New Moon - 2.Fejezet

Sziasztok.
Íme az egész fejezet, sajnálom, nincs szó amiért hetekig nem jelentkeztem, sajnálom, de az az igazság hogy a felvételi-ig nem nagyon tudok lenni..:( Elnézéseteket kérem...ha vagyok, irom, folytatom, de nagyon lassan fog menni.:(
Boldog karácsonyt mindannyiótoknak...<3
Pusszy: Szyreenke

2. A búcsú


Csak futottam a sötétben. Nem tudtam merre futok, csak ki akartam adni magamból a fájdalmat. Nem foszthatom meg Bellát egy rendes, teljes és legfőképp biztonságos élettől.
Nem tudom meddig futottam, az erdőben egy hatalmas fenyő tövében ültem le. Térdemet felhúztam és karjaimmal szorítottam magamhoz, féltem, hogy szét esek. Pokolian éreztem magam. Önző vagyok! Bellát folyton veszélynek teszem ki a jelenlétemmel. Ő nem ezt érdemli, hisz ő egy angyal. Ha ember lennék, biztos patakokban folyna le arcomról a keserűség nedve.
Fogalmam sincs meddig ülhettem így, magamba roskadva. Amikor egy terv kezdett körvonalazódni elmémben. A terv, miszerint Bellát megkímélem magamtól és egy boldog jövőt biztosítok neki. Aljas terv volt ez azzal a nővel szemben akit szeretek, de nem tehetek mást. Lassan tápászkodtam fel, észre sem vettem az idő múlását annyira a gondolataimba zárkóztam.
Már hajnalodott mikor hazafelé indultam. Mikor beléptem az ajtón, húgom szikrázó ugyanakkor beletörődő szempárjával találtam szembe magam. Hát persze, csaptam gondolatban a homlokomra. Ő tudja mi a tervem, és azt is, hogy semmi és senki nem tántoríthat el, egyszerűen meg kell tennem, még akkor is ha belepusztulok.

-Családi kupaktanács!-kiáltottam el magam és leültem az étkező asztalhoz, amit csak ilyenkor használunk, vámpírok lévén nem tudjuk a rendeltetésnek megfelelően használni. Alice ült le elsőként utánam, majd jött Jasper, Carlisle kézen fogva jött Esmével, a végére pedig betoppant a nagy mackó a szőke szépséggel az oldalán.
-Edward, mit szeretnél, látom rajtad, hogy van valami.-mondja halkan, nyugodtan apám, de gondolatai aggodalmát tükrözik.
-Döntöttem!-mindenki meghökkenve néz rám, senki sem érti, hogy miről beszélek, kivéve Alicet...-Elköltözünk Forksból, most azonnal!-kijelentésemre az egész családom elképedt arcot vág, kivéve a jégkirálynőt, aki rezzenéstelen arccal és közömbös gondolatokkal fixírozza az asztalt.
Tulajdonképpen azt hittem, hogy az egész családot órákig győzködhetem, és sorolhatom az érveket, miszerint menjünk. De nem így történt, mindenki beletörődve döntésembe felkelt. Egyedül Esme és Alice maradtak az asztalnál ülve velem. Mindenki más felment és elkezdett pakolászni. Carlisle pedig az iskolát értesítette.
-Drágám, biztos,  hogy ezt akarod?-kérdezte lágy, anyáskodó hangon Esme, miközben apró kis kezébe vette az enyémet.
Ezen egy kicsit elgondolkodtam. Vajon tényleg ezt akarom? A válaszom erre, "Nem" volt mindenféleképpen, de meg kell tennem az ő érdekében. Így csak biccentettem, majd egy beletörődő sóhaj után ő is elsuhant készülődni. Már csak Alice maradt itt.
-Edward, szeretnék én is elköszönni Bellától.-hangja halk, szinte suttogás volt.
-Nem. Nem lehet.-mondom határozottan, és mielőtt még a kiskutyaszemeket akarná bevetni, tüntetőleg karba fonom a kezem.
