő nem akar majd velünk jönni? – kérdezte halkan egy bársonyos hang, és a gyomrom mintha bukfencezett volna egyet Valaki nagyot sóhajtott, és csak utána válaszolt:

- Nem tudom, de meg kell próbálnunk rábeszélni a mi életmódunkra.

- Meddig szándékozol itt maradni, Carlisle? – Ezt a hangot még nem hallottam.

 - Fél, talán egy évet – mondta a Rosalie-t csitító férfi. Úgy néz ki, ő volt a családfő és a neve hallatán bennem kezdett egy felismerés körvonalazódni.

- Egy évet? – Értetlenség és felháborodás csillant az ismeretlen hangban.

- Szuper. Legalább befejezhetjük a sulit – dörmögte egy mély, mackós hang.

-Emmett! – Az ideges férfi szólt ismét. – Tudod te, mekkora feladat egy újszülöttet visszafogni?

- Azt nem, de ha minden újszülött ilyen piszkosul dögösen néz ki Edward ingjében, akkor stipi-stopi, vállalom a feladatot! A lépcső közepén ácsorogtam a Cullen-ház nappalijában, a biztonság kedvéért a korlátba kapaszkodva. Hat aranybarna szempár nézett rám és mindegyikük tekintetéből mást és mást tudtam kiolvasni. Emmett Cullen vigyorogva vizslatott és elismerően bólintott. A kanapén mellette ülő Rosalie Hale ellenségesen méregetett, majd egy hatalmas taslit adott barátjának, akinek arcáról ezek után sem tűnt el a kaján mosoly. A pöttöm Alice Cullen hitetlenkedve megrázta a fejét és erősen koncentrált valamire. Jasper Hale, aki Alice fotelja mögött állt, döbbenten nézett rám. Dr. Carlisle Cullen is csodálkozva nézett, de szája sarkában mosoly bujkált. Felesége, Esme boldogan mosolygott és tekintete melegséget sugárzott. De nem csak ők hatan voltak a helyiségben.

A bronzvörös hajú fiú az ablaknak támaszkodott egyik kezével és az erdőt kémlelte. Edward Cullen merev testtartásán egy pillanatra sem változtatott és főleg nem fordult hátra, hogy a szemembe nézzen. Olyannyira zavarba jöttem, hogy le kellett sütnöm a szememet és egyfajta bizsergés futkározott arcbőröm alatt. A kínos némaságot végül Alice törte meg, aki halkan suttogni kezdett:
- Nem értem – motyogta az orra alatt. – Nem láttalak. És most sem látlak. Eltűntél.
A mondatoknak semmi értelmük nem volt, de már nem is törhettem rajtuk a fejemet, mert Alice odatáncolt hozzám és a család legnagyobb megrökönyödésére a nyakamba vetette magát.
- Alice! – emelte fel hangját Jasper és lépett egyet felénk. – Ő egy újszülött! Veszélyes!

Oké, most rólam beszél? De miért lennék újszülött, vagy mi a szösz? Még mielőtt bármit is mondhattam volna, ösztönösen visszaöleltem, ami ha lehet, még több csodálkozó tekintetet idézett elő. Annyira megnyugtató volt, hogy Alice megölelt és annyira jól esett! Jasper szemei a kétszeresére tágultak ki és Edward is felkapta a fejét.

 - Nem érzem, hogy mit érez. Mintha itt sem lenne – Tekintetét Edwardra fordította és hosszan nézett rá.

 - Ekkora önuralmat még soha életemben nem láttam – mondta Carlisle, és az állát vakargatta. Alice arca véletlenül hozzáért fedetlen nyakamhoz és egy jelenet pergett le szemeim előtt. Egy hatalmas fa egyik ágán ültem. Fejemet a törzsének támasztottam, egyik lábamat kényelmesen lóbáltam. Íriszem világos karamella színű volt, nem pedig vörös, mint most. Az alattam elterülő réten lágyan hullámzott a friss fű és hétágra sütött a Nap, ami Forkshoz képest meglehetősen meglepő volt. Halk lábdobogásokat hallottam, majd Jasper éles hangon kiabált:

- Állj meg, Edward! Beszélnünk kell! A megszólított a látóterembe ért és hátrafordulva bevárta testvérét. - Ugyan miről? – vetette oda flegmán és kiléptek a ragyogó napsütésbe.

A kép lassan elhomályosult és én ismét a Cullenek között találtam magamat. Ez meg mi volt? Alice az üresen hagyott fotel felé húzott és nem ellenkeztem, mert még mindig az előbb látottak hatása alatt voltam. Leültetett és ő is helyet foglalt a padlón. Gyors pillantást vetettem az oldalt ácsorgó Edwardra, de ő megint érdektelenségbe burkolózott. Carlisle halkan megköszörülte a torkát és ezzel felhívta magára a figyelmemet.

- Tudom, Isabella, hogy most nagyon furcsán érzed magadat, és ezen a szomjúság sem segít… Értetlenül felvontam a szemöldököm, ami beléfojtotta a doktorba a szót.
- Nem vagy szomjas? – kérdezte lágy hangján Esme. Micsoda hülye kérdés! Már miért lennék szomjas? Megráztam a fejemet, mert féltem, hogy a beszéddel még problémáim lehetnek. Azt hittem, a szobában lévők mind elájulnak – kivéve Edwardot, aki fészkelődött egy picit, de nem fordult velem szembe –, ám a várt hatás elmaradt, amikor Alice arcán csillogó mosoly suhant át.

