Utolsó pillanat - 7.Fejezet

7.Fejezet

(Bella szemszöge)

A fotelben ültem, és csendben rendezgettem az agyamban körtáncot járó gondolatok milliárdjait. Nem tudtam, hogy tulajdonképpen melyikkel is kezdjem. Amikor már dűlőre jutottam, egy újabb rejtély fúrta be magát elmémbe és követelt magának elsőbbséget.
A Cullen-család elnémultan nézte vívódásomat. Alice, Jasper és Esme egymás mellett ültek a kanapén, Carlisle felesége mögött állt ugyanúgy, mint Emmett, aki a másik fotelnél helyezte nem éppen kis méterű testét egyik lábáról a másikra. Edward távolabb helyezkedett el tőlünk, az emelvény lépcsőjén ült, az impozáns fekete hangversenyzongora lábánál. Mióta csak beléptünk az ajtó, jókedve eltűnt, feltűnően kerülte azt, hogy a közelembe merészkedjen és a szemkontaktust sem használtuk olyan gyakran, mint előtte.
Arcán ezernyi érzelem rajzolódott ki, de mindet elnyomta az elveszettség. Fejét egyik kezére fektette és úgy nézett le a padlóra, gondosan semmibe véve engem. Jasper furcsán tekingetett feléje, és néha-néha Edward felsóhajtott. Még így is éreztem a belőle áradó feszültséget: ideig-óráig megszűnt, majd újult erővel tört rá.
Minden idegszálam tudta, hogy nem vágyik erre a beszélgetésre, és meg is tettem volna neki ezt a szívességet, de válaszokat akartam. Válaszokat kellett kapnom, hogy tisztázni tudjak mindent.

- Tehát vámpír vagyok – szögeztem le még egyszer a tényt. – Ez akkor azt jelenti, hogy soha többé nem mehetek emberek közé, nehogy megöljek valakit?
Összerezzentem erre az eshetőségre tapintva és lepergett tulajdon szemeim előtt, amint vértől áztatottan, lassan kortyolom valaki édes nedűjét. És az a valaki nem állat volt, hanem élő, hús-vér ember.
- Nem egészen. – Carlisle hangja nyugodtan és békésen csengett. – Az újszülött évedben biztos, hogy nem ajánlatos emberi vér közelébe menned. De utána szépen fokozatosan hozzászoktathatunk az illatához. Már ha tényleg ezt szeretnéd…
Aprót biccentettem a fejemmel és belegondoltam. Hát persze, hogy emberek közé is mehetek, hiszen a Cullenek is ezt teszik.
- És mit takar ez az újszülött év? – Már fúrta az oldalamat, hiszen vagy egy fél tucatszor elhangzott ez a kifejezés – ha nem többször – és rendszerint engem is így emlegettek.
- Egy évig erősebb, gyorsabb és fürgébb leszel az átlag vámpíroknál. – Jasper nagy szakértelemmel vetette bele magát a témába, mintha jártas lenne benne. El ne felejtsem majd megkérdezni ezt is tőle, mint oly sok minden mást. – A legtöbb újszülött az állandó vérszomjjal küzd, és a vér iránti szenvedélyük minden mást elnyom. Általában az első egy évben csak ez érdekli őket és más érzelmeik egy időre, úgymond kikopnak belőlük.
- És utána? – Valamiért jobban érdekelt az, hogy mi lesz ez után, mint az, hogy mennyire leszek egy vérszomjas vadállat. Az előbb leforgatott kis képkockák apró változásokon mentek keresztül, de csak annyit módosult a helyzet, hogy most már állatokra vadásztam… Emberek helyett.

- Utána kialakul a normális erőd, gyorsaságod és fürgeséged. A normális alatt itt az átlagosat értem, mert vannak olyan fajtársaink, akik különleges képességként erőt örökítettek át az előző életükből. – Rosalie átható pillantást vetett a felette ácsorgó Emmettre.
- Mint például én – szólt Emmett és lehajolva apró puszit nyomott Rose arcára.
- Különleges képesség? – Vontam fel a szemöldököm. – Átörökítve az előző életből?
Nyeltem egy nagyot és reménykedtem, hogy ha mindez igaz – és miért ne lenne az? -, akkor én nem a kétballábasságomat örököltem.
- A legerősebb tulajdonságainkat, amik már emberi életünkben is domináltak, átmentettük a mostani létünkbe. – Alice hatalmas mosolyával ajándékozott meg és hangulata ragadósnak bizonyult.
- És hogy kell elképzelni ezeket a képességeket? – Most már tényleg érdekelt a dolog.
- Carlisle az együttérzés képességét hozta magával. – Fogta meg férje kezét Esme. – Lehet ez az oka annak, hogy orvos lett belőle.
- Ön orvos? – Esett le az állam és felé fordultam. Egy vámpír orvos. Vagy egy orvos vámpír? Jó, már hallottam a suliban, hogy ez a foglalkozása, de akkor még nem voltam tisztában bizonyos dolgokkal.– De hát a vér, meg…!
- Igen, az vagyok – mosolygott ő is. – Az életem során hatalmas önuralomra tettem szert sok-sok évszázadnyi gyakorlással, és most már szinte teljesen érzéketlen vagyok a vér szaga iránt. – Elmélázott egy pillanatra és tekintete Edwardra vándorolt, aki mozdulatlanul hallgatta végig a beszélgetést. Azt már viszont nem tudtam, hogy el is jutott-e valami a tudatához, mert szeme – már amennyit láttam belőle - annyira réveteg és gondolkozó volt. Carlisle felocsúdott és folytatta tovább. – De kérlek, tegezz, hiszen nem vagyok annyira öreg!
Az annyira szót jól kihangsúlyozta, mire a szobában testileg és lelkileg egyaránt jelenlévők mind nevetni kezdtek.
- És ezt szeretném kérni tőled én is – tette hozzá Esme és boldogan mosolygott rám.
- Rendben – nyugtáztam kérésüket és tovább figyeltem a történésekre, hiszen most indult be igazán.

- Esme a ragaszkodását örökölte, és azt, hogy szenvedélyesen tud szeretni. – A doktor szeretettel nézett le feleségére és rájöttem, hogy őket olyan lánc fűzi össze, amely a legtöbb emberi kapcsolatra nem jellemző.
Még csak meg sem közelíti az emberek által annyira felmagasztalt tökéletes szerelmet. Ez valami más volt. Több. Teljesebb. Tisztább. Ők ketten tettek ki egy egészet. És ez volt jellemző az Alice-Jasper vagy a Rose-Emmett párosokra is.
Vajon Edwarddal mi a helyzet? Neki is van olyasvalaki az életében, akihez ilyen érzelmek kötik? Mondjuk Jessica azt mondta, hogy Edwardnak senki nem jó, de azt csak a sulira értette. Mi van, ha azon kívül van valaki, aki teljesen birtokolja a szívét?
Oh, Bella, állj meg egy percre! Ez téged miért érdekel? És miért szorul görcsbe a gyomrod arra a gondolatra, hogy Edward valaki máshoz tartozik?
Hogy eltereljem a figyelmemet, Esmére koncentráltam.
- Ez az oka annak, hogy gyermekeimként tekintek rájuk – mondta az említett és körbemutatott a szobában ülő „fiatalságon”.
- Emmett az erejét, Rose pedig az állhatatosságát örökítette át. – Alice fejével a páros felé intett.
Rose bájosan mosolygott, Emmett meg befeszítette karját, amin az izmok hirtelen „táncolni” kezdtek.
- Nem semmi, mi? – kérdezte somolyogva.
Edward most először adta jelét annak, hogy nem csak fizikailag, hanem szellemileg is a társasággal van. Hangosan felsóhajtott és Emmettre nézett.
- Ha arra kerülne a sor, és én nagyon remélem, hogy ez nem történik meg, akkor a kiscsajra fogadnék!

Emmett arcáról lehervadt a vigyor és durcásan keresztbe fonta a kezeit mellkasa előtt.
- Mondták már neked, Edward, hogy baromi ünneprontó vagy?
- Ha jól emlékszem, akkor te vagy a százegyedik, aki ezt vágja a fejemhez! – Megeresztett egy félmosolyt, én meg egyik ámulatból estem a másikba.
Kiről van most szó? Milyen kiscsaj? Miért kell fogadni?
Úgy éreztem, mintha a párbeszéd egyik felét hallottam volna csak. Értetlenül pislantottam Edward felé, aki Alice-t tanulmányozta és aprót biccentett neki.
- Jasper érzi a másokból áradó érzelmeket, és befolyásolni tudja őket.
- Hűha! – Megáll az ész és vele együtt a tudomány! Eddig ez vitte a pálmát, fej-fej mellett haladva a vámpír orvos dilemmával. – Szóval akkor azt is tudod, hogy én most…?
Lassan megrázta a fejét, mire mézszínű tincsei finoman libegtek ide-oda.
- Téged valamilyen oknál fogva nem tudlak érzékelni. – Nagyot sóhajtott. – Nagyon frusztráló, főleg, hogy újszülött vagy!
Edward halkan kuncogni kezdett a zongoránál Jasper kijelentésére. Hangja édesen és részegítően csengett. Jazz odakapta a fejét és kissé morgott.
- Srácok, srácok – emelte fel a kezét békítőleg Alice. – Nem lesz verekedés.
- A fene! – csapott le a fotel háttámlájára Emmett, mire furcsa hang jött ki belőle. Rose sziszegett neki valamit, és ő elcsendesedett.
- Bocsi – szabadkozott Edward és rám nézett. – Most már sejtheted, hogy én mit élek át minden egyes másodpercben azóta, mióta belépett az ebédlő ajtaján.
- Kezdem kapizsgálni – motyogta Jasper.

Összezavarodva kaptam a fejemhez. Most már teljes a káosz. Erre Emmett hangosan felröhögött.
- Jobb lenne, ha minden információt megosztanánk vele, mert a végén még migrént kap. – Poénkodott kacsintás közben, majd fejbe vágta magát. – Tényleg, vajon egy vámpírnak lehet migrénje?
- Miért nem próbáljuk ki inkább rajtad, ha már annyira kíváncsi vagy? – szűrte át fogai között Edward rögtön, meg sem várva, hogy befejezze a mondatot, és gyilkos tekintettel méregette túlméretezett testvérét.
Emmett visszavigyorgott rá és már indult Edward felé, aki megemelkedett helyéről.
- Em, ne most! – szólt rá erélyesen Rose és karja után kapott, mire megállt és hosszú ideig farkasszemet – a vámpírszem stílusosabb – nézett Edwarddal. Edward visszaült és megforgatta szemeit, majd hangosan megszólalt.
- Elfogadom a kihívást.
Kitágult szemekkel néztem rá, és valamilyen okból kifolyólag aggódtam érte. Ez a kihívás, bármit is jelent, az biztos, hogy nem egy hétfő délutáni teapartira vonatkozott és csak rossz dolog sülhet ki belőle.
Alice lemondóan megrázta a fejét. Esme felszisszent, Carlisle meg hangosan felsóhajtott. Ebből következtettem ki, hogy ők biztos tudják, miről van szó. És én is kiszedem valamelyikükből, addig éljek.
Jasper vette át a szót, hogy megtörje a beállt, feszült csendet.
- Nos, hogy világos legyen minden. Alice képes látni a jövőt… - A pöttöm kis teremtés vállára fektette kezét és átölelte. Már „ugrottam” volna a témára, hogy ne foglalkozzak mással, de Jazz még nem fejezte be. Ennél természetesebb hangon már nem is közölhette volna a dolgot. -… Edward pedig gondolatolvasó.