-Rendben.-érkezik a válasz. Majd elsuhan Jasperrel közös szobájukba és ő is nekiállt a pakolásnak. Én is felvánszorgok és nekiállok a munkának. Szörnyen érzem magamat, egy lehetetlen alak vagyok, mindenkinek jobb lenne ha nem léteznék. Komótosan pakolom a dobozokba a dolgaimat, miközben azon jár az agyam, vajon mit fogok mondani Bellának. Elvégre csak úgy mint a kámfor nem tűnhetek el.
Ezért el kell köszönnöm tőle. Meg kell bántanom .Utolsó szemétnek érzem magam, de nem tehetek más, még ha szeretem is.
Délelőtt végig a szobámban bezárkózva töltöttem. Vagyis csak töltöttem volna...
Tudtam, hogy ma Bella volt iskolában, hiszen olyan felelősségtudatos. Elképzeltem hányszor botlik meg a saját lábában és Mik Newton hányszor kapta el karcsú derekánál fogva. Az irigység egyre csak tetődzött, amikor arra gondoltam, hogy akadály nélkül hányszor hajthat rá.-Várnom kell még!-mondogattam magamban.
Látni akartam szív alakú arcát, hallani szívének ütemes dobogását, látni, hogy borul pírba arca. Miután elkészültem a pakolással, csak ültem a földön és az órát figyeltem, tudtam, hogy ettől nem telnek gyorsabban a percek, e akkor is. Viszont rettenetesen féltem, olyat kell tennem vele, amit még magamnak sem fogok megbocsátani, be kell csapnom, hazudnom kell neki. Mindent meg kell tennem, csak, hogy elengedjen. Undorodom magamtól már most, hát ha még meg is teszem!
Egyszer csak Emmett jött fel és kért meg Esme helyett, hogy menjek segíteni pakolni az autókba. Miután mindent bepakoltunk és Alice hívott költöztetőket a nagyobb bútoroknak, indulásra készen álltunk. A hat szempárból öt egy emberként nézett rám, ugyanis a hatodik, Rose unalmas arcot vágva fixírozta az erdőt. Hát igen, ő sosem változik meg.

Elindultam a garázs felé, ahol az egyetlen kocsi, az én kocsim állt, ugyanis a többibe befértek a cuccok. Az enyéim elfértek Emmettnél és Jasper, ezért azok ott landoltak. A kulcstartóból kiakasztottam a Volvóm kulcsát, így üresen hagyva azt. Majd beszálltam és indítottam is. Családom autói mellett elhajtva vissza sem bírtam rájuk nézni, féltem mit látnék a szemeikben, csak egyenesen előre nézve vezettem. Vezetési tempóm és az utak kihaltsága miatt hamar odaértem. Charlie cirkálója nem állt a felhajtón, ebből következtettem, hogy ő sincs otthon. Kiszálltam a kocsimból és a házuk melletti füves rész felé sétáltam, ahova mint egy kéz, nyúlik be az erdő.
Míg haza nem ért, milliószor körbefutottam az erdőt, hogy felkészüljek. Mikor meghallottam Chevyje koros hangját az utca végén bekanyarodni, tudtam, hogy most már nincs menekvés, biztos kiszúrta a Volvom. Ezért csak megálltam a füves placc közepén és a gyep zöldjét tanulmányoztam. nem mertem a szemébe nézni, féltem mit látok benne, féltem, hogy elgyengülök. Amikor hallottam ahogy leparkol, mintha pillangók repkednének a gyomromban, ami lássuk be, lehetetlen...
Lassan kiszállt, a kocsiból, én még nem merek odanézni. Óvatosan sétál felém, majd pár méterre megáll tőlem.
-Szia!-köszön szomorúan, hallom benne a keserűséget. Csak ekkor nézek felé. Arca talán még fehérebb mint szokott lenni, ajkai remegnek, szemei könnytől csillognak, de hősiesen visszatartja. Szemei alatti halvány karikák a kialvatlanság miatt vannak. Arcom egy pillanatra eltorzul, amiatt a tény miatt, hogy ezt én tettem vele, majd felveszem az érzéketlenség álcáját.