- Várj! – kiáltott fel és hangja diadalittasan csengett. – Vettél már levegőt? Döbbenten jutott el agyamig, hogy mióta felkeltem, nem lélegeztem. Ismételt fejrázással válaszoltam. Ez meg hogy lehet? Ennyi furcsaság egy napra bőven elég volt! - Oké, akkor nagy levegő, és tessék! – mondta Emmett rejtélyesen, és mint a porondmester intett felém.

Szófogadóan megtöltöttem a tüdőmet oxigénnel. Kikerekedett szemmel kaptam a nyakamhoz és erre mindenki nevetni kezdett. Olyan volt, mintha több száz apró és tiszta csengő szólt volna tökéletes összhangban. Még Edward is kuncogott, pedig ő nem is láthatta reakciómat! Perzselő tűz kaparta a torkomat, ami hasonlított a fenti szobában átéltekhez, csak nem volt annyira intenzív. Aprókat lélegeztem és a nappaliban keringő illatokat analizáltam. Volt itt fahéj, méz, levendula, frézia és rózsa is. Visszatérő ismerősként üdvözöltem a napfény eszenciáját, ami mindennél erősebben hatott rám és az ing is ezt az illatot árasztotta magából.

- A torkodba lévő kaparás a már említett szomjúság – magyarázta mosolyogva Carlisle. – Ennek az az oka, hogy a tested vért követel.

Néma csönd állt be a beszélgetésben és Edward Carlisle-ra nézett. A doktor csak bólintott és megfogta felesége kezét. Mi ez az egész? Mi az, hogy a testem vért követel? Ezek mind meghibbantak egytől egyig! Diliházba kéne csukatni őket! Már nyitottam volna a számat, hogy hevesen ellenkezzek, amikor Edward végre felém fordult és rám emelte tekintetét. A felismerés azonnal elért: Edward volt velem fenn a szobában! Ő volt az, aki fogta a kezemet és az ő szeme volt tele annyiféle érzéssel, amit nem tudtam megmagyarázni! Lágy, dallamos és bársonyos hangján szólalt meg, tekintetében ismét kigyúltak a szobában látott érzések:

- Vámpír vagy, Bella! – mondta, és nem eresztette a tekintetemet. – És miattam!

Utolsó pillanat-2.Fejezet

Íme a megígért friss, remélem, tetszeni fog.<3

2.Fejezet

(Edward szemszöge)

Apám nem kérdezett tőlem semmit, csak a kezembe nyomta a Mercedes kulcsát és hagyott elmenni. Dühösen, megalázva és undorodva ugrottam be a kocsiba és csaptam magamra az ajtót. Olyan erővel szorítottam a kormányt, hogy félő volt, kettétöröm. Ujjperceim még a szokásosnál is fehérebbek voltak, pedig ezt azért nehéz egy magamfajtánál elérni. Dühös voltam a lányra, aki ilyen hatással volt rám és gyűlöltem őt. Miért kellett neki pont ebbe az átkozott városba jönnie és az én nyugodt és unalmas napjaimat tönkretennie? Miért ilyen csábító a vére és a többiek miért nem érzik? Megalázva éreztem magamat, hogy még ennek a kísértésnek sem tudok ellenállni (pedig hetven év alatt már számtalan hasonló helyzettel találkoztam, de azok nem voltak ennyire intenzívek és…).
Erre a gondolatra a lány illata ismét felidéződött bennem és a torkom fájdalmas lassúsággal égni kezdett. A szörnyeteg ujjongva ugrált belsőmben és vért követelt. A lány vérét, mely tompítaná ezt a kínzó fájdalmat és megnyugtatná háborgó lelkemet. Lelkemet? Milyen nevetséges szó!

Hiszen a fajtámnak nincsen lelke, amely a jó útra térítené őt, és nem hagyná elveszni! Én már 1918-ban elveszítettem a lelkemet és vele együtt a megváltás reményét is. Pusztán egy gyilkos vagyok, akinek eggyel több vagy kevesebb élet szárad a „lelkén”, kit érdekel? Két énem harcba szállt egymással és még én sem tudtam, hogy melyik fog felülkerekedni. Megmaradt emberi felem azért üvöltött, hogy tűnjek el innen olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok, míg a vörös szemű szörnyeget kajánul vigyorgott, és minduntalan elém lökte a lány képét. A nyakán lüktető erecske élesen rajzolódott ki és láttam, ahogyan a vér száguldozik fehér bőre alatt, mely olyan vékony volt, akár a papír. Másik felem csatába küldte azt a gondolatot, ami arról győzködött, hogy egy ártatlan lány életét nem olthatom ki. Zavarodottan ráztam meg a fejemet és beindítottam a motort. Kihajtottam a parkolóból és Forkson keresztül Alaszka felé vettem az irányt. Talán a friss levegőn és távol démonomtól el tudom felejteni azt a hívogató aromát, amely miatt majdnem tönkretettem a családom által oly gondosan felépített valótlanságot. Nem is igazán figyeltem arra, hogy merre is megyek, így egyenesen Swan rendőrfőnök háza felé vetett a sors.