A vér képletesen meghűlt az ereimben, szemeim tágra nyíltak és hipersebességgel fordultam felé.
Tekintetét rám emelte és kérdéseket véltem kiolvasni sötétarany szemeiből.
A szám elé kaptam a kezemet, miközben ajkamról egy halk „oh” röppent fel és bizseregni kezdett az arcom a pirosságtól.
Te jó ég! Hallott mindent, amit róluk és legfőképpen róla gondoltam! És lehet, hogy most is hallja! Miért nem tud megnyílni a föld ilyenkor alattam?!
- Edward, én…
- Mindenki gondolatait hallom a helyiségben – fojtotta belém a szót -, kivéve a tiédet!
Ismét megeresztette azt a szívdöglesztő mosolyát, és nem tudtam eldönteni, hogy attól állt meg a lélegzetem vagy az abszurd ténytől, amit közölt velem.
- Hogy mi? – nyögtem ki nagy nehezen, mert valahogy nem tudtam felfogni szavainak értelmét.
- Mások gondolatai nyitottak előttem, de a te elméd csendes és nyugodt. Mintha egy pajzs lenne körülötted, amin nem tud áthatolni a képességem. – Magyarázta mindezt lágy hangján, de éreztem, hogy kissé zaklatott.
- És ami azt illeti az enyém sem – mormogta Alice és rám függesztette feketedő szemeit.
A döbbenettől nem jutottam szóhoz. Némán nagyokat nyeltem és emésztgettem magamban az elhangzottakat.
Ha nem lenne ez a kaparó valami a torkomban, ami az őrületbe kerget – szomjúság, azt hiszem, így nevezték – és nem vadásztam volna le egy pumát puszta kézzel és foggal, aminek a véréből lakmároztam… Nos, ez még a vámpírságon is túlment. Kedvenc rendezőm is megirigyelhetné a történetemet, annyi biztos!

A padlót néztem és agyam kapacitása már a túlterheltség határát súrolta, de mégsem omlott össze. Ha kimondom, talán könnyebb lesz.
- Együttérzés – Carlisle bólintott, mikor rá esett pillantásom.
- Szenvedélyes szeretet – Esme elmosolyodott.
- Állhatatosság – Rose finom metszésű szája megrándult a nevetéstől.
- Edward jobb szereti csökönyösségnek hívni – mondta és testvére felé nézett, de én nem estem ki a ritmusból.
- Erő – Emmett kacagott.
- Érzelembefolyásolás – Jasper felvonta szemöldökét.
- Jövőbelátás – Alice Jaspert nézte, majd rám vigyorgott.
Habozás után odafordultam Edwardhoz, aki szomorúan kapcsolta össze tekintetünket.
- Gondolatolvasás.
A szó hallatán sóhajtott és erősen koncentrált valamire.
- És egyik sem hat rám – folytattam higgadtan, meglepődve magamon is, de egy gondolat miatt idegesség vett rajtam erőt. – Mi vagyok én? Egyfajta csodabogár?
Jeges rémület csúszott fel a torkomba.
- Nem hinném – nyugtatott meg Carlisle. – Edward azt mondta, hogy már emberként sem tudott a gondolataidban kutakodni. – Az utolsó kifejezésre Edward felszisszent, de apja nem törődött vele. – Ez azt jelenti, hogy a te képességed a mentális pajzsod, amit úgy látszik, az átváltozásod fizikálissá terjesztett ki.

Püff neki! Emberként sem voltam normális, így meg főleg nem vagyok az. Pajzs, ami megvéd. A legjobb dolog viszont az, hogy eltűnt a mozgáskoordinációs-problémám. Mármint eddig úgy vettem észre.
- Ez azt jelenti, hogy…?
- Hogy semmilyen mentális, az elmédet érintő és fizikális vámpírképesség nem fog rajtad. – Edward cseppet elmosolyodott, amikor meglátta megkönnyebbülésem.
- Biztos, hogy nem tudsz belekukkantani a fejembe? – Ettől rettegtem egy kissé – nagyon. – Még egy irinyó-pirinyót sem?
- Bármennyire is szeretném, nem megy – mondta csalódottan. – Még egy irinyó-pirinyót sem. Semmi. És egyszerűen megőrjít!
- Hála az égnek! – sóhajtottam fel, mire Edward megrökönyödött.
- Ennyire zavarna a dolog, hogyha tudnék a fejedben kutakodni? – Használta direkt azt a szót, amit az apja az előbb.
- Nem is tudod mennyire! – motyogtam rejtélyesen.
- Pedig szeretném tudni, hogy mire gondolsz. – Felvonta szemöldökét és mélyen a szemeimbe nézett, mintha hipnotizálna.
- Szerintem meg nem! – Vágtam hozzá kicsit durvábban, mint akartam, mert ha így folytatta volna, biztos, hogy dalolni kezdek, mint a kismadarak. – Nem annyira érdekesek az én gondolataim, mint hiszed. – Tettem hozzá békítőleg.
Felnyögött, de nem szólt. A családja csendben figyelte a kettőnk közt folyó párbeszédet és nem nagyon akartak beleszólni. Majd Emmett csettintett az ujjával és boldogan felkuncogott.
- Végre valaki, aki két vállra fekteti Edwardot sakkban. – Szélesen vigyorogva ránézett öccsére. – És lehet, hogy másban is!

Sejtelmesen nézett rám, mire összevontam a szemöldököm. Folyton ezek a kétértelmű és számomra nem teljesen világos célozgatások. Edward morgott valamit az orra alatt, de annyira gyorsan, hogy nem tudtam felfogni.
Várjunk csak! Ezzel most arra akart utalni, hogy… hogy… én és esetleg… Edward?
Elment a józan esze!? Nem lát a szemétől? Teljesen két külön kategória vagyunk az öccsével. Ez nem normális!
Álmodni sem mernék róla, hogy ez valamikor a közeljövőben – vagy akár a távoli jövőben – megtörténhetne. Edwardot egy isteni szépségű lénynek szánta a sors, nem pedig nekem. Ez abszurd!
Nem mertem Edward felé tekinteni, mert féltem, hogy elárulom magamat. Nem titkolhattam: arra a gondolatra, hogy Edward valakié, ujjaim görcsösen vájtak bele tenyerembe és lehangoltság lett rajtam úrrá.
Nagyot nyeltem és a második legkényesebb témát hoztam fel, mert nem akadhattam fenn minden apró kis „semmiségen”. Most még nem. Majd magamban mindent átgondolok szépen sorban, de még nem jött el az ideje annak.

- A családom? Velük… - Elcsuklott a hangom, de nem adtam fel. – Velük mi lesz?
Hinni akartam abban, hogy a jövő idő használata jogos, és nem történt velük semmi baj. Nem tudhattam biztosan, hiszen ki tudja…
Részvéttel és szomorúsággal teli pillantások tapadtak rám.
- Sajnálom, drágám – sóhajtotta Esme és odajött hozzám. Letérdelt elém, és kezeimet keze közé fogta.
A jeges rémület elmúlt és helyét átvette a félelem. Úgy éreztem magamat, mint aki a sötétben botorkál, kijáratot keresve egy szobából, amihez már az élete köti. Tudtam, hogy soha nem jutok ki innen. És ha mégis, akkor az ajtón túl maga a Halál vár majd rám, hogy édes csókjával magához csábítson. Hát ezt jelenti a vámpírság. Mindent elveszítesz, és mindent kezdhetsz az elejéről, a semmiből.
Az nem lehet, hogy Charlie, Renée vagy Phil meghalt! Nem, az lehetetlen! Ugye nem! Csak nem ölték meg őket?
A düh hirtelen uralkodott el rajtam és szorítani kezdtem Esme vékony kezét.

- A családod úgy tudja, hogy pár nappal ezelőtt súlyos autóbalesetet szenvedtél az iskolából hazafelé tartva és a helyszínen életedet vesztetted – mondta Carlisle egy orvos precizitásával.
A fojtogató érzés kissé enyhült és a düh csillapodott. Tehát családom biztonságban van és nem történt velük semmi.
- Akkor nekik semmi bajuk? – Biztosra kellett mennem.
- A gyász eléggé fájdalmas számukra, de idővel majd enyhülni fog. – Jasper halkan súgta. – Hiszen ők csak emberek! Az emberek pedig hamar felejtenek. Az érzéseik csitulnak, majd idővel teljesen kihunynak.
Engedtem szorításomon, mert nem akartam bántani Esmét, aki csak jót akart nekem. Hálásan tekintettem le rá. Ott volt mellettem és támogatott. Csillogó szemeiben szeretet ült, és ha fájt is neki érintésem, nem árulta el. Lehajoltam hozzá és finoman megcsókoltam arcát.
- Köszönöm – suttogtam neki.
Meghatódottan bólintott és végigsimított arcomon.
- Nincs mit, szívem. Igazán nincs mit.
Felnéztem a Cullenekre és kinyögtem a legveszélyesebb kérdést, amit ma meg akartam tudni.
- Mára az utolsó kérdésem, mert a sok információtól kavarog a fejem. – Edward gyönyörű szemeibe félelem, szomorúság, lemondás és kétségbeesés költözött. Végig őt néztem, ahogyan kimondtam a végzetesnek is nevezhető szavakat. – Hogyan lett belőlem vámpír?

Utolsó pillanat-6.Fejezet

(Edward szemszöge)

Szavaim még visszhangzottak fülemben, miközben Bella arcát figyeltem. A másodperc

töredékéig döbbenet ült rajta, aztán eszeveszetten kacagni kezdett. Hangja betöltötte az
egész házat és a legédesebb zene volt, amit füleim valaha is hallottak. Már ennyiből is
érződött, hogy mennyei és meseszép hang tulajdonosa lett, köszönhetően az átváltozásának
– ergo nekem.
Óvatos mozdulattal nyúlt szeméhez, hogy a soha–többé–ki–nem–csorduló könnyeit letörölje.
A mozdulatsor befejezésével a hasára szorította a kezét és úgy pislantott körbe.
A nappaliban mindenki megrökönyödve nézett rá. Családtagjaim gondolatati értetlenséget
tükröztek. Még Emmett arcáról is lefagyott az odaragasztott vigyor, Jasper pedig még a
képességét is elfelejtette bevetni annak érdekében, hogy oldja a feszültséget. Alice és Esme
megijedtek, Rose csóválta a fejét. Carlisle tanácstalan volt.
Én legelőször megijedtem, majd a borzalom uralkodott el rajtam. Legelső gondolatom az
volt, hogy Bella megtébolyodott. Mi mást gondolhattam volna? Végignéztem már Esme,


Rosalie és Emmett átalakulását is, de egyikük sem viselkedett így. Sőt, még a közelébe sem
értek!
Istenem, mit tettem! Őrültté változtattam Bellát! A lányt, aki iránt oly’ fura és
megmagyarázhatatlanul mély érzelmeket tápláltam! Undor öntött el, és ha tudtam volna,
biztos, hogy hányok magamtól.
Örök kárhozat, szenvedés, gyűlölet, megvetés. Örök kárhozat, szenvedés… Skandáltam
magamban.
Bella nevetése csillapodni látszott és mikor teljesen abbamaradt, végre megszólalt:
- Ez nagyon jó kis poén volt! –Hangja megbabonázott és teljesen a hatalma alá kerültem.
Emberként is szép hangja volt, de vámpírként keveredett bele elbűvölő, csábító és édes
lejtés is. Örökké elhallgatnám ezt! – Minden új diákkal ezt csináljátok? Ez valami beavatási
szertartás? A többieknek is szólhattok, hogy jöjjenek röhögni! Vagy fel lett véve az egész?
Oh! Tehát azt gondolja, hogy valami ostoba, emberi beavatási szertartás, amit minden új
diákkal eljátszanak. Így érthető a reakciója.
Megkönnyebbülten fújtam egy aprót és már nyitottam a számat, hogy visszarángassam a
véresen komoly valóságba, amikor Bella karmazsinvörös szemeiben harag, düh, indulat és
méreg gyúlt ki.
- Tudjátok mit? – kiabálta és hangja, mint a penge, úgy hasított keresztül a szobán.
Felpattant a fotelből, átlépte a merev Alice-t és kecsesen megindult az ajtó felé. – Nem is
érdekel! Csináljatok azt, amit akartok! Én meg most fogom magamat, és szépen
hazamegyek!
Az ajtó hallható reccsenéssel nyílt ki, ahogy feltépte és éreztem az emberi vért – melyet a
szél sodort ide – keveredni az állati vér illatával. Számban a szokott módon méreg gyülemlett
fel, de ezt most félretettem.
Egyedül Bellára koncentráltam, aki megtorpant az ajtóban és ösztönösen mélyet szippantott
a levegőből. Láttam az ingen keresztül, hogy izmai megfeszültek és lassan támadóállásba
ereszkedett le. Torkából kéjes morgás tört elő, ujjait görcsösen vájta tenyerébe.
Családom lefagyottan és halálra váltan nézte volna végig, ahogyan Bella elindul első
vadászatára, ami minden valószínűség szerint nem a mi vegetáriánus módszereink
fényében történt volna meg. Részben megértettem őket, hiszen össze voltak zavarodva és
nem értettek semmit. Ha nem ebben a borzalmas és abszurd helyzetben lettünk volna,
esküszöm, hogy a hasamat szorongatva és a földön fetrengve még nevetek is. Ennyi sokkos
állapotban lévő vámpírt még életemben – létezésem során – nem láttam egy rakáson. De a
helyzeten sajnos nem tudtam változtatni.
Nekem még volt annyi lélekjelenlétem – a vámpírösztön jobb szó rá -, hogy az utolsó
pillanatban megakadályozzam Bellát abban, hogy gyilkos szörnyeteg váljék belőle.
Amikor talpa elvált a talajtól, kapcsoltam és tudva, hogy újszülött és nem okozhatok benne
kárt – az már más lapra tartozik, hogy öngyilkos akció egy újszülöttet egyedül megállítani és
nem is jutott el tudatomig, hogy mi történhet velem -, erősen zártam össze karjaimat karcsú
teste körül és rántottam rajta egyet.
A lendülettől hanyatt vágódtam, magammal húzva Bellát is. Karjai a teste és az én testem
közé szorultak, így ezen testrészeit nem tudta használni, hogy kiszabaduljon. Fejével
előrelendült, ezért kénytelen voltam bal kezemet a nyakára szorítani.
A vér illata még mindig elemi erővel tódult befelé a szobába, teljesen elvéve Bella eszét és
megnehezítve az én dolgomat. Hirtelen ötlettől vezérelve körmeit a hasamba mélyesztette,
és arcát úgy fordította, hogy fogaival belemarhasson alkaromba. Felszisszentem a
fájdalomtól, de nem eresztettem el, mert tudtam, hogy akkor minden remény elszállna.