-Szia!-köszönök vissza.-Gyere, menjünk sétálni!-majd nem várva rá elindultam arra a helyre, amit futkorászásom alatt néztem ki. Hallom ahogy követ, ezért hátra sem nézek, csak az előttem álló feladat lebeg a szemem előtt, és győzködöm magamat, hogy így lesz neki a legjobb. Pár lépés után meg is találtam azt a helyet, megfordultam és nekidőltem a hatalmas fának a hátam mögött. Bellát figyeltem, ő pedig állta a tekintetem. Megpróbáltam a legérzéktelenebb arccal nézni őt.
-Oké, akkor beszélgessünk!-mondta olyan bátra, hogy az állam szinte a padlón koppant. Vettem egy mély, számomra nélkülözhető levegőt, majd kiböktem.
-Bella, mi elköltözünk innen.-arcán értetlenség suhan át, mély levegőt vett, majd alig hallhatóan elszámolt tízig, majd kibökte.
-De miért éppen most? Már csak egy év és...-nem értettem mire akart kilyukadni, ezért szavába vágtam.
-Bella, legfőbb ideje, hogy elmenjünk. Végül is mennyi ideig maradhatnánk még Forksban? Carlisle harmincnak sem néz ki, és már most is harmincháromnak mondja magát. Rövidesen mindenféleképpen elölről kellene kezdenünk mindent.-próbáltam elsunnyogni a gondot. Nem hazudtam, csak fél igazságot mondtam. Végül is ez is benne van a pakliban. Arcán félelem suhant, szemében könnyek gyűltek.
-Amikor azt mondod, hogy "mi"...-hagyta félbe a mondatot. Tudtam, eljött az idő, most vagy soha. Meg kell bántanom!
Természetesen magamra, és a családomra gondoltam.-mondtam lassan, minden szót tagolva, rezzenéstelen arccal.
Fejét jobbra balra ingatta, mintha azt akarná, hogy a dolgok a helyére kerüljenek. Türelmesen vártam, míg meg nem szólalt.
-Oké.-mondta.Meg is lepődtem, hogy ilyen könnyen feladja, de tévedtem.-Veletek megyek!-mondta igen harciasan.
-Nem jöhetsz velünk, Bella. Ahová mi megyünk...-töprengtem, hogyan tudnám a legkíméletesebben megbántani.-nem neked való hely.
-Minden hely nekem való, ahol te vagy.-suttogta, de a vége már erősen csengett. Meg kellett sebeznem, máshogy nem enged el.
-Én nem vagyok hozzád való, Bella.-mondtam szilárdan, belül viszont már zokogtam. Szörnyű volt így látni. Ez mind az én önzőségem miatt van.
-Ne beszélj bolondokat! Te vagy az életem legjobb része.-suttogta keservesen.
-Az én világom nem neked való!-szólaltam meg pár perc múlva, hangom szilárd volt, arcom rezzenéstelen.
-Ami Jasperrel történt múltkor, az nem volt semmi különös, Edward! Semmi az ég világon!
-Ahogy mondod!-bólintottam.-Pontosan az történt amire számítani lehetett.
-Megígérted! Phoenixben megígérted nekem, hogy velem maradsz....
-Egészen addig, amíg neked ez a legjobb.-szakítottam félbe.
-Nem igaz! A lelkemről van szó ugye?-már szinte kiabált, soha nem láttam ilyen indulatosnak.-Carlisle elmondta, mitől félsz, de engem nem érdekel. Nem érdekel! A tied a lelkem! Nélküled semmi szükségem rá, már így is a tied..-csak hallgattam. Nem vágtam közbe, csak figyeltem, ahogy kipirult, arccal, csillogó szemekkel és remegő ajkakkal beszél.
Majd mély levegőt vettem és a földre szegeztem tekintetem. Csak ő lebegett a szemem elött. Tudtam, hogy mocskos dologra készülök, de nem tehettem mást. Tudtam, hogy mocskos dologra készülök, de nem tehettem mást. Megacéloztam tekintetem, arcom szoborrá keményedett, úgy néztem fel rá.