Edward, mégis mi a francot keresel te itt? Meg vagy húzatva? Elment az a maradék józan eszed is? Kétségbeesetten tapostam bele a fékbe és megálltam a szemközti szomszéd háza előtt. Fejemet a kormánynak döntöttem és bár nem volt szükségem oxigénre, mégis zihálva lélegeztem. Tiszta őrültség az, amit most teszek, de látnom kellett legalább egy röpke pillanatra, hogy elhiggyem, valóság és nem csak álom ez az egész. Igaz, hogy régóta nem tudok álmodni, de szerintem egy emberi rémálom lehet ilyen, mint amin én keresztülmegyek. Szörnyetegem nagyokat sóhajtva várta, hogy végre szabadon engedjék. Emberi felem felidézte apám képét, aki még ezt a botlásomat is készségesen elnézné nekem, és tárt karokkal fogadna vissza a családba, ahogyan már megtette 1931-ben is. Türelmetlenségem minden egyes másodperccel egyre csak nőtt, és már odáig jutottam, hogy hagyom az egészet és elmegyek Denaliba, amikor hangosan dübörgő motorzajra lettem figyelmes. Felkaptam a fejemet és megpillantottam a lány fakóvörös Chevyjét az utca végén. Ahogy megláttam, emberi felem hirtelen eltűnt és a szörnyeteg visítva bújt elő belőlem.

Mindennél jobban vágytam arra, hogy ajkaimat a nyakára tapasztva érezzem lüktető pulzusát, és fogaimat leheletfinom bőrébe mártsam. Tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem és már nem is tiltakoztam az ellen, amit tenni készültem. A kérdés pusztán annyi volt: hogyan csináljam? Lassan, hogy minden percét élvezzem vagy gyorsan, hogy ne szenvedjen annyit? Végigkövettem tekintetemmel, ahogyan elhaladt mellettem és a sötétített üvegen keresztül egyenesen a szemembe nézett. Vörös szemű énem megnyalta ajakait és kész is volt a tervem. A lány vállat vonva beparkolt a kocsifelhajtóra – egy újabb reakció, amit már soha többé nem fogok megérteni, mert elméje még mindig csendes volt – és kiugrott a szakadó esőbe. Az ajtóhoz rohant és a kulcs után kutatva felnyúlt az ereszcsatornába. Haja elázott az esőtől és sápadt, szív alakú arcára tapadt, ezáltal is hangsúlyozva azt. Ha jobban belegondoltam, még csinosnak is mondhattam volna őt, sőt gyönyörűnek, de egy gyilkos ilyenekkel nem foglalkozik. Gyorsan belépett a házba, hogy ne ázzon jobban meg, én pedig kiszálltam a kocsiból és nekitámaszkodtam a csukott ajtónak. Pár másodpercet – esetleg percet – még tudok várni, amíg rendbe szedi magát, és utána indulhatok. Azt azért meg kell hagyni, hogy rendkívül jól nevelt és udvarias gazember vagyok.

De a gazember nem is jó szó. Az esőcseppek hangosan- számomra hangosan – koppantak kemény bőrömön, de most nem ezzel foglalkoztam. Az ablakon keresztül is tökéletesen láttam, amikor bement a konyhába, lerakta a székre táskáját és a hűtőhöz indult. Ezt a pillanatot választottam tervem kivitelezéséhez és a házhoz közelítettem. Az ajtó nem volt bezárva – minő emberi szokás! -, így akadálytalanul jutottam be a lakásba. A konyhaajtóban megálltam, vállamat a félfának vetettem, karjaimat összefontam mellkasom előtt és a lányt néztem, aki a hűtőben kutatott valami után. Amikor megtalálta, kivette és becsukta az ajtót. Ekkor siklott tekintete rám és ösztönösen megdermedt. Oh, igen. A jól ismert reakció az emberi faj részéről. Erre a gondolatra mosolyra húzódott a szám, és felvontam egyik szemöldököm. Az egész helyiséget belengte kábító illata, ami leginkább levendula és frézia mámorító kettősére hasonlított.

Szemeimben őrült tűz lobbant, ahogy a szörnyeteg megérezte áldozata vérét. A nyál összefutott a számban és keveredett a méreggel. A tűz szinte perzselte a torkomat, de tudtam, hogy pár percen belül csillapítani fogom. Azt terveztem, hogy elcsábítom a lányt, így a legkényelmesebben tudom majd megölni és nem is fog sokat ellenkezni. - Bella – mondtam ki a lehető legbársonyosabban a nevét, mire leejtette a kezében tartott dobozt, és a tojások a padlóra zuhanva milliárdnyi darabra törtek össze. Tervem, úgy látszik, bejött, mert az emberi nőknél mindig ezt a hatást váltottam ki, ha megszólaltam. A gondolatait ugyan nem ismertem, de a teste mindent elárult. Kábultan bámult rám, a levegőt kétszeres ütemben vette és a szíve majd’ kiugrott a helyéről. Elmosolyodtam, és ezzel kimutattam borotvaéles fogaimat is. Bella hátrált egy lépést és beleütközött a konyhapultba. Tehát a létfenntartó ösztöne is működésbe lépett. Akkor, ha jól számoltam, körülbelül olyan egy percem maradt, míg sikítani nem kezd.

- Megijesztettelek – kérdeztem tettetett aggodalommal és megbánással a hangomban, de a
végén már gúny vegyült bele. – Nem akartalak… nagyon. Úgy látszik a hangja is megjött, mert az alapvető kérdést nekem szegezte: -

 Mit… - megköszörülte a torkát, amin az ér lüktetve énekelt nekem. – Mit akarsz? - Oh, sok mindent – válaszoltam könnyedén.