- Csukjátok már be az ajtót! – ordítottam kétségbeesetten, mert ha Bella még pár percig
próbálkozik, sikerrel jár. Én meg nagy valószínűséggel már máshol leszek, de meg fogom
érdemelni.
Emmett nyerte vissza az öntudatát a leggyorsabban és az ajtóhoz ugorva bevágta azt. Az
illat megszűnésének pillanatában Bella teste elernyedt – teljes egészében hozzányomódott
az enyémhez -, ujjai megmerevedtek és elengedte alkaromat, amit addig harapott.
Lélegzése zihált és szaggatott lett. Láttam, ahogyan mellkasa szabálytalanul le s fel
emelkedett.
A döbbent Carlisle, Emmett és Jasper lépett oda hozzánk – szemükön keresztül láttam, hogy
Bella összezuhanni készült.
Jasper gondolata érintette meg elmémet.
„Fogod erősen?” – Bólintással válaszoltam.
Bella kitágult szemekkel és elakadó lélegzettel nézett fel Jasperre, mint aki szellemet látott.
Nem állt messze a valóságtól. Összezavarodott, majd pillantása a karomra siklott. Fájdalom
és gyötrelem suhant át arcán. Felnyögött, és finoman ugyan, de ismét szabadulni próbált.
„Ne ereszd el!” – utasított Jasper, de nem engedelmeskedtem neki.
Bíztam benne, hogy jól ítéltem meg a helyzetet és Bella annyira magánkívül van, hogy még
eszébe sem jut egy újabb hasonló akció. Villámsebesen csúszott le rólam és
megtámaszkodott két kezén. Fejét lehajtotta, hevesen vette a levegőt és nem nézett fel.
„Edward” – kezdte volna anyám, de felemeltem a kezem és tudta jól, hogy nem érdemes
próbálkoznia.
A többiek gondolatai is elcsendesedtek, mindenki a nappali padlóján ülő Bellát figyelte.
A szobában terjengő frézia- és levendulaillathoz – ami dominánsabb volt számomra minden
másnál – a vérem illata is társult.
Lassan Bella is felemelte a fejét és végignézett rajtam. Tekintete elidőzött a hasamon és a
bal alkaromon. Tehát felmérte, hogy milyen sebesüléseket okozott nekem. Akkor most
következik az a rész, hogy az önutálat és önmarcangolás mélységesen mély tengerében fog
elmerülni.
Belenézett szemembe és tényleg borzalmasan érezhette magát. Bárcsak tudnám, hogy mire
gondol most! Tudja vajon, hogy egy cseppet sem haragszom rá? Hogy soha nem is fogok?
Hogy…?
„Edward, valamit tennünk kéne!” – Alice fájdalmas arccal nézett Bellára.
Még mielőtt válaszolhattam volna, Bella megszólalt:
- Mi történik velem? – nyögött fel. Hangja pár oktávval feljebb csúszott és kezei rejtekébe
temette arcát.
Nyeltem egy nagyot.
- Bella… - Csak suttogásra futotta tőlem, de hát vámpír volt, így meghallotta.
Bal kezem akaratlanul is megindult felé, mire ő rémülten tekintett rám.
- Ne gyere közelebb! – kiáltotta és egészen az ajtóig csúszott hátra. Mintha szíven szúrtak
volna. Undorodik tőlem. Azt kaptam, amit megérdemelte, és amire számítottam. De akkor
miért fáj mégis ennyire? – Sajnálom, Edward! Nem akartalak bántani! Én csak…
Suttogása a végére elhalt és összegömbölyödve zokogni kezdett.
Esme a szája elé kapta a kezét.
„Istenem!” – gondolta és sajnálkozva nézett rá.
„Edward, csinálj már valamit!” – sürgetett Alice, de nem tettem semmit.


Megbénult, merev tagokkal ültem ott és néztem az összeomlott lányt. Mit tehetnék? Hiszen
hozzáérni sem tudok, hogy megvigasztaljam. Már intettem volna Esmének vagy Alice-nek,
hogy menjenek oda és próbálják megnyugtatni, amikor olyan történt, amire még soha nem
volt példa. És szerintem nem is lesz többé.
Rosalie felemelkedett a kanapéról, csendben odalépdelt Bella mellé, leült és átölelte őt. Bella
csodálkozva nézett rá.
- Hé! Tudom, hogy most min mész keresztül. Én is így voltam vele. De minden rendbe jön,
meglásd!
Gondolatai visszatértek az ő átváltoztatásához és már kezdtem érteni, hogy miért lett ilyen
kedves és együtt érző. Tudta nagyon jól, hogy mennyi mindent vettem el Bellától azzal, hogy
megharaptam és milyen élet vár majd rá. Fájdalmasan adtam neki igazat, miközben
kiszabadította a lányt saját burkából, és közel húzva magához hagyta, hogy „sírjon” a vállán.
Bella görcsösen markolt bele Rose ruhájába, de mégse tett benne kárt.
„Nahát!” – Esme csodálkozással vegyes örömmel nézett a Bella-Rose párosra.
„Ma mindenkinek elment az esze?” – dohogott Jasper. – „Először Alice örömkitörése, majd
Edward öngyilkos akciója, most meg Rose…”
„Szegény lány!” – Carlisle tanácstalanul állt egyik lábáról a másikra. – „Edward, el kéne
látnom a sebeidet!” – próbálta elterelni figyelmemet apám és nyújtotta felém a kezét, hogy
segítsen felállni.
Megráztam a fejem, és még mindig értetlenkedve néztem Rose-ra. Bella kilesett haja
mögött, de amikor tekintetünk találkozott, elkapta a szemét és újra nővérem nyakába fúrta
arcát.
„Nem is tudtam, hogy Rose ilyen is tud lenni.” – Alice hangja csendesen búgott, ellenben
Emmettével, aki rendkívül büszke volt feleségére.
„Az én csajom!” – gondolta diadalittasan.
Tíz percig ültünk és álltunk ott némán és lassanként Bella Lélegzése is kezdett csillapodni.
Végül elengedte Rosalie-t és odafordult hozzánk. Súlyos csend telepedett ránk és éreztük,
hogy most dől el majdnem minden. Senki nem vett levegőt, amikor Bella csendesen
belekezdett.
- Szóval azt mondjátok, hogy… - nyelt egyet, hogy ki tudja mondani a szót. -… vámpír
vagyok?
Mindenki bólintott és nem tudom, hogy meddig lett volna ilyen feszült a légkör, ha Emmett
nem hozza a szokott formáját. Ismét.
- És ami azt illeti, eléggé szemrevaló kis vámpír vagy! – Ekkora vigyort még soha nem láttam
az arcán, pedig ő mindig mosolygott. Bellára kacsintott. Még folytatta, de azt már
gondolatban közölte és csak velem. – „Nagyon remélem, Edward, hogy te is így gondolod?!”
Sejtelmes pillantással nézett rám és elképzelte, hogy mi lenne velem meg Bellával. Kaján
mosoly terítette be képét, mire megforgattam szemeimet és megcsóváltam fejemet, jelezve,
hogy nem érdemes ilyen fantáziálásokba belebonyolódni. Elég nekem a saját bonyolult
érzelemvilágom, nem kell még mellé más is.
Rosalie-n egy kisebb féltékenységhullám söpört végig, amikor hites ura – Emmett gyűlölte
ezt a szót, én meg szívesen használtam hangosan is, főleg az ő jelenlétében – kimondta ezt
a mondatot. Halkan morogni kezdett, de visszafojtotta kitörni készülő nevetését is.
Gondolatai egy bizonyos esti leszámolás körül forogtak, amiben az játszotta a főszerepet,
hogy mit nem fog engedni Emmettnek. A többit már nem néztem végig, mert eléggé… Eleget
láttam már korábban, köszönöm szépen.


A többiek is somolyogtak, és gondolatiak végre megnyugodtak. A legszívderítőbb látvány
mégis az volt, amikor Bella is elmosolyodott.
„Menj és lássátok el a sebedet Carlisle-lal!” – üzente gondolatban Alice. – „Addig elleszünk.”
Bólintottam és Carlisle kíséretében felsuhantunk a dolgozószobájába, hogy megnézzen.
Még éreztem, ahogyan Jasper egy adag vidámsághullámot küldött mindenki felé.
„Jól vagy?” – kérdezte apám, miközben bekötötte az alkaromon a harapást és megvizsgálta
a karmolásokat is.
Újabb bólintás részemről.
- Na, de Emmett! – kiáltott fel odalenn Alice. – Azt hittem nős vagy?
- Öhm, igen? – Emmett tökéletesen játszotta a meglepődött idióta szerepét.
„Ne haragudj rá!” – Tette vállamra kezét Carlisle. – „Tudod, hogy nem akarattal tette!”
- Méghozzá huszonnégyszeres! – vetette oda lezserül Rose Emmett költői kérdésére. – De
ha így folytatod, lehet, hogy a szerencsesorozatod megszakad!
- Tudom, hogy nem volt szándékos – mondtam apámnak. – És ha akarnék, se tudnék rá
haragudni.
Azzal kimentem a szobából, hogy levegyen szakadt pólómat, és töprengeni hagyjam
Carlisle-t, aki nem tudott mit kezdeni legutolsó, kétértelmű mondatommal. Felkaptam egy
másik inget és a lépcsőnél megvártam apámat. Lentől Bella bizonytalan hangja csendült fel.
- Ti most akkor…?
Carlisle ezt a pillanatot választotta a közbelépésre, tudva, hogyha most belelendülünk ebbe
a beszélgetésbe, akkor Bella úgymond éhen hal.
- Ez egy eléggé hosszú és bonyolult történet. Jobb lenne, ha előtte innál, és utána majd
annyit kérdezhetsz, amennyit csak akarsz. – Lesétált a lépcsőn és Esme mellett állt meg.
Hatalmas levegőt vettem és én is lementem utána. Bella fürkésző pillantásával találtam
szemben magamat és színtiszta bűnbánat tündökölt benne. Egy kissé elmosolyodtam, hogy
ne legyen ekkora bűntudata, de mosolyom nem sikerült valami meggyőzőre. Az ajtóhoz
sétáltam indulásra készen.
Bella egy kicsit megköszörülte a torkát – alig lehetett hallani – és olyan kérdést tett fel, ami
ismét nevetésre késztette a családomat.
- Akkor embert kell ölnöm ahhoz, hogy… - Be se tudta fejezni, mert a hang bejárta az egész
házat.
„Okos a kislány, semmi kétség” – gondolta Emmett.
„Fantasztikus gondolatmenete van” – Carlisle elismerően nézett rá.
„Mindig rátapint a lényegre” – Jaspert nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy Bellának honnan
van ekkora önuralma.
- Ennyire irtózol még a gondolatától is, hogy így táplálkozz? – Régi életmódja miatt kissé
furcsállta, hogy Bella már most megtagadja a „hagyományos életvitelt”. Erősen koncentrált
rá, hogy kifürkéssze érzelmeit, de ismét csalódnia kellett.
„Semmi. Ismét.”- fűzte tovább gondolatban.
- Inkább belepusztulok, de nem ölök embert!
Bella hangja még soha nem csengett ilyen határozottan. A többiek néma ámulattal figyelték
őt, az én tekintetembe viszont egy csepp kis bűntudat is keveredett. Mi lesz akkor, ha nem
tud megállj-t parancsolni magának, és az ösztönei elragadják? Ha emberekre fog vadászni
és mi sem tudjuk majd megállítani?
Ekkor döbbentem rá, hogy engem néz. Mélyen belefúrtam tekintetemet az övébe és onnan
próbáltam a kérdéseimre válaszokat találni.
Karmazsinvörös szemeiben az elszántság és egyfajta ősi láng lobogott, gyönyörűvé