-Bell, én nem akarlak téged magammal vinni.-lassan, tisztán ejtettem ki a szavakat és közben arca minden kis négyzetcentijét próbáltam magamba, az elmémbe vésni. Egy darabig így álltunk, némán, hagytam neki időt, hogy megeméssze a dolgokat.
-Te...nem...akarsz...engem?-suttogta elhalóan a szavakat.
-Nem.-hangom hidegen csattant a kora esti hűvösben.
Értetlenül nézett a szemembe. Mintha valamit próbálna onnan kiolvasni.
Hogy mekkora egy szemétláda vagyok, ezek után biztos, hogy a pokolban kötök ki.
-Hát így persze egészen máshogy áll a helyzet.-hangja nyugodt volt. Talán sokkot kapott. Úgy éreztem valami visztalót mondanom kell.
-Természetesen mindig is szeretni foglak...-ezt nem kellett volna, gyorsan korrigáltam is a hibám-bizonyos értelemben. De ami akkor este történt-utaltam a szülinapjára, miközben a fák felé fordultam, nem bírtam a szemébe nézni.-ráébresztett, hogy ideje változtatnom.Mert már -kerestem a megfelelő szavakat- belefáradtam, hogy úgy tegyek, mintha más lennék, mint aki vagyok, Bella. Én nem vagyok ember.-gondoltam, hátha tudok hatni a létfenntartó ösztöneire. Újra felé fordultam, arcom szeme tükrében valóban nem tűnt emberinek.-Hagytam, hogy ez a dolog túl sokáig folytatódjék. Sajnálom.-utaltam a kapcsolatunkra.
-Nehhh...-már csak suttogni bírt.-Ne csináld ezt...-némán, mereven néztem rá. Most döbbent rá arra, hogy már megtettem.
-Nem vagy hozzám való, Bella.-egy szemét, tuskó, utolsó féregnek érzem magam, hogy mondhattam ezt? Mindig ezt hozta fel, hogy ő nem elég jó hozzám, és én ezzel támadom meg. Undorító vagyok.

Kinyitotta száját, majd ismét becsukta. Vártam, hogy megeméssze a dolgokat.Arcomon rajta volt a maszk, alatta viszont fájdalom torzította el.
-Ha tényleg ezt akarod.-kurtán bólintottam. Viszont egy valamit kérnem kellett tőle.
-Szeretnék kérni tőled egy szívességet, ha nem túl nagy kívánság.-mondtam. Arcom egy pillanatra eltorzult, majd újrá simává keményedett.
-Bármit!-ígérte. Meg könnyebbültem egy pillanatra, arcom engedett a merevségéből. Szemébe néztem, annyira meg akartam vigasztalni, megcsókolni kivánatos ajkait, magamhoz szorítani karcsú derekát, de nem tehetem.
-Ne csinálj semmi könnyelműséget vagy butaságot!-szinte már-már parancsoló volt a hangom. Majd rájöttem, hogy így csak még rosszabb lesz neki, ezért arcom újra érzéstelenné vált, hangom akár a penge, olyan sima lett.-Charlie miatt, tudod. Szüksége van rád. Az ő kedvéért. Vigyázz magadra!-meg persze miattam is, de ezt nem mondhattam. Csak bólintott.
-Vigyázni fogok.-suttogta. Én pedig egy picit megnyugodtam.
-Cserébe én is ígérek neked valamit!. mondtam, úgy éreztem, ezt még megtehetem.-Megígérem: ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem. Nem fogok visszajönni. Soha többet nem teszlek ki annak, aminek eddig. Ott folytathatod az életed, ahogy abbahagytad. Olyan lesz mintha nem is léteztem volna.-mondtam. Elgondolkodtam ezen, soha többé nem láthatom ezt a csodát. Belepusztulok már most magába a gondolatba, nem tudom, hogy hogyan tudnék olyan világban létezni, ahol ő nincs. Annyira szeretem. Jobban szeretem a saját nyomorult kis létezésemnél is, ezért kell megkímélnem magamtól. Kínomban gyöngéden elmosolyodtam, tudtam, ezzel még jobban megforgatom benne a tört. De azzal is tisztában voltam, hogy amit most készülök mondani az igaz.