 – De jelen pillanatban csak egyvalamit. – Lehunytam a szemeimet és nagyot szívtam a levegőből, ami olyanná vált számomra, mint a drog. – De azt nagyon. Tekintetemet belefúrtam az övébe és elkínzott lassúsággal megindultam felé.
Megálltam előtte – tisztán éreztem a bőréből áradó melegséget és vérének bódító illata az ezerszeresére nőtt. Bal kezemet az álla alá helyeztem, hogy a szemébe nézhessek, jobbal végigsimítottam arccsontján. Érintésemtől megremegett, de csokoládébarna szemeiben egy cseppnyi félelem sem volt. Bármit megadtam volna azért, hogy ebben a pillanatban halljam, mire gondol, de elhessegettem ezt a képet és a célomra koncentráltam. Érezni akartam teste melegét a bőrömön, ezért a konyhapulthoz szorítottam őt és szorosan hozzásimultam. Ennyi nem volt elég, így ajkaimmal felfedeztem arca minden négyzetmilliméterét és véletlenül megérintettem szája sarkát. Az érzés, ami átsuhant rajtam, egyszerűen fantasztikus volt, és a másodperc töredékéig a mámor, amit a vére okozott, eltűnt. Nem tudtam mire vélni a dolgot, így elsiklottam fölötte.

- Gyönyörű vagy – suttogtam az első gondolatomat, amit ez a lopott csók váltott ki belőlem, és ajkaihoz hajolva belélegeztem isteni leheletét. Hogy a lopott csókot igazivá tegyem, finoman megérintettem száját, mire ő megkapaszkodott a konyhapultba, hogy el ne essen.

Hangosan zihálni kezdett, és lecsukta szemhéját, amikor megindultam lefelé és csókokkal hintettem be állát. A nyakánál megálltam, hiszen tervem idáig vezetett. Ütőere ritmusosan továbbította a vért bőre alatt. Zihálása gyorsult és tudtam, hogy most vagy soha. - Gyors leszek – súgtam bele a bőrébe, és bár badarságnak tűnt, de még hozzátettem. – Ígérem. Hosszan megcsókoltam a nyakát, hogy utoljára magaménak tudhassam a miattam száguldó vér okozta extázist, majd beléeresztettem fogaimat. Éreztem, ahogyan átszakítja a bőrt, és eléri a drogomat tároló eret. Még eljutott a tudatomig, hogy Bella halkan felszisszent, de egy sikoltás sem hagyta el a torkát, aztán már csak az édes nedű okozta bódulat maradt. A meleg vér csak úgy ömlött a számba és görcsösen tartottam két kezembe az eszméletét vesztő lányt. Százszor jobb volt, mint elképzeltem. Vére átjárta az egész testemet és megtöltötte újult erővel. Aztán minden olyan gyorsan történt. Pedig ha csak egy kicsit is figyelek, rájöttem volna arra, ami a hátam mögött folyt. Négy kéz ragadott meg erősen és tépett el éltetőerőm forrásától, míg a lány ájultan hullott a csempére. Vadul kapálóztam és szabadultam volna, de egy erélyes hang átszánkázott a konyhán: - Vigyétek ki innen!

Pöttöm nővérem, Alice állt előttem haragtól izzó szemekkel és adta ki az utasítást két fivéremnek. Perifériám szélén láttam, hogy Emmett és Jasper gyorsan bólintottak és már kint is voltam a ház mögötti erdőben. Egy fának szorítottak és nem engedtek el addig, amíg Alice ki nem jött. Egy pillanatra megtorpant előttem – a gondolataiból semmire nem tudtam következtetni -, majd intett testvéreimnek, hogy engedjenek el. Aztán rám vetette magát és olyan erővel ütött arcon, amit ki sem néztembelőle. Még Emmett sem ütött meg ekkora erővel, pedig ő a legerősebb a családban. Úgy látszik, ez a kistestvéri pofon kellett ahhoz, hogy agyamról lehulljon a vörös köd, és a szörnyeteg vonyítva visszavonulót fújjon. Erőtlenül csúsztam le a fatörzsön, fejemet két kezembe hajtottam és lepergettem magam előtt a történteket.

- Mit tettem! – nyögtem fel kétségbeesetten és nem mertem rájuk nézni.

- Carlisle vele van – mondta csendesen Esme és mellém ülve átkarolta vállamat. Színtiszta sajnálatot hallottam a gondolataiban és az anyai féltést.

- Szerencséd van, ha túléli – Rosalie hangja gúnyosan csattant és megnyomta a „túléli” szót. Tudtam, hogy mi játszódik most le benne, de képtelen voltam őt sajnálni. Csak és kizárólag legkisebb húgomra koncentráltam, aki gondosan takargatta látomásait.

 - Alice? – tekintetemet rá emeltem, és észrevettem, hogy a ház irányába bámul. - Nem tudom. Minden olyan kétséges. – Az előbbi dühnek nyoma sem volt rajta.