varázsolva arcát.
- És az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy rosszul leszek az emberi vértől.
Vallotta be szemlesütve, mire mindenki kacagni kezdett.
„Ez jó. Egy vámpír, aki kidobja a taccsot a vértől.” – poénkodott Emmett. – „Még a végén
infúzió formájában kell belétöltenünk az adagját!”
Felhúztam ajkaimat fogaimról, és kissé rávicsorogtam bátyámra, hogy csak ő vegye észre.
„Upsz! Ez kihallatszott?” – cukkolt és a markába nevetett.
Már megszületett bennem az elhatározás, hogy odaugrom hozzá, és elegánsan beleverem a
fejét a falba, ha nem hagyja abba, de Alice megelőzött.
- Nos, úgy veszem észre, hogy a „menni vagy maradni” téma eldőlni látszik! – Odatáncolt
Bellához és felsegítette a földről. Megkönnyebbültem, hogy Alice megakadályozott. Rám
kacsintott és megmutatta a jelenetet, amit már én is elképzeltem. Emmett feje hatalmas
csattanással beépül a falba, jó nagy lyukat hagyva maga mögött. De szép lett volna!– Gyere,
nézünk neked valami vadászathoz való cuccot.
Kobold kishúgom rántott egyet Bellán és már a hálószobájukban is voltak. Gondolatain
keresztül láttam, hogy Bella szemei kikerekednek, és úgy tanulmányozza a szobát.
- Wow! – nyögte ki nagy nehezen és átéreztem, hogy mit érezhet.
Alice gardróbja eléggé rémisztőnek tűnhet egy laikus szemében. És a hatást csak fokozza,
hogy kétszer annyi ruha van bezsúfolva, mint amennyi normális keretek között elférne. Alice
és az ő vásárlásmániája!
- Látnád Rose gardróbját! – mondta Alice és keresgélni kezdett.
Rose büszkén mosolyodott le.
„Hát igen. Aki tud, az tud!” – gondolta kevélyen.
„Ez kicsi lesz, ez meg nagy. Ez a szín nem passzol hozzá, ez pedig Ed…” – Motyogta félig
hangosan, félig gondolatban, de amikor a nevemhez ért, észbe kapott és Bella kezébe
nyomta a kiválasztott ruhákat.
- A mérettel remélem nem lesz gond. – A remélem szót érezhetően megnyomta.
Emmettnek roppant tetszett a helyzet, hogy Alice megtalálta a kis csodabogarát, akin nem
hat a képessége és ennek hangos és kirobbanó nevetéssel hangot is adott. Jasper viszont
nem nagyon tolerálta, hogy felesége Em újabb céltáblájának közepe legyen, ezért odalépett
hozzá és kétszer is erőteljesen végigsimított fején. És még finoman fogalmaztam.
- Fogd be, Emmett! – sziszegte dühösen Jasper, de Emmett csak erre várt.
Visszatámadott és vicces bokszba kezdtek a szoba kellős közepén.
- Ez meg mi volt? – Csendült fel fentről Bella aggodalommal teli, édes hangja.
- Semmi, semmi –nyugtatta mosolyogva Alice. – Mindig ezt csinálják! Rosszabbak, mint a
gyerekek! Esme mindjárt szétszedi őket.
Látomása beigazolódott – ismét -, amikor Esme megelégelte a fiúk kakasviadalát és
erélyesen rájuk szólt.
- Emmett, Jasper! – Szigorúan beszélt, de szája szegletében mosoly bujkált.– Azonnal
fejezzétek be! Nem illik így viselkedni, főleg nem az újak előtt!
- Bocsánat – mondták kisfiúsan és lehajtották a fejüket.
„Ezt még folytatjuk!” – gondolta Em.
„Nem lejátszott menet” – kontrázott gondolatban Jasper és szerencse, hogy csak én
hallottam a gondolataikat.
Szám megrándult az elnyomott nevetéstől, miközben Alice megmutatta Bellának, hol tud
átöltözni.
„Kár, hogy átöltözik” – töprengett Emmett és nagyon jól tudta, hogy hallom. – „Igazán szexi


volt abban az ingben. Igaz, Edward?”
Fordult felém és lassan simogatni kezdte az állát. Halkan morogtam – a többiek nem tudták,
hogy mi ütött belém és elindultam felé, hogy befejezzem, amit Jasper az előbb elkezdett. De
én nem leszek annyira gyengéd! Nem bírtam, ha én voltam a viccek középpontja.
Egy kép villant fel előttem, és rájöttem, hogy Bella visszament Alice-hez. Az ingemet a
kezében szorította és tétován lépdelt új ruhájában.
Az emelet felé fordultam, hogy amikor lejönnek, a saját szememmel is láthassam ezt a menyi
jelenést.
- Tökéletes – jelentette ki Alice fennhangon, de gondolatban továbbfűzte. – „Tényleg
gyönyörű!”
A kezébe nyomott egy magas sarkú cipőt és kézen fogva lesuhant vele a lépcsőn. Bellát ott
hagyta a nappali közepén, ő meg odasétált Jazz mellé.
„Na?” – kérdezte tőlem és rám mosolygott.
Az éjfekete farmer tökéletesen hangsúlyozta lábait, a sötétkék felső merész kivágású volt és
szorosan Bella testére simult. Egy pillanatig időzött el rajta tekintetem, aztán lesütöttem a
szemeimet. Az ablak felé fordultam, miközben arcom bizseregni kezdett. Nyeltem egy nagyot
és megköszörültem a torkomat, hogy lecsillapodjak egy kissé. Áldottam a sorsot, hogy a
családban én vagyok a gondolatolvasó és nem a többiek. Érzésem milliárdja száguldozott
végig rajtam, amit Jasper is megérzett, mert felvonta szemöldökét és gondolatban
megszólított. A Legzavaróbb mégis Emmett volt, aki viselkedésem láttán hangosan
felkacagott.
„Hoppácska! Mi volt ez, Eddyke? Csak nem bejön a csaj?” – kuncogott és a finomabb
változatot közölte a jelenlevőkkel is, főleg Bellával, aki csodálkozva nézett rájuk.
- Hát ez jó! Mióta ismerem, te vagy az első, aki…
Na jó, ebből elég!
- Emmett, elég! – emeltem fel kissé hangomat és dühösen meredtem rá.
„Mert különben mi lesz, öcsisajt?” – cukkolt és nevetett egyszerre.
Mások gondolatai is az előbbi incidens körül forogtak, de nem tettek „nyílt” célzásokat.
Jasper teljesen összezavarodott és lemondóan rázta a fejét. Nem tudott mit kezdeni velem.
Mint ahogyan én sem…
Carlisle sietett segítségemre, aki összecsapta tenyereit, felhívva magára a figyelmet és
kiadta az utasításokat.
- Akkor ideje is indulni! – Nagyvonalúan az ajtó felé intett.
Mindenki megindult kifelé. Emmett amikor elment mellettem, még piszkált egy kicsit.
„Itt a hagyhatunk vele kettesben? Nem fogsz ráugrani és…” – Jelentőségteljesen elhallgatott
és gyorsított, amikor látta, hogy ütni készülök. Az erdőbe vetették magukat.
Bella mozdulatlanul és tanácstalanul állt ott, szorongatva a cipőt és az ingemet.
- Bella? – kérdeztem visszafordulva hozzá és összevontam a szemöldököm, annyira
koncentráltam. Természetesen arra, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni a ruháját, és ne
legyen Emmettnek igaza.
- Tulajdonképpen mit is értettetek „vadászat” címszó alatt? – Összeráncolta homlokát és
orrát kissé felhúzta. Ideges volt. És tündéri, amikor ilyen.
Most először igazán elmosolyodtam és végre nem gondoltam olyan dolgokra, amikre nem is
lett volna szabad gondolnom.
- Majd meglátod! – Incselkedtem vele, hiszen a testvérek már csak ilyenek. - Nem kell
félned, nem lesznek benne emberek.


Határozatlanul ingatta a fejét, és pedig tanácstalanságba süppedtem. Most mit tegyek?
Tétován és várva a visszautasítást kinyújtottam érte a bal kezemet.
- Az inged? – kérdezte és kissé megemelte az említett ruhadarabot.
- Megtarthatod – mondtam és tartottam a magabiztos mosolyt, de legbelül potyogni kezdtem.
Undorodik attól, hogy hozzámérjen.
- Hmmm – nyögte és lerakta az inget a fotel karfájára.
Kecsesen belecsúsztatta lábait a cipőbe, ami által nyolc centit nőtt és nyelt egy nagyot.
Mosolyom szertefoszlott.
- Biztos, hogy nem lesz semmi baj? – Félénk hangja egy cseppet megnyugtatott. Ez azt
jelentheti, hogy nem tőlem fél, hanem ettől az egész ismeretlen helyzettől?
- Megígérem, hogyha elszabadulnál, lefogunk Emmettel. – Emmett repdesni fog az örömtől.
Erre a gondolatra elvigyorodtam. -– Úgyis rég szeretne már megmérkőzni egy újszülöttel.
- Ha lehet, Emmettet inkább kihagynám – motyogta az orra alatt. – Még a végén összetörné
a csontjaimat.
Nem bírtam tovább és teli tüdőből nevetni kezdtem. Tudtam, hogy Em hallgatózik és ennek
ékes bizonyítéka volt a folyópart felől jövő medvebrummogás.
„Lehet, hogy tényleg megropogtatnám pár bordáját.” – filozofált magában.
- Vagy fordítva – feleltem egyszerre mindkettőjüknek és mosolyogtam. – Na, gyere!
Sürgetésemre habozva lépett oda mellém, és gyengéden a kezembe csúsztatta apró kezét.
Bőre puha volt és olyan hőmérsékletű, mint az enyém, ezért szinte melegnek éreztem.
Valamilyen elektromos szikrák keltek életre körülöttünk és arra csábítottak, hogy még többet
akarjak puszta érintésnél. Szerettem volna számat ajkaira helyezni és megízlelni őket.
Lágyan végigsimítani hátán, miközben két karomba zárom és beszívom mámorító illatát.
Vajon ő is érzi ezt a fura érzést?
Bella hirtelen tépte ki kezét a kezemből, de nem hátrált el mellőlem. Tehát nem undorodik
tőlem. De akkor miért csinálta? Értetlenül néztem rá és tudta, hogy választ szeretnék kapni
viselkedésére.
Egy pillanatig gondolkozott és az volt az érzésem, hogy valamit titkol előlem. Francos,
nyavalyás gondolatolvasás! Egy személy van a világon, akinek a gondolataira TÉNYLEG
kíváncsi vagyok, és nála mondok csődöt!
- Sajnálom – szabadkozott és gyönyörű szemeivel nem eresztette az enyémeket. - Csak
tudod, nem akarok sérülést okozni neked… ismét.
- Oh – préseltem ki magamból és zavaromat leplezve beletúrtam bal kezemmel a hajamba.
A fenébe! Mindig ezt csinálom, ha zavarban vagyok. Le kéne róla szoknom. Mint ha egy
közel fél évszázados rossz szokásról könnyű lenne leszokni… Bella a másodperc töredékéig
nem vett levegőt, majd újra normális ütemben lélegzett. Ezt meg már megint miért csinálta?
Akkor nem az a baja, hogy iszonyodik tőlem, hanem nem akar fájdalmat okozni nekem? –
Ha csak ez a probléma…
…én vállalom a fájdalmat. – Gondolkoztam félig hangosan.
„Edward! Tudom, hogy lehetetlen, de megöl bennünket a kíváncsiság!” – szólt apám sürgető
hangja a fejemben. – „Nem akartok még jönni?”
„Vajon most dönti le a két lábáról? De akkor miért ilyen halkan csinálja? Ja, nem akar
publikumot!” – Ha nem tudom beazonosítani a hangot, akkor is tudtam volna, hogy csak
Emmettnek ilyen mocskos a fantáziája. Bár ő a mocskos helyett az eleven szót szerette
használni. Tuti, hogy ma még nekimegyek és „beverem” a fejét ezért.
- És tényleg nagyon sajnálom, hogy megkarmoltalak.