-Ne aggódj, utóvégre ember vagy. Az emlékezeted olyan, mint a szita. Az idő majd minden sebet begyógyít.-mondtam. S rossz volt belegondolni, hogy egyszer már csak egy poros emlék leszek neki.
-És a te emlékeid?-hangja olyan volt, mintha fulladozna. Bár a kérdésén elgondolkodtam, az én emlékeimmel mi lesz. vajon el fogom felejteni? El akarom egyáltalán felejteni? Vagy el tudom felejteni? Ezekre a kérdésekre egytől egyik a válaszom az, hogy nem.
-Hát...-picit gondolkodtam- én nem fogok elfelejteni semmit. De az én fajtámnak könnyű elterelni a figyelmét..-már ha ez lehetséges lesz.

Percekig figyelhettem büntetés nélkül arcát, el akartam zárni az emlékét magamban, minden pici részletét szív alakú arcának. Egy lépést hátráltam, majd halkan megszólaltam.
-Hát, gondolom, ez minden.-próbáltam érdektelen arckifejezéssel szemeibe nézni.-Nem fogunk többé zaklatni...-mondtam lassan.
Felkapta fejét, arca eltorzult, majd halkan motyogott valamit. Valószínűleg nem akarta kimondani, de én kitűnő hallásomnak köszönhetően mégis hallottam amint ezt motyogja: Alice sem jön vissza!?
-Nem, mind elmentek.. Csak én maradtam itt, hogy elbúcsúzzam tőled.-válaszoltam. Megdöbbent, majd keservesen nézett szemembe. Megacéloztam egész lényem, belül közben darabokra estem szét.
-Alice elment?-hangja sírossá vált. Egy árulkodó könnycsepp folyt végig arcán. Mozdultam volna, hogy letöröljem, de nem tettem.
Ehelyett csak tüntetőleg elnéztem az erdőbe, elég későre járhatott, viszont nem voltunk messze a háztól. Nem tévedhet el, ha itt hagyom. Gondolkodtam magamban és közben a menekülési lehetőséget kerestem. Végül válaszoltam a kérdésére.
 -Ő is el akart köszönni tőled, de sikerült meggyőznöm, hogy tisztább úgy, ha búcsú nélkül megy el.-tudtam, hogy ez megbántotta, Alice volt a legjobb barátnője.

Vártam, majd elérkezettnek láttam az időt, hogy meg tegyem 109 évem legnehezebb lépését...elengedjem őt.
-Isten veled, Bella!-mondtam csöndesen, békés hangon. Féltem, ha hangosabban mondom, megtörök és könyörögve rogyok össze előtte, hogy fogadjon vissza.
-Várj!-nyúlt karom után. elkaptam csuklóját, maga mellé szorítottam, arcomat egy lélegzetvételnyire feje búbjához szorítottam.Beszívtam édesen kínzó illatát és megpróbáltam elraktározni magamban. Tudtam, most vagy soha. Indulnom kell.....
És már suhantam is. Az erdőt átszelve a házuk másik oldalát közelítettem meg. Tudtam, hogy kockázatos akció amire készülök, de nem lehetek felelőtlen. Körbekémleltem a terepet, majd mikor teljesen megbizonyosodtam abban, hogy senki nem láthat meg, könnyed szökkenéssel Bella ablakán át a szobájában érkeztem. Kivettem a születésnapjáról készült képeket a tartóból. A lemezlejátszóból a CD-t. Egyszóval mindent elvettem ami ránk emlékeztethetné. Majd egy pillanat múlva a konyhába suhantam, egy cetlire Bella kézírását tökéletesen utánozva ráírtam Charlie számára, hogy merre találja. Ráragasztottam a hűtő elejére....és már indítottam is a kocsimat.
A megengedett km/h sebesség kétszeresével hajtottam végig a kihalt utakon és keserves, könnyek nélküli zokogásba kezdtem. nem fordultam vissza, nem álltam meg, csak mentem a családom után, akik biztos, hogy hatalmas előnyre tettek szert. Az út legalább 9 órás, még az én tempóm mellett is, így volt időm gondolkodni, mi lesz ez után.