– Sajnálom, Edward, de semmit nem mondhatok. Egyedül az biztos, hogy Carlisle hazaviszi őt, aztán… Felfedte előttem elméjét, melyben a látomásai borzalmasabbnál borzalmasabb jövővel kecsegtettek. - A lány pengeélen táncol – vonta le a következtetést Rose. Emmett és Jasper csendben maradtak és ők is a házat fixírozták. Amikor meghallották apám neszezését a lakásból, családom minden tagja megindult az erdő felé, kivéve Carlisle-t és engem. Apám gondolatain keresztül láttam, amint felemeli Bella testét – vörös vér borította felsőjét, de a várt kísértés elmaradt – és a házból kilépve és gondosan körülnézve fekete

Mercedese hátsó ülésére fekteti őt. Becsukta az ajtót és a Cullen-ház irányába hajtott. Kizártam minden gondolatot a fejemből és átadtam magamat az önutálatnak és gyűlöletnek, ami az esővel együtt telepedett rám.

Utolsó pillanat - 1.Fejezet

Sziasztok... Úgy döntöttem, hogy egy új történet írását kezdeményezem. :D Természetesen az eredeti újholdas történetemet is szünet nélkül írom, de valami változott, ás egy olyan Edwardot akarok teremteni, aki nem mindig jó.... Ebbe nagyon belelendültem, és ha minden igaz, hol nap jön ennek a kövi fejezete..:)
Remélem tetszeni fog. Pusszy nektek: Szyreen


1.Fejezet

(Bella szemszöge)

Hazafelé menet a gondolataim természetesen Edward Cullen körül forogtak. Egyszerűen nem értettem, hogy tud egy ilyen gyönyörű fiú ekkora gyűlölettel és dühvel nézni? És miért pont rám? Soha életemben nem láttam, mégis utál. Már az első nap. Remek. Nem elég, hogy ez a nyavalyás eső megint rákezdett, de az első „jóakarómat” is bezsebeltem aznap. Ha így folytatom, akkor az egész suli Edward Cullen anti-Bella Swan-os mozgalmába lép majd be, nemsokára. És a legszebb az egészben, hogy nem tettem semmit! Befordultam az utcánkba, ahol egy lélek sem járt. Mindenki dolgozni volt még, vagy ki sem dugta az orrát a jó meleg lakásból.

Egyedül egy fekete Mercedes parkolt a szemközti szomszédunk háza előtt. Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy vajon ez reggel is itt volt-e, de nem jöttem rá. Nagy valószínűséggel igen, csak elkerülte a figyelmemet, vagy annyira izgultam a suli miatt, hogy észre sem vettem. Sötétített ablakain keresztül hiába próbáltam meg bekukucskálni. Vállat vonva megálltam a felhajtónkon és miután összeszedtem a táskámat, kiszálltam az immár zuhogó esőbe. Jó hangosan becsaptam a rozsdás kocsiajtót és a kapucnimmal nem is bajlódva a bejárathoz rohantam. Hál’ Istennek minden gond és baleset nélkül értem oda, ami ritkaságszámba ment nálam. Hajam nedvesen tapadt az arcomra, mire kihalásztam a kulcsot az ereszcsatornából és benyitottam a házba. Minden csöndes volt – tehát Charlie nincs még itthon. Hát, persze, hiszen a cirkáló sincs itt! – csaptam a fejemre és egy mosoly jelent meg az arcomon.

Nesze neked Edward Cullen meg rosszkedv! A kabátomat felakasztottam a fogasra és bementem a konyhába. A székre dobtam a táskámat, majd a hűtőt kinyitva az aznapi vacsora hozzávalóit kezdtem összehorgászni. Nem akartam sok időt eltölteni ezzel, ezért a jól bevált tojásrántotta mellett döntöttem. Kivettem a tartót és becsukva a hűtőt egy éjfekete szempárral néztem farkasszemet.

Edward Cullen lezserül állt az ajtófélfának támaszkodva és engem fürkészett. Bronzvörös haja kócosan és vizesen meredt szerteszét; hosszú, hófehér karjait összefonta mellkasa előtt. Egyik szemöldökét felvonta, szája szegletében gúnyos mosoly bujkált. A legijesztőbb mégis a tekintete volt: koromfekete szemében valami vadállatias tűz égett.

- Bella – szólalt meg bársonyos hangján és az izmaim felmondták a szolgálatot. A tojások hangos csattanással értek földet a konyha kövezetén. Edward széles mosolyra húzta ajkait, felfedve hófehér fogait. Azon reményemről, hogy nyugodtan tudjak lélegezni, már rég lemondtam. Szaporán vettem a levegőt és a szívem a bordáimat verte. Tudatalattimba egy gondolat fészkelte be magát, mely ordította, hogy fussak, rohanjak. Mégsem tettem semmit, mert szó szerint megbénultam. A bénulás nem is jó szó. Én pusztán Edward Cullen bűvkörébe kerültem. A hangja, mint a csepegtetett méz, befúrta magát az agyamba és azt akartam, hogy újra hallhassam. Illata belengte az egész helyiséget, és a napfény aromáját véltem felfedezni benne. Az arca a legszebb angyalarc volt, amit valaha láttam. Tekintete fogva tartotta az enyémet és szinte perzselt. A kábulattól szólni sem tudtam, pedig meg kellett volna kérdeznem, hogy mit keres itt? Hogy jutott be? Honnan tudja a nevemet? Vagy a legfontosabbat: miért néz rám ilyen kiéhezetten? Igen, kiéhezetten.