Uh! Vámpírhoz képest is gyors volt a témaváltás.
Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Addig kell vele incselkedni, amíg még tudok – és így
nem fedem fel érzéseimet – és ameddig engedi.
- És megharaptál. – A mondathoz sikerült összehoznom egy sértődött fejet is.
Felsóhajtott és nekivágott még egyszer.
- Oké. Tényleg borzasztóan, nagyon-nagyon, elmondhatatlanul sajnálom, hogy
megkarmoltalak és megharaptalak!
- És ledöntöttél a lábamról! – Próbáltam tartani a pókerarcot, de mosolyomat nem tudtam
csak úgy zsebre dugni, amikor orrát felhúzta és úgy nézett ki, mint egy dühös kiscica. Azzal
a kis különbséggel, hogy ez a kiscica baromi nagyot tud harapni!
- Edward! – háborodott föl és megremegtem attól, ahogyan a nevemet kimondta. - Ez nem
volt vicces! Én itt töröm magamat, hogy bocsánatot kérjek, te meg kigúnyolsz!
Dühösen elsuhant mellettem, és az erdő felé vette az irányt. Halkan kuncogni kezdtem, majd
pár könnyed lépéssel beértem őt, mert emberi tempóban haladt.
- Most haragszol? – Minden megnyerő hangsúlyt belefektettem ebbe a két szóba.
- Igen – vágta rá azonnal.
- Hm – dünnyögtem és töprengtem. Ha tényleg haragszik, akkor már faképnél hagyhatott
volna rég. Ha viszont nem haragszik, akkor miért mondta, hogy igen?
Megtorpant és idegesen nézett körbe.
- Most merre?
- Nem érzed az illatukat? – mosolyodtam el. Mégis mire figyelt, ha nem az illatukra?
- Ha nem vetted volna még észre, nem lélegzem!
Oké, és én mire figyeltem eddig?!
- Akkor így nehéz lesz vadászni. – A fák között a folyó irányába mutattam, ahol ott állt egész
családom és ránk vártak.
„Azt hittem tovább fog tartani! És egész jó állapotban vagytok!” – Megfojtom Emmettet!
„Minden rendben?” – kérdezte Jazz, mire bólintottam.
„Már nagyon kíváncsi vagyok.” – Lelkesedett kishúgom.
Bella Carlisle mellé állt, aki magyarázni kezdett.
- Nos, Bella. A mi étkezési szokásaink egy kicsit eltérnek a szokásostól. A legtöbb vámpír
tényleg emberi véren él, de mi csak és kizárólag állati vérre táplálkozunk.
Bólintott.
- A vadászat tehát abból áll, hogy becserkészed a zsákmányt, megölöd és már kész is az
instant hami! – „De ha te esetleg nagyobb vadakat akarsz elejteni, én megértem!” –
Kacsintott rám Emmett.
Nem is Emmett lenne! Mérgemet lenyelve piszkálni kezdtem körmeimet. A megfojtás itt már
nem segít. Egyszerűen megölöm!
- Van kérdésed? – Jasper érezte a belőlem áradó negatív hullámokat, azért a vadászattal
akart foglalkozni.
Megvan a szuper terv! Kétszer ennyi dühöt fogok érezni Em iránt és akkor már Jazz is
beszáll a medvevadászatba. Igaz, hogy egyedül is legyűrném, de ketten még izgisebb. És
Esme sem szidhat meg… annyira!
Alice finoman oldalba bökött és felháborodottan magyarázni kezdett arról, hogy ez mennyire
nem etikus viselkedés. Miért, amit Em csinál az etikusnak mondható?
- Mit kell csinálnom? – Itt fogyott el a levegője.
- Kezdetnek nem lenne rossz, ha lélegeznél! – Próbáltam lazára venni a figurát, mikor
felnéztem rá és nem arra gondolni, hogy pár perc múlva Isten tudja mire fog vadászni! És az


sem nyugtatott meg, hogy Alice sem tud semmit!
Bella ingerülten és tétován nézett maga elé, mire anyám odalépett mellé és bátorítóan
megszorította a kezét.
- Nem lesz semmi baj. Nincs ember a közelben, és csak állati vért fogsz érezni.
Engedelmesen vett egy nagy levegőt, mikor becsukta a szemét és némán állt.
„Nem lesz ebből gáz?” – Emmett most kissé megilletődött.
„Remélem, működik.” – Bella, hallasz? – Carlisle szorosan mellé állt, ha esetleg baj lenne.
Mi, srácok is „készenlétben” voltunk.
- Igen? – kérdezett vissza fátyolos, de tiszta hangon, ami arra utalt, hogy teljesen tudatánál
van.
- Bámulatos – motyogta magának apám, majd hangosan is megkérdezte: - Mit érzel?
- A ti illatotokon kívül? – mosolygott büszkén, mire halkan kuncogtam. Volt is mire büszkének
lennie!
- Kétfajta állati vért érzek – közölte tényszerűen és kinyitotta szemeit.
Fantasztikus. Tényleg csak őzek és medvék voltak a közelben.
- Nagyon jó – dicsérte meg Carlisle is. – Most hagyatkozz az ösztöneidre és kövesd azt,
amelyik jobban hívogat.
Hát, nagyon reméltem, hogy nem a mackók felé indul meg! Ő csak bólintott és suhanni
kezdett a fák között. Természetesen gyorsabb volt, mint mi – még nálam is –, így hamarabb
odaért az őzekkel teli tisztáshoz. Mi is szorosan a nyomában voltunk és egy-egy fa ágán
ültünk le, hogy végignézzük Bella vadászatát, és esetleg beleavatkozzunk, ha valami balul
sülne el.
A legközelebbi faágon ültem és feszültem figyeltem, amikor Bella megtorpant és felnézett
rám.
- Megígérted – súgta lágy hangján és esdeklő volt a tekintete. Tudtam, hogy mit vár el tőlem.
- És be is tartom – mosolyogtam, hogy ennyire számít rám. – Menj csak!
A négy szarvas békésen legelészett, míg Bella közelebb lopódzott hozzájuk.
- Mi ígértél meg? – kérdezte Em és kivételesen nem volt semmilyen hátsó gondolata sem.
Pusztán a kíváncsiság hajtotta, de mindenki csendre intette, így csak megvontam a vállam. -
Persze, mert a picit mindenből kihagyják!
Bella már éppen ugrott volna, amikor egy lágy szellő egy nagytestű állat édes aromáját
sodorta felénk. Egy percig sem habozott, hanem ösztönösen belevetette magát a sűrűbe és
rohant, nyomában velünk. A végén lelassított és felmérve a terepet megközelítette a
zsákmányt.
- Ezt nem kéne hagyni – aggodalmaskodtam, mert féltettem. Persze vámpír, de…
- Ugyan már, jó móka lesz. – Emmett izgatottan vigyorgott. – „És ezt a poént most én is
értem!” – Vett revánsot rajtam vigyorogva.
- Csitt! – hurrogott le bennünket Alice és csend lett.
Közel érve a pumához, Bella lehajolt és halkan morogni kezdett. Az állat felkapta a fejét,
rámeresztette szemeit és ő is morgott. Lassan sétált, hogy megmutassa, ez az ő területe,
majd egy idő után megállt és ugrott.
Megmerevedtem, ahogyan rávetette magát Bellára, de a lány gyorsabb volt és egy hatalmas
csattanással leterítette a földre. Átharapta a torkát és minden kérdezés nélkül inni kezdett. A
látvány magáért beszélt.
„Ez nem volt semmi!”- Em.
„Tökéletes ragadozó” – Jazz.


„Szép volt, Bella!” – Alice.
„Nem is lett véres a ruhája” – Rose.
„Milyen kecses volt!” – Esme.
„Fantasztikus önuralom és briliáns vadászat.” – Carlisle.
Amint végzett, felállt és odafordult hozzánk. Míg Alice boldogan kacagott, én sóhajtva
leugrottam a fáról és elindultam felé.
- Mehetünk vagy még éhes vagy? – kérdeztem, mert tudtam, hogy az újszülöttek
telhetetlenek.
- Jól csináltam? – Türelmetlenkedett és ismét ugratni kezdtem.
- Elsőre nem is rossz. - Sőt, tökéletes, de ne bízza el magát.
- Még hogy nem rossz? – horkant föl Emmett. – Te szoktál ezekre a bestiákra vadászni,
most meg itt ez a kiscsaj, és szinte leköröz. Kösd föl a gatyád, Edward, mert a konkurencia
megérkezett! Kíváncsi vagyok, miben hasonlítotok még!
És ez volt az első alaklom ma, hogy végig kimondta, amit gondolt.
Dühösen megforgattam a szemeim és mielőtt még Alice közbeszólhatott volna, ráugrottam.
Ledöntöttem a fáról, és nem téve benne komoly kárt verekedni kezdtünk, persze nevetve. A
családom is velünk nevetett, de ez amolyan vihar előtt csend volt. A neheze még hátravan.
Le kell ülnünk, és beszélnünk kell Bellával. Vajon emlékszik arra, hogy hogyan lett vámpír?
Hogy én haraptam meg? Hogy mi történ a konyhában?
Ilyen kérdések gyötörtek, míg a ház felé mentünk.

Utolsó pillanat-5.Fejezet

Kommentet ide is kérek.:)

(Bella szemszöge)

Egy tizedmásodpercig hittem neki, mert arca annyira komoly és őszinte volt. Aztán nem
bírtam tovább és hangos kacagásban törtem ki. Annyira nevettem, hogy félő volt, a könnyem
is kicsordul, de ez elmaradt.
A Cullen-család némán nézte röhögő-görcsömet, tekintetük arról árulkodott, hogy hibbantnak
hisznek. Persze, ha tudták volna, hogy én is pontosan ugyanezt gondolom róluk, lehet, hogy
ők is velem együtt nevetnének? Még a mindig vigyorgó Emmett is tágra meresztett
szemekkel bámult, Edward arcán pedig a borzalom suhant át.
Mikor végre hangulatom csillapodott és tudtam, hogy hangom sem fog cserbenhagyni,
belekezdtem mondandómba:
- Ez nagyon jó kis poén volt! – Hangom megdöbbentően tisztán és édesen csengett, mintha
behízelgő és megnyerő akartam volna lenni. Pedig nem voltam az. – Minden új diákkal ezt csináljátok? Ez valami beavatási szertartás? A többieknek is szólhattok, hogy jöjjenek
röhögni! Vagy fel lett véve az egész?