Időközben ugyanis bevillant egy kép, amit még nyolc éves koromban láttam az egyik tévécsatornán. Az oroszlán megközelíti áldozatát, akinek már csak másodpercei – jobb esetben percei - vannak hátra az életből. A nagymacskának van ilyen tekintete, mint Edwardnak. A kis vészvillogók megszólaltak a fejemben és hátrálni kezdtem. Éreztem, hogy nekiütköztem a konyhapultnak, és nem tudok továbbmenni.

- Megijesztettelek? – kérdezte Edward és angyali arcán aggodalom és megbánás suhant át, melyet a gúny váltott fel. – Nem akartalak… nagyon.

- Mit… - köszörültem meg a torkomat, és újra elkezdtem. – Mit akarsz?

- Oh, sok mindent. – Hangja hidegen és gunyorosan csengett. – De jelen pillanatban csak egyvalamit. – Lecsukta szemét, miközben nagyot szippantott a levegőbe. – De azt nagyon. Tekintetét ismét rám szegezte és legnagyobb döbbenetemre lassan elindult felém. Pár centire megállt előttem, és egyik kezét az állam alá helyezte. Érintése hűvös volt és kirázott tőle a hideg. Másik kezével végigsimított arccsontomon és lecsúsztatta a nyakamra.

Menekülni akartam, de képtelen voltam. Kitágult szemekkel, megbabonázva bámultam rá, ő pedig áthidalva a köztünk lévő távolságot a konyhapulthoz préselt. Odahajolt hozzám, ajkai érintették szám sarkát, ahogyan végighúzta arcom minden kis négyzetcentiméterén őket. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy megérintett. A félelem még mindig bennem tombolt, de vegyült bele valamilyen bódultság is.

- Gyönyörű vagy – suttogta, és számhoz hajolva belélegezte leheletemet. Finom csókot nyomott ajkaimra, és nekem meg kellett kapaszkodnom a pultban, ha nem akartam összeesni. Zihálni kezdtem, ahogyan lefelé haladva csókot adott államra is, és elért a nyakamhoz, ahol keze is időzött. A pulzusom az egekbe szökött és zihálásom egyre gyorsult.
- Gyors leszek – súgta bele bőrömbe. – Ígérem.

Nem tudom miért, de hittem neki. Hosszan megcsókolta nyakamat, majd pengeéles fogait bőrömbe vájta, én pedig halkan felszisszenve elnyomtam a feltörni készülő sikolyomat. Csak vártam a halált, amit gyilkos angyalom hozott el nekem. Mert tudtam, hogy mindez akkor fog befejeződni, ha én már élettelenül fekszem a földön.

Fejem felett összecsaptak a hullámok és éreztem, ahogyan a fekete mélység magához húz. Mielőtt még teljesen átadtam volna magamat neki, egy újfajta fájdalom ostromolta meg testemet. A tűz, amely mindent elemésztett és felperzselt, amit csak elért és én mégis készségesen rohantam bele a lángtengerbe.

Elvesztem.

New Moon - 7.Fejezet

Ajánlom ezt a fejezetet egy számomra kedves olvasómnak. Köszönöm neked az ösztönzést, és bízom benne, hogy elnyeri a tetszésed.

A többiekhez szólok: Remélem, nektek is megfelel az új fejezet. Mint látjátok, új címe van a fejezetnek. A vége pedig függő vég. A következő fejezet, foggalmam sincs mikor kerül fel. Ez főleg tőletek függ, márpedig: kapok e komit, avagy nem...ez a lényeg...:/ 

7. Idegen

Vér. Vér. És még több vér. Az agyamat tompa, vöröslő ködbe burkolva zárta el a külvilágtól a mindent megsemmisítő emlékképek áradata. Fülem csengett a sikítások visszhangjától, számon éreztem a vörös nedű tébolyító ízét, orromba bekúszott az édes illat. De senki nem sikoltott, szám száraz volt, jéghideg, a levegő pedig bűzlött a dögszagtól.

Pár pillanatig eltartott, míg rájöttem mit jelent az, hogy a levegőnek dögszaga van. Majd sebes mozdulatokkal a telefont a zsebembe csúsztattam, felkaptam a tárcám, egy kabátot kaptam magamra, s megnéztem a falon függő naptáram, December 11.-e volt. -mindezt alig három másodperc alatt. Majd az ablakon kiugorva azonnal a szag után iramodtam. Most az előző akciómmal ellentétben, hallottam Victoria vihogó gondolatait, ahogy Bella vére után vágyakozik, és csak azért kergetteti magát velem, hogy meg tudjon ölni. Arra mérget vehet, hogy én fogom őt megölni. Kedvesemhez egy ujjal sem nyúlhat.

Eszeveszett tempót diktált, s nem sokára azon kaptam magam, hogy Rio-t  jócskán elhagyva legalább már két órája futok megállás nélkül utána. Victoria szaga egy pillanatra sem veszett el a fák, a város és a kanyargós utca levegője közt.

Csak futottam utána, téveszthetetlenül Victoria után. Egy város fényei kezdtek kibontakozni, ahogy vámpírsebességgel átgázoltam az erdőn. Brazília volt az.

Ekkor döbbentem rá, hogy mégis mennyit futottam. Egy gyors mozdulattal előkaptam a telefonom, és meghökkenve láttam, hogy a kijelzőn December 14. villog, hatalmas betűkkel, számokkal. Három napot futottam volna? Fel sem tűnt, hogy ennyi ideje követem. Viszont egy valami zavart. Nem hallottam a gondolatait.