Arra a gondolatra, hogy az egész suli láthatja beégésemet és hiszékenységemet, egy kissé
bepöccentem. Általában jól kezelem az ilyen helyzeteket, és nehezen hoznak ki a
sodromból, de most kikeltem magamból. Mintha nem is én lettem volna…
- Tudjátok mit? – kiabáltam dühösen és felpattantam a helyemről. Még mindig meglepően
gyorsan mozogtam, de tudtam koordinálni minden mozdulatomat. – Nem is érdekel!
Csináljatok azt, amit akartok! Én meg most fogom magamat, és szépen hazamegyek!
Azzal a lendülettel feltéptem az ajtót – furcsa hangot adott ki, de nem esett szét – és
megcsapott valami édes, őrjítő dolog illata. Az agyamra vörös köd telepedett és a világ eltűnt
számomra. Izmaim megfeszültek, és valamilyen guggoló-állásba kényszeríttettem testemet.
Torkomból mély és izgatott morgás tört elő és a tűz szinte megperzselte a nyakamat.
Számban a nyál keveredett valami fura anyaggal, ami beborította fogaimat is. Már ugrottam
volna, hogy megízleljem a csábító illat tulajdonosát – akár élő volt, akár holt -, de mikor
lábaim elhagyták a talajt, két erős kéz ragadott meg és rántott vissza a házba.
A kezeim a testem és egy másik izmos test közé préselődtek – minden apró kis ín és izom
tökéletesen érződött még így is -, derekamat átkarolta egyik kezével, másikkal nyakamnál
tartott fogva. Szabadulni próbáltam szorításából. Körmeimet belemélyesztettem hasába és
karmolni kezdtem. Kezét pont elértem és beleharaptam, mire felszisszent, de nem eresztett.
Még mindig éreztem a mámorító aromát, ami minden mást elnyomott.
- Csukjátok már be az ajtót! – ordított kétségbeesetten egy bársonyos hang alattam és az
őrjöngésen keresztül is eljutott tudatomig, hogy ki fogott vissza.
Hatalmas csattanással csapódott be a bejárati ajtó, ezzel elvágva a kintről jövő szagokat. A
köd azonnal felszállt, testem elernyedt és hozzányomódott a másik testhez, miközben zilálva
lélegeztem. A napfény illata ismét átjárt és kissé megnyugodtam tőle, hogy pár pillanat múlva
gyötrődő gondolatok áraszthassák el megtébolyulni készülő elmémet.
És hogy teljes legyen a zűrzavar, fölénk hajolt Carlisle, Emmett és Jasper is. Ez még
önmagában nem is lett volna furcsa – hiszen a fivérükön illetve a fián fetrengtem és
próbáltam meg fél perccel ezelőtt… Mit is próbáltam meg tenni Edwarddal?
Az már annál inkább rémítő volt, amit Jasper kérdezett:
- Fogod erősen? – rám tekintett miközben kimondta a szavakat, de a SZÁJA NEM
MOZGOTT!
Hangja távolinak tűnt és teljesen összezavarodtam. Már hallucinálok is? Ráadásul
hangokat? És miért pont Jasper hangját? Miért nem Ed…?
EDWARD!!!
Rémülten nézem meg, hogy milyen kárt – illetve károkat – okoztam neki. Karja még mindig
szem előtt volt és tisztán látszódott rajta a harapás. Huszonnyolc apró kis fognyom volt
belevésve a bőrébe – bölcsességfogaim még nem nőttek ki -, amit én ejtettem rajra! A hasán
lévő sebeket nem tudtam megnézni, mert a testhelyzetünk ezt nem tette lehetővé.
Felnyögtem és próbáltam felkelni.
- Ne ereszd el! – utasította Jasper és ismét nem mozgott a szája a beszéd ütemére.
Felocsúdni sem volt időm, mert Edward engedett a szorításán és sikerült lekászálódnom róla
annyira, hogy két kezemmel megtámaszkodhattam a padlón. Nem a normális értelemben
szédültem, a hányinger kerülgetett és légzésem sem csillapodott, csak jóval szaggatottabbá
vált. Mint mikor sírásközeli állapotba kerül az ember.


Nem mertem felpillantani a Cullen-családra, helyette ujjaimat fixíroztam. Végeik véresek
voltak és a körmöm alól is vörös nedű szivárgott, aminek jól ismert illata volt. Félve néztem a
mögöttem ülő Edwardra.
Pólója felszakítva és karmolás-nyomok rajta. Tíz darab vörös csík húzódott izmos hasán, de
vér nem csorgott belőle. Az meg hogy lehet? Hiszen belenyomtam az ujjaimat!
Jobb kezén támaszkodott, mert bal alkarját nem tudta használni.
Rá kaptam tekintetemet. Szemeiben mélységes fájdalom, szomorúság, sajnálat és még
valami más is derengett, amit nem értettem. Az igazat megvallva semmit nem értettem
abból, ami itt és velem történik.
Agyam zakatolva kereste a magyarázatot, de semmi ésszerűvel nem tudott előállni.
Nem volt magyarázat kifinomult érzékszerveimre, természetfeletti megjelenésemre, a kaparó
érzésre a torkomban – ami most némiképp enyhült, de még mindig ott volt -, a gyilkos
indulatra, amit csak nagy nehezen gyűrtem le és arra sem, hogy bántottam Edwardot.
Hacsak el nem fogadom az ő verziójukat, mely szerint…
Képtelen voltam kimondani magamban azt a szót. Zavarodottan bámultam magam elé, és
érzéseimnek nem tudtam parancsolni.
- Mi történik velem? – nyögtem fel, és kezeimbe temettem arcomat.
Az ujjaimon lévő vér már megszáradt, így az illat is kezdett szertefoszlani.
- Bella… - súgta a világ legbársonyosabb hangja esdekelve, és felém nyújtotta sérült kezét.
- Ne gyere közelebb! – kiáltottam és egészen az ajtóig csúsztam. Féltem, hogy ha hozzám
ér, ismét kárt teszek benne, vagy akár meg is ölhetem! – Sajnálom, Edward! Nem akartalak
bántani! Én csak…
Suttogásom a végére elhalt és felzokogtam. Felhúztam térdeimet, karjaimmal átkaroltam és
fejemet rajtuk nyugtatva hangosan sírtam. Szemeimet égette valami, de könnyek nem
hullottak, hiába vártam a megkönnyebbülést hozó cseppeket. Miért?
Erre a gondolatra még jobban rákezdtem. Csak sírtam és sírtam. Az sem érdekelt, hogy egy
idegen házban vagyok, csupa idegennel körülvéve, akik némán figyelik minden
mozdulatomat. Valami mélyen azt susogta bennem, hogy ma minden elveszett és minden
elkezdődött. Egyfajta gyász telepedett rám. Gyászoltam a múltamat, gyászoltam a jelenemet
és a jövőmet, de leginkább magamat sirattam. Mihez kezdek most? Mármint ha ez az egész
tényleg igaz? Mi lett belőlem? És mi lesz a szüleimmel? Édes Istenem, Reneé, Charlie, Phil!
Éreztem, hogy valaki közelebb lép hozzám, leül mellém és átfogja vállaimat.
Felnézve a csodálatosan szép Rosalie-t pillantottam meg. Tekintetében most semmi jele
nem volt azon ellenségeskedésnek, amit akkor láttam, amikor legelőször beléptem a
szobába. Mérhetetlen mennyiségű együttérzés és szimpátia csillogott sötétarany szemeiben.
- Hé! Tudom, hogy most min mész keresztül. Én is így voltam vele. De minden rendbe jön,
meglásd! – Gyönyörű hangja bejárta az egész helyiséget.
Lágyan lefejtegette kezeimet lábaimról, odafordított maga felé és közelebb húzva fejemet a
vállára hajtotta. Görcsösen kapaszkodtam a hátán lévő ruhába, de azért ügyeltem rá,
nehogy fájdalmat okozzak neki is, mint testvérének.
Két sírógörcs között átlestem hajam fátylán keresztül, hogy megnézzem Edwardot. Értetlen
arccal tekintett Rosalie-ra. Carlisle segíteni akart neki, hogy felálljon, de ő megrázta fejét és
rám pillantva tekintete megállapodott rajtam. Nem bírtam elviselni igéző szemének
fürkészését, mely annyi érzelmet ébresztett fel bennem, ezért Rosalie nyakába fúrtam
arcomat.
Rose csak simogatta a hátamat és hagyta, hogy kisírjam magamat a vállán. Percekig vagy


akár órákig is ülhettünk ott, mert az időérzékem cserbenhagyott.
Mikor kellőképp megnyugodtam, elengedtem őt és visszafordultam a családhoz. Az volt az
érzésem, hogy ez egy amolyan „most vagy soha” jelenet lesz, ami kihat további életemre is.
És ezt ők is tudtatták, mert feszülten figyeltek és nem vettek levegőt.
- Szóval azt mondjátok, hogy… - nyeltem egy nagyot, mielőtt kimondtam volna a szót. -…
vámpír vagyok?
Amint hangosan is kimondtam, már tudtam, hogy igaz. Tudtam, hogy vámpír lettem és ennek
valamiért így kellett történnie. A szobában mindenki aprót bólintott, de szólni csak Emmett
szólalt meg:
- És ami azt illeti, eléggé szemrevaló kis vámpír vagy! – A mondat hosszúságával egyenesen
arányosan nőtt meg arcán a mosoly és féltem, hogy szétszakad a szája.
Rám kacsintott, majd Edwardra nézett olyan mindentudó pillantással és a mosolyból kaján
vigyor lett.
Edward megforgatta a szemeit és csóválta a fejét, Rosalie halkan morogni kezdett
mellettem, de közben próbálta visszafojtani nevetését, mint ahogyan a többi Cullen is. Én
sem bírtam tovább és apró mosolyra húzódott a szám.
A nappaliban minden felgyülemlett negatív energia hirtelen eltűnt.
- Na, de Emmett! – kiáltott fel Alice és belebokszolt karjába. – Azt hittem nős vagy?
- Öhm, igen? – vágott meglepett képet Emmett, és vakargatta a fejét.
- Méghozzá huszonnégyszeres! – vetette oda félvállról Rose. – De ha így folytatod, lehet,
hogy a szerencsesorozatod megszakad!
Oké, kezdtem egy kissé összezavarodni.
- Ti most akkor…? – mutattam rájuk.
- Ez egy eléggé hosszú és bonyolult történet. Jobb lenne, ha előtte innál, és utána majd
annyit kérdezhetsz, amennyit csak akarsz – vette át a szót Carlisle és mosolyogva lesétált a
lépcsőn.
Nyomában Edward lépkedett le, aki lecserélte a szakadt felsőjét egy ingre és bal alkarja tíz
centi hosszan be volt kötve. Nem is vettem észre, hogy mikor mentek ki. Edwarddal volt tele
az agyam ötven százaléka, de fel se tűnt, amikor lelépett.
Bűnbánóan néztem rá, de ő csak halványan elmosolyodott – nem azzal az igazi mosollyal –
és az ajtóhoz állt.
Az inni szó újra felharsant a fülemben és a gyomrom görcsbe rándult.
- Akkor embert kell ölnöm ahhoz, hogy… - kérdeztem volna. Be se fejezhettem a mondatot,
mert az első tagmondat után az összes Cullen felnevetett.
A legtöbb vámpírokról szóló történetben és filmben – nem mintha annyit olvastam, vagy
néztem volna – ez az egy alternatíva volt megjelölve. A gonosz, ám szépséges vámpír
elcsábítja áldozatát, és az összes vért kiszipolyozza belőle.
Agyam már nem ellenkezett a gondolattól, hogy mindez igaz lehet. Majd szépen lassan
kiderül minden más is, nyugtattam magamat, és a nevető társaságra néztem.
- Ennyire irtózol még a gondolatától is, hogy így táplálkozz? – kérdezte Jasper és áthatóan
pillantott rám. Mintha ki akarná fürkészni, hogy hogyan érzem magamat, vagy mit gondolok.
- Inkább belepusztulok, de nem ölök embert!
Elismerő tekintetek mindenhonnak, de engem csak Edward érdekelt. Ő is tisztelettel nézett
rám, de bűntudat is keveredett vele. Mikor észrevette, hogy őt fürkészem, mélyen a
szemembe nézett és nem eresztett. Erős késztetést éreztem, hogy megérintsem tökéletes
arcát, de elnyomtam magamban és folytattam tovább.


- És az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy rosszul leszek az emberi vértől. – Vallottam be
gyengeségemet és lesütöttem szememet.
Ha lehet, még hangosabban kacagtak.
- Nos, úgy veszem észre, hogy a „menni vagy maradni” téma eldőlni látszik! – Csilingelő
hangján Alice jelentette ezt be és odatáncolva hozzám felsegített. Edward arcán a
megkönnyebbülés jelent meg, amit nem tudtam mire vélni. Meg mi ez a „menni vagy
maradni” téma? – Gyere, nézünk neked valami vadászathoz való cuccot.
Végignéztem volna magamon, hogy hogyan is festhetek Edward ingjében, de nem sikerült.
Mielőtt még annyit mondhattam volna, hogy ukk-mukk-fukk, Alice már be is lökött egy ajtón –
közben lépcsőztünk is és az első emeletre jutottunk – és egy másikhoz lépve berántott a
gardróbszekrényébe.
- Wow! – ennyit bírtam kinyögni.
A szoba méretű helyiség mindegyik fala mellett szekrények álltak, rajtuk összehajtogatott és
fogason lógó ruhákkal és töménytelen mennyiségű cipővel.
- Látnád Rose gardróbját! – mondta és belevetette magát a ruhák tengerébe.
Motyogott magában egy sort, míg kiválasztott nekem egy ruhakombinációt és a kezembe
nyomta. Egy farmert, egy pólót – ami szerintem egy kicsit mélyen dekoltált volt, de nem
mertem ellenkezni – és egy szett fehérneműt szorongattam.
- A mérettel remélem nem lesz gond. – A remélem szónál elfintorodott és jobban meg is
nyomta.
Lentről egy hatalmas és kirobbanó nevetés hallatszott, olyan mackószerűen, majd pár tompa
puffanás.
- Fogd be, Emmett! – sziszegte Jasper és újabb puffanások.
- Ez meg mi volt? – aggodalmaskodtam és felkaptam a fejem, mert volt egy rossz sejtésem,
hogy mit tett Jasper testvérével.
- Semmi, semmi – mosolyodott el csibészesen Alice. – Mindig ezt csinálják! Rosszabbak,
mint a gyerekek! Esme mindjárt szétszedi őket.
És még végig se mondta, már csengett is Esme szigorú hangja. Ezt meg hogy csinálta?
- Emmett, Jasper! – Anyai szigor volt a javából. – Azonnal fejezzétek be! Nem illik így
viselkedni, főleg nem az újak előtt!
- Bocsánat –motyogták egyszerre, és elhaltak a hangok.
Alice megrázta a fejét és folytatta:
- A fürdő ott van. – Rámutatott a szoba túlsó végében lévő ajtóra.
Jól neveltem bementem és becsuktam magam mögött az ajtót. Már meg sem lepődtem
semmin. A fürdő természetesen hatalmas volt és a hálószoba ízlésvilága tükröződött rajta.
Lecsúsztattam az inget magamról – valamiért nehéz szívvel váltam meg tőle – és
felrángattam az új ruháimat. Alice pontosan eltalálta a méretet.
A farmer szűk szárú volt és éjfekete, míg a felső sötétkék és jóval merészebb kivágású, mint
elsőnek felbecsültem. Felemeltem a padlóról az inget és visszamentem Alice-hez. Nem
akartam most egy percnél is tovább egyedül lenni, mert akkor csak gondolkoznék. Azzal
majd ráérek lefekvés előtt…
- Tökéletes – dicsért meg és az inget tartó kezembe nyomta a cipőt, ami a ruhához járt, még
másikat megragadta és ismételt száguldás.
A nappaliban találtam magamat dicsérő tekintetek kereszttüzében. Edward csak egy
pillanatra nézett rám, majd lesütötte szemeit – mintha zavarba lett volna, de elpirulni nem
pirult el -, megköszörülte torkát és tüntetőleg kifele bámult az ajtón.


Jasper felvonta egyik szemöldökét és úgy nézett testvérére, míg Emmett mackós nevetése
harsant fel ismét. Csodálkozva néztem rájuk két okból is. Az első, hogy semmilyen sérülést
nem szereztek be az előbbi kis csetepaté során, sőt mi több, a hajuk szála sem görbült. A
második, hogy miért viselkedtek így?
- Hát ez jó! – kuncogott Emmett továbbra is. – Mióta ismerem, te vagy az első, aki… -
folytatta volna, de Edward hangja szelte át a levegőt.
- Emmett, elég! – dühösen meredt bátyjára, aki nem fejezte be a kacagást.
A többiek is somolyogtak – Jasper lemondóan rázta a fejét -, de Carlisle összecsapta a kezét
és átvette szót, ezzel is terelve az előbb felmerült témát, ami úgy éreztem, még nem volt
lejátszott menet.
- Akkor ideje is indulni! – és az ajtó felé mutatott.
Mindenki megindult, csak én álltam ott értetlenül, még mindig szorongatva a cipőt – magas
sarkú, tűzpiros darab volt – és az inget. Edward vette észre, hogy nem mozdultam. A többiek
addigra rég eltűntek a szemem elől.
- Bella? – kérdezte és összevonta szemöldökét.
- Tulajdonképpen mit is értettetek „vadászat” címszó alatt? - tettem fel az abban a
pillanatban engem leginkább nyomasztó kérdésemet.
Féloldalas, hamiskás mosolyra húzta ajkait – ha a szívem vert volna, most biztos megáll – és
mintha most lett volna először őszinte a mosolya.
- Majd meglátod! – A huncut mosoly teljesen betett. Még szerencse, hogy a lábaim nem
mondták fel a szolgálatot. – Nem kell félned, nem lesznek benne emberek.
Ingattam a fejemet, és nem tudtam, mit tegyek. Edward habozni látszott, aztán félénken
kinyújtotta bal kezét.
- Az inged? – kérdeztem, és baromi ostobának éreztem magamat, hogy ilyenekkel akarom
húzni az időt.
- Megtarthatod – mondta és keze még mindig nyújtva, szája sarkában mosoly.
- Hmmm – nyögtem és a ruhadarabot letettem a fotel karfájára.
Felvettem a cipőket – ha hat centimétert nem nőttem, akkor egyet sem – és nagyot nyeltem.
Edward megláthatta idegességemet, mert arcáról lehervadt a vigyor.
- Biztos, hogy nem lesz semmi baj? – kérdeztem félősen.
- Megígérem, hogyha elszabadulnál, lefogunk Emmettel. – Bátyja nevének említésére ismét
széles mosoly ült ki arcára. – Úgyis rég szeretne már megmérkőzni egy újszülöttel.
- Ha lehet, Emmettet inkább kihagynám – motyogtam. – Még a végén összetörné a
csontjaimat.
Edward teli tüdőből kacagni kezdett, és hallottam az erdő mélyéről is a már jól ismert mackós
nevetést.
- Vagy fordítva – mosolygott rejtélyesen. – Na, gyere!
Nem értettem mire célzott az előbb, de arca nem árult el semmit.
Tétován léptem oda mellé és csúsztattam kezemet az övébe.
Amint bőre hozzáért az enyémhez, egyfajta elektromos szikrák pattantak ki közöttünk. A
bizsergés végigfutott a hátamon és jóleső érzéssel töltött el. Egy pillanatra átadtam magamat
neki, de aztán meghallottam Edward hangját.
- Vajon ő is érzi ezt a fura érzést? – Az édes hang távolinak tűnt, mint Jasper esetében, és
Edward szája sem mozgott.
Hirtelen téptem ki kezemet a kezéből, de nem moccantam mellőle. Az már valóságos fizikai
fájdalmat okozott volna, ha csak pár centire is el kell távolodnom tőle. Értetlenül nézett rám,


én meg nem akartam az orrára kötni az előbbi dolgot. Mármint azt, hogy nem vagyok
normális és hangokat hallok. De legalább most az ő hangját hallucináltam. Addig nem szólok
neki róla, amíg rá nem jövök, hogy mi ez az egész. De valamilyen magyarázatot csak kell
adnom viselkedésemre. Az agyam már kész is volt a válasszal:
- Sajnálom – szabadkoztam és álltam a tekintetét. – Csak tudod, nem akarok sérülést okozni
neked… ismét.
- Oh – motyogta és megüresedett bal kezével beletúrt bronzvörös hajába, amitől még
kócosabb lett. Nálam egy századmásodpercnyi levegővételi-szünet állt be, és
reménykedtem, hogy ezt nem vette észre. – Ha csak ez a probléma…
Az volt az érzésem, hogy gondolkozott, csak ez az egy gondolatfoszlány kihallatszott.
Most kezdett eljutni agyamig, hogy a többiek tényleg eltűntek és kettesben vagyok
Edwarddal. A házukban. Egyedül. Uhhh!
Gyorsan beszélni valamiről, még mielőtt nem tudom, hogy mi lesz!
- És tényleg nagyon sajnálom, hogy megkarmoltalak – Kértem már tőle bocsánatot? Nem
emlékszem!
- És megharaptál – tette hozzá és sértett fejet vágott.
Felsóhajtottam és belekezdtem még egyszer.
- Oké. Tényleg borzasztóan, nagyon-nagyon, elmondhatatlanul sajnálom, hogy
megkarmoltalak és megharaptalak!
- És ledöntöttél a lábamról! – Próbált komoly képet vágni, de a huncut, féloldalas mosoly
visszalopódzott ajkai szélére.
A francba! Egész végig szívatott!
- Edward! – csattantam föl. – Ez nem volt vicces! Én itt töröm magamat, hogy bocsánatot
kérjek, te meg kigúnyolsz!
Elindultam az erdő felé arra – óvatosságból nem lélegeztem -, amerre a többiek is
felszívódtak, de pár lépés után nem voltam egyedül.
- Most haragszol? – kérdezte bársonyos hangján, és nekem olvadni kezdett a csontom.
- Igen – vágtam rá reflexszerűen és felhúztam az orrom.
- Hm – Ennyi volt a válasza.
Némán lépdelt mellettem és gondolataiba merült. Bármit megadtam volna, hogy halljam, mit
gondol rólam!
- Most merre? – Megtorpantam, mert az eddig követett lábnyomok eltűntek.
Hé! Mióta követek én lábnyomokat?
- Nem érzed az illatukat? – mosolyodott el Edward.
- Ha nem vetted volna még észre, nem lélegzem! – A mondat végére kezdett elfogyni a
levegőm.
- Akkor így nehéz lesz vadászni. – Edward a fák között egy folyó felé mutatott, aminek a
partján ott várakozott az egész Cullen-család.
Odasétáltunk hozzájuk és próbáltam a lehető legmesszebb helyezkedni Edwardtól. Biztos,
ami biztos alapon, a kísértés miatt.
- Nos, Bella. A mi étkezési szokásaink egy kicsit eltérnek a szokásostól. – Hallottam Carlisle
magyarázatát. – A legtöbb vámpír tényleg emberi véren él, de mi csak és kizárólag állati
vérre táplálkozunk.
Bólintottam, hogy megértettem és közben nagy kő esett le a szívemről.
- A vadászat tehát abból áll, hogy becserkészed a zsákmányt, megölöd és már kész is az
instant hami! – Emmett ezt sem bírta kihagyni.


- Van kérdésed? – Jasper diplomatikus arcot vágott.
- Mit kell csinálnom? – És itt kifogytam a szuszból.
- Kezdetnek nem lenne rossz, ha lélegeznél! – Vetette oda nem mellesleg Edward és a
körmei piszkálásából felnézett rám.
Észrevehették, hogy nem nagyon akaródzik azt tennem, amit mondanak, mert Esme
bátorítóan megszorította a kezemet.
- Nem lesz semmi baj – mondta lágyan. – Nincs ember a közelben, és csak állati vért fogsz
érezni.
Vettem egy nagy levegőt, becsuktam a szemem és valami édes dolog illata ismét megcsapta
az orromat. A vörös ködnek azonban nem engedtem, így tökéletesen kontrolláltam
magamat.
- Bella, hallasz? – Carlisle lépett oda mellém.
- Igen? – kérdeztem vissza.
- Bámulatos – motyogta magának, majd hangosan hozzátette. – Mit érzel?
- A ti illatotokon kívül? – mosolyogtam és büszke voltam magamra, hogy nem vesztettem el
a fejem.
Halkan kuncogás volt a jutalmam, de kizártam őket a fejemből és csak az illatokra
koncentráltam. Kétféle különböző illatot tudtam megkülönböztetni egymástól, ami a fák közül
jött. Az egyik csak éppen hogy felkeltette érdeklődésemet, a másik viszont szinte csábított.
- Kétfajta állati vért érzek – mondtam és kinyitottam szemeimet.
- Nagyon jó – dicsért meg Carlisle. – Most hagyatkozz az ösztöneidre és kövesd azt, amelyik
jobban hívogat.
Bólintottam és megindultam a fák közé. Gyorsabb tempóra kapcsoltam és szinte suhantam
az erdőben. A lábam alig érintette a talajt és az erdő fái fénysebességnél is gyorsabban
rohantak el mellettem, én mégis ki tudtam venni mindent tisztán.
Fantasztikus érzés volt! Soha életemben nem voltam oda a száguldozásért – ez abból
adódott, hogy eléggé kétballábas voltam –, de ez most mindennel felért. Mosoly telepedett
az arcomra és úgy folytattam utamat.
Bent járhattam sűrűjében, amikor lefékeztem. A Cullenek is megérkeztek és mindegyikőjük
egy-egy fa ágán helyezkedett el. Felnéztem Edwardra és halkan odaszóltam neki:
- Megígérted – súgtam, és mélyen néztem a szemébe.
- És be is tartom – mosolygott. – Menj csak!
Egy kis tisztás feküdt előttem, rajta négy szarvas legelészett békésen. Óvatosan közelebb
somfordáltam hozzájuk.
- Mit ígértél meg? – faggatózott Emmett, de lehurrogták. – Persze, mert a picit mindenből
kihagyják!
Elnyomtam a nevetésemet és csak a szarvasokra összpontosítottam. Láttam a bőrük alatt
lüktető ereket és éreztem a hívogató vér illatát. Abba az ismeretlen guggoló-állásba
helyezkedtem el és már ugrottam volna, amikor egy kisebb szellő mámorító aromát küldött
felém.
Habozás nélkül vetettem magamat ismét a fák közé és eszeveszetten rohantam. Követtem
az illatot és hallottam, hogy a többiek ott vannak mögöttem. Lassítottam és emberi tempóban
közelítettem meg áldozatomat.
- Ezt nem kéne hagyni – Edward aggodalmas hangja édesen csengett.
- Ugyan már, jó móka lesz. – Emmett az egyik közeli faágon csücsült és hatalmas vigyor az
arcán.