Miközben ez a három nap eltelt, a hó vastag lepelként borította le a földet világszerte. Azonban Rióban az ágak nem recsegtek a hó súlya alatt, a fűt nem borította a fehér takaró. A lombhullató fák zöld levelekkel meredtek a vakító napfényes ég felé. A fenyvesek mélye ugyanolyan sötét és hátborzongató volt, mint ha csak tél lenne. A városokban az emberek rövidnadrágban, pólóban  sétáltak fel s alá az utcákon.

Itt, Brazíliában is pezsgett az élet. A télnek még csak a hírét sem lehetett hallani pedig már jócskán benne jártunk a decemberben.

Az éjszaka sűrű, párás ködbe vonta be az egész várost. A fiatalok a szórakozóhelyen tengették óráikat.

Miközben gondolatból gondolatba mászva hallgattam az emberek elméjét, Victoria kereket oldhatott, ugyanis a levegő füst szaga mellett mást nem éreztem.

Iszonyú düh kerített hatalmába. Hogy tehettem ezt? A fenébe, hisz már a markomban volt. 

Elemi erővel söpört rajtam át a düh, és a tehetetlenség. Éreztem, ahogy minden izmom pattanásig feszülve ugrani készül. A testem vért követelt. Rettentően régen nem vadásztam már, de nem is érdekelt. Szemem alatt ülő vastag kék karikák jelezték szomjam. Mozgásom lassabb és tompább volt, ezért is biztattam magam egy kiadós vadászatra. Néhány elmén átugrálva megtaláltam a tökéleteset helyet. Egy férfi volt. Épp egy erdőre gondolt ahol nem rég járhatott. Ezen erdő felé vettem én is az utam.

Rövid futás után, néhány km-re a város fényeitől, a tenger part szélén feküdt egy közepes méretű erdő.  Vámpírsebességgel belevetettem magam. Rövid keresgélés után meg találtam amit akartam. Egy termetes puma vérét éreztem a levegővel keveredni, és azonnal az illat iránya felé futottam. Az állat egy hatalmas fa tövében feküdt, fejét mellső mancsaira hajtva. Vére elbódította az agyam, és képtelen voltam oda figyelni, mit teszek.

Percek múlva arra eszméltem fel, hogy az utolsó cseppet is kiszívtam az állatból, mely már ernyedten hevert karjaim közt. Elengedtem az állatot, majd felegyenesedtem, ugyanis bokor zörgése ütötte meg a fülemet. Azt hittem, hogy egy újabb állat az, mivel nem hallottam a gondolatait, de tévedtem.

Egy magas, sötét barna hajú férfi lépett ki a fák és bokrok árnyéka közül. A hold árnyékot vetett rá, így még fenyegetőbbé téve őt. Léptei pár méterre előttem elhaltak, és csak meredt rám, és én is rá.

Nem értettem, miért nem hallom a gondolatait.

Vérvörös szeme az enyémbe fúródott, ajkán gonosz mosoly virított. Tett egy lépést, így láthatóvá vált csúf, békaszerű arca. Szemei dülledten meredtek rám, arca tiszta sár volt, haja mindenfelé szerte állt. De mind ez nem érdekelt. Ami a legjobban irritált, az az volt, hogy nem hallom a gondolatait.

-Mit keresel te itt?-jött a rekedt, mély morgás szerű hang. Pár pillanatig még próbáltam átverekedni magam a gondolatait védő burkon, de újbóli sikertelen eredménnyel feladtam, és befejeztem próbálkozást.

-Semmit.-válaszoltam színtelen hangon.

-Ne próbálkozz. Nem fog sikerülni!-morogta. Elképedve meredtem rá. 

-Micsoda?

-Nem tudsz bejutni a gondolataimba. Érzem, ahogy támadod minden percben az elmém, és csak a gondolatolvasók próbálkoznak az elmémet elzáró burokkal, tehát te is gondolatolvasó vagy, olyasmi mint Aro. Na szóval, nem fog menni mivel nekem is van képességem.-vírított egy kaján vigyort, majd felszökkent egy faágra és elhelyezkedett rajta.

Én is így tettem és felszökkentem a vele szemben lévő ágra.

-Akkor neked van egy pajzsod?-mértem végig, majd újra megpróbáltam, de megint csak eredménytelenül.

-Nem, nekem ennél összetettebb a képességem. De szeretnélek megkérni, hogy hagyd abba, ugyanis nem igazán jó érzés.-mutatott rá a fejére.-Egyébként Aurério vagyok, Aurérió Gonzalez.-mondja, miközben felém nyújtja karját.

-Én Edward, Edward Cullen.-fogadom el a jobbot.

-Áhh, egy Cullen. A vámpír világban már-már hírességek számában mentek.-mosolyog vidoran.

-Hogyan működik a képességed?-kérdezem, előbbi kijelentését meg  sem hallva.

-Háát…a képességem nagyon bonyolult. Egyfajta védekező és támadó képesség egyszerre. Az elmémmel tudom irányítani mások képességét. Ugyanakkor eltudom venni, vagy ki tudom cserélni a másik sajátomat, ami csupán annyi, hogy az emberek teste felett át tudom venni a hatalmat. Ezt tudom kicserélni más vámpírok képességével. Mindegyik képességemet nagyon nehéz volt kifejleszteni, és rengeteg időbe telt, de nagyon hasznosak.-kacsint egyet. Szinte még fel sem fogtam amit mondott, mikor újra ő kérdez.

-Miből gondoltad, hogy pajzsom van?-néz rám kérdő tekintettel. Igazából fogalmam sincs, hogy hogyan jutott eszembe ez a képesség. Egyedül egyetlen embert ismerek, akinek ilyen képessége van. Renata, ő Aro személyi testőre. Neki van egyfajta pajzsa, aminek a védelmét Aro előszeretettel élvezi. De akkor még sem igazán értem a helyzetet, hisz Renata gondolataiban tudok olvasni, Aurérió gondolataiban nem tudok, csak úgy mint Belláéban.

-Foggalmam sincs.-válaszolok hosszú gondolkodás után. Az ég már tinta kékké világosodott, a csillagok kihalóban voltak, a hold a horizontot súrolta.

-Érdekes, mit láthatnak benned a Volturik. Tudod, azért küldtek, hogy a képességemmel az uralmam alá vonjalak és a Volturi katonái közé kényszerítselek. De a fenébe is, én ezt nem akarom csinálni, és rohadtul nem akarok Volturis lenni.-most vagy rosszul hallok, vagy szimplán hallucinálok –de lássuk be, mindkettő lehetetlen.

Csak döbbenten állok , és bámulok rá. Nem értek semmit. Ezt miért mondja nekem? Miért nem akar Volturis lenni? Mit akar csinálni? Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje állhattunk már itt, mikor a horizontot súrolta a nap, s első sugarai kecses indákként kúsztak végig az épületeken, a földön, és rá nem sokára már az égen és a felhőkön is.

-Miért nem akarsz Volturis lenni?-térek rá a talán legfontosabb kérdésemre. Hosszas töprengés a válasz. Mikor már azt hittem, hogy nem fog mondani semmit, végül megszólalt.

-Mert elegem van. Én tudok úgy mond bábot csinálni a vámpírból, Aro mégis babú módjára utasítgat. Nem lehetek szabad, gyilkolnom kell ahhoz, hogy életben maradjak, már amennyire élőnek számítok. Nem bírom tovább. Mocskosnak érzem magam, de túl sok vér tapad már a kezeimhez, semmint át tudjak térni a te életviteledhez.

-Értem. Akkor, most mihez kezdesz? –nézek rá kérdőn. Azonban, mielőtt még bármit is tehetnék, elmémre bénító köd telepedik, és egy éles hang a fejembe ezt üvöltötte.

Fuss….. Menekülj….. Kit ártalmatlannak hittél,csapdát sző… Nincs sok időd… Menekülj, míg tudsz… A vörös közel jár, s ha rád talál, életed utolsó pillanatai következnek…

Ismerős volt a hang, mintha egy kicsit reszelősebb lett volna, de olyan volt mint Aurérió. Kérdőn nézek rá, de ő csak biccent.

Ekkor egy gondolat úszott be az elmémbe, ami semmi másról sem szólt, csak a gyilkolási vágyról. Victoria ölni akart.

Azonnal elkezdtem futni, s közben magamban gondolkodtam. Aurérió nem Volturis, valamivel esetleg Victoria kényszeríti őt, de mivel?

Még hallom, ahogy Victoria a tajtékzó dühét a férfin vezeti le, majd már a hangok is elhalkulnak, és csak megyek.  

Brazíliaváros éjszaka sem alszik. Most tapasztaltam csak meg, hogy mennyire igaz ez. Hajnali egy körül járhatott, a hideg az emberek arcát piros pozsgásra festette. A gondolatok alkohol hatására egyre vadabbak lettek a fiatalok körében. Végül elértem egy éjjel-nappal nyitva lévő szórakozó hely elé, és csak, hogy ne találjon rám Victoria, bementem –itt kisebb az esélye, hogy rám támad.

A klub zenétől hangos, alkoholos párában úszó, sötét hely volt. Csak egy-két helyen világított pár égő, azok is csak homályossá, semmint világossá tették a helyet. Nem néztem senkire, bár a gondolatokban hallottam, hogy mindenki rám nézett. A lányok gondolatai a párjaiknak nem tetsző irány felé kanyarodtak.

Leültem egy sarokban elhelyezett asztalhoz, és csak bámult ki a fejemből. Annyira lekötött a Victoria-követéses terv, hogy másra nem is gondoltam. De talán így jobb… Lehet, hogy már ő elfelejtett… Vagy új életet kezdett azzal a nyamvadt korccsal… Kérdések, amikre soha nem fogok már választ kapni. Ám békés magányomat nem élvezhettem sokáig. Anyám úgy tanított, hogy legyek udvarias a nőkkel szemben, de most egyszerűen szét vetett a düh, szétmarcangolt a fájdalom és szörnyen éreztem magam. Egy, a gondolataiból ítélve rámenős lány tartott felém. Fel sem néztem, hátha meggondolja magát, de nem ez történt. Mikor megéreztem az illatát, és meghallottam a hangját, rögtön tudtam, hogy benne vagy a pácban.

-Szia Edward. Nagyon rosszul esett, hogy nem vártál meg. Hisz még csak köszönni sem tudtam.-mondja szánakozva. A meglepettségtől köpni, nyelni sem tudok.