- Csitt! – intette le őket Alice, és várakozóan elhallgattak.
Amikor elég közel értem a zsákmányhoz, leguggoltam és halk morgást hallattam. Az állat
felkapta a fejét, rám nézett és ő is morogni kezdett. Lassan sétálni kezdett fel-alá, mint aki
védi a területét, és éles fogait kivillantotta.
Fekete szőre alatt csábítóan pulzált vére. Az a fura anyag ismét megtöltötte a számat és
kéjesen megnyaltam ajkaimat. A puma megállt, rám meredt és ugrott.
Csakhogy elkésett, mert én gyorsabb voltam nála. Letepertem a földre és egyetlen jól
irányzott mozdulattal átharaptam a torkát. Nem szenvedett egy percig sem. Vére folyni
kezdett és tudtam, hogy nem szabad hagynom kárba veszni.
Belevájtam fogaimat még meleg húsába és inni kezdtem. Az égető érzés a torkomban
alábbhagyott, amint testem feltöltődött a friss nedűvel, de nem szűnt meg. Nagyon jó íze volt.
Talán a… nem tudtam mihez hasonlítani.
Amint végeztem és nem jött több vér az állatból, felálltam és az ágakon ücsörgő Cullenekre
néztem.
Mindegyikük arca elismerő volt. Emmett vigyorgott, Rosalie apró mosolyt küldött felém.
Carlisle és Esme csak bólogattak, míg Jasper vakargatta a fejét. Alice boldogan kacagni
kezdett. Edward sóhajtott egyet és leugrott.
- Mehetünk vagy még éhes vagy? – kérdezte.
- Jól csináltam? – Hangom természetellenesen megremegett.
- Elsőre nem is rossz – mondta és kedvenc féloldalas mosolyommal ajándékozott meg.
- Még hogy nem rossz? – horkant föl Emmett. – Te szoktál ezekre a bestiákra vadászni,
most meg itt ez a kiscsaj, és szinte leköröz. Kösd föl a gatyád, Edward, mert a konkurencia
megérkezett! Kíváncsi vagyok, miben hasonlítotok még!
Edward megforgatta a szemit és a következő pillanatban ráugrott bátyjára, magával sodorva
őt. Hangos csattanással értek földet és nevetni kezdtek. Megkönnyebbülésemben én is
nevettem, és a többiek is csatlakoztak hozzánk. Kacagásunktól volt hangos az erdő, és még
akkor is néha-néha odasóztak egymásnak egyet, amikor beléptünk a házba, hogy kezdetét
vegye a kérdezz-felelek játék, ami már annyira izgatta fantáziámat. Rengeteg kérdésem volt
és leginkább az érdekelt, hogy mi lesz a szüleimmel…

Utolsó pillanat-4.Fejezet

Sziasztoooook!!! Eszméletlenül sajnálom azt, hogy ennyire hanyagoltatak titeket. Nincs mentség, iszonyúan sajnálom!! Nem is tudom, mit mondhatnék...de Merlin a tanúm rá, hogy fejem fellett ott lógott az a bizonyos kard és ki sem láttam a tanulnivaló közül...De csakhogy ne keseresítsem el megmaradt olvasóim, örömmel jelentem, Utolsó pillanat című ficem befejeztetett....2-3 naponta áll szándékomban feltenni a fejezeteket...Sajnos a New Moon történetem egyenlőre csak csapong, nincs ihletem, így nem tudok mit kezdeni vele....Legjobb esetben is sajnos minimum 15 fejezetre tudnám kierőszakolni a történet hosszát....

Ám íme a következő fejezet, ami Edward szemszögéből van. Remélem tetszik. Nem sokára bonyolódnak a szálak ám.:3 Pusszy.:D KOMIT kérek!!! És kárpotlásul szeretnék felajánlani ma 3 fejezetet...:)

4.Fejezet
(Edward szemszöge)

Az eső finoman szemerkélt, jóval gyengébben, mint mikor leültem ide. Az összes ruhám
átázott, de mit sem törődtem vele. Az idő múlását sem érzékeltem, csak bámultam magam
elé és vártam.
Vártam, hogy történjen valami. Vártam, hogy megnyíljon alattam a föld, és a pokol
legsötétebb mélységeibe zuhanjak, ahol minden egyes perc egy örökkévalósággal ér fel és
méltóképp megbűnhődhetek tetteimért. Vagy találjon rám valaki, akinek elmondhatom, hogy
tépjen darabokra és égessen el. Jól jönne most egy csapat kószáló nomád vámpír, vagy ami
még jobb: egy falka vérfarkas.
Soha létezésem során nem vágytam még annyira arra, hogy ember legyek, mint most. És
soha nem kívántam a halált ennyire. Szinte görcsösen kapaszkodtam a tudatba, hogy
emberként mily’ egyszerű lenne megtenni. Csak pár pirula a helyes hatóanyagokkal
összeválogatva – orvosi diplomával ezt játszi könnyedséggel meg tudnám oldani – vagy egy
borotvapenge és a megváltó halálba zuhanhatnék. Természetesen az utam egyenesen a
pokolba vezetne, de nem számít.



Az agyam ismételten elővette a pár órával ezelőtti képkockákat és minden megelevenedett
előttem. Ilyenkor átkoztam a vámpírmemóriámat.
Bella tekintete, amikor meglátott.
Felgyorsuló légzése és rendellenesen lüktető szívverése.
Sápadt, meleg bőre és csokoládébarna szemei.
Amikor eljutott tudatáig, hogy veszélyben van és hátrálni kezdett.
A testéből áradó hőség, ami keveredett mámorító illatával és engem az őrületbe kergetett.
Ajkai, melyek puhák voltak és édesek, mint a legzamatosabb vér, amit valaha ittam.
Az a lopott csók, ami feledtetni tudta velem – ha csak a másodperc töredékéig is –, hogy
neki van a legcsodálatosabb vére a világon.
Az érzések, amiket kiváltott bennem, olyan megmagyarázhatatlanok voltak, mint Bella
reakciói.
Miért kapaszkodott meg a pultban, amikor megcsókoltam? Vagy miért nem ellenkezett és
sikított, mikor fogaimat nyakába vájtam és átharaptam ütőerét, amiből bódító nedű
csörgedezett elő, és megtöltötte számat?
Kívántam a friss vért, ami erecskéiben csordogált, de egy pillanatra kívántam őt is.
A szörnyeteg most jó mélyen meghúzta magát bennem, és nem is jön többé fel a felszínre.
Nem fogom hagyni. Inkább belepusztulok, de nem engedek a kísértésnek.
Egész hátralevő létezésem során gyötörni fog a bűntudat, hogy egy ártatlan emberi életet
vettem el. Mert tudtam, hogy Bella annyi vért veszített – jobban mondva annyi vért
szipolyoztam ki gyönge testéből –, amibe bele fog halni. Hiába jutott méreg a szervezetébe,
ezt nem élheti túl.
De a bűntudatnál nagyobb volt az önutálatom. Gyűlöltem magamat és megvetettem ezt a
nyomorult férget, aki még szánalmat sem érdemelt.
Oh, a pokol túl kedves hely lenne számomra. Nagyobb büntetés lesz visszamenni a
családomhoz és a szemükbe nézve tudni, hogy én sem vagyok jobb egy aljas gyilkosnál.
Hallani lesajnáló gondolataikat és dühüket.
Rosalie mindenképp őrjöngeni fog a méregtől. Esme csendben sirat majd. Carlisle próbál
megbízni bennem, de soha többet nem fog sikerülni neki. Emmett nem poénkodik majd
velem, hanem nagyívben elkerül. Jasper sem jön többet a közelembe, mert az érzéseimtől
megőrülne. Mégis Alice reakciójától féltem a legjobban. Nem tudtam az okát, hogy miért
viselkedett ennyire hevesen és feldúltan vagy miért ütött meg? Máskor is öltem már
embereket – igaz, hogy bűnözőre vadásztam régen és akkor még Alice-t sem ismertem – és
soha nem rótta fel nekem. De ez most más volt.
Csak azért vagyok a Földön, hogy rettegést, nyomorúságot, boldogtalanságot és halált
vigyek az emberi faj közé. Carlisle akkor vétette élete legnagyobb hibáját, amikor engem, ezt
a kegyetlen szörnyszülöttet megteremtette. Ott kellett volna hagynia meghalni engem is, mint
a szüleimet. Miért? Miért tette ezt velem?
Próbáltam gyűlölni őt, de nem ment. Nevelőapámat csak a jó szándék és az emberiesség
vezérelte, és ezért nem érdemelt gyűlöletet. Olyan emberiesség lakozott benne, ami belőlem
átalakulásom pillanatában kiveszett. Mert ha maradt volna bennem egy cseppnyi is, akkor
most az a lány nem lenne halott.
Halk neszezésre figyeltem fel – tehát még figyelek valamire – és már gondolatok is társultak
a léptekhez. Valamilyen tervre koncentráltak, de nem értettem a lényegét. Az alkonyati
félhomályban három alak bontakozott ki a fák sűrűjéből és felém jöttek. Két fivérem nem állt


meg, hanem egyenesen a Swan-ház felé mentek, míg Alice lehuppant mellém a földre és
tekintetét rám emelte.
Némán néztem vissza rá, de szemében nyoma sem volt már dühnek. Helyét átvette
valamiféle megnyugvás, és mintha boldogság is keveredett volna bele. Gondolataiból nem
tudtam semmit kihámozni, mert kedvenc előadójának egyik számát énekelte.
- Alice, én… - kezdtem volna bele mondandómba, amiről halványlila sejtelmem sem volt,
hogy hova fog kilyukadni, de Alice a szavamba vágott.
- Bella él – mondta ki egyszerűen és széles mosolyra húzódott ajka. – A méreg teljesen
átjárta már a szervezetét és át fog alakulni. – Feltartotta mutatóujját és szemei elrévedtek,
majd magabiztosan folytatta. – Két nap múlva ilyenkor már vámpír lesz.
- Az lehetetlen – motyogtam fojtott hangon és a szemeim kikerekedtek. – Annyi vért szívtam
ki belőle, hogy nem élhette túl.
- Hát, öcskös, úgy látszik már te sem vagy a régi. – Emmett jelent meg arcán kaján vigyorral.
– Vagy a kiscsajban van annyi szufla és vér, hogy röhögve végigcsinálja az egészet, vagy te
szúrtál el valamit, de akkor nagyon! Biztos, hogy megharaptad? Nem csak…
- Már hogy a fenébe ne harapta volna meg, ha átalakul? – tette fel Jasper a költői kérdést és
ő is mosolygott. – Tudod, Emmett, a fejedet nem csak a grizzlyk másvilágba küldésére
kellene használnod, hanem néha gondolkozásra is.
Én ezt nem bírom! Kis híján megöltem egy szerencsétlen lányt, akinek annyi a bűne csupán,
hogy észveszejtő vére volt és ezek meg itt viccelődnek egymással és mosolyognak!
- Nem tudnátok egy kicsit befogni! – förmedtem rájuk és feltápászkodtam.
- Jól van, na! – vette fel a sértődött arcát Emmett. – Nem lehet mindenki olyan
mimózalelkületű, mint te! Jasper persze kivétel! – bökte oldalba az említettet, aki haragosan
kifújta a levegőt.
- Csak azért jöttünk, hogy megkérdezzük, a kocsit hova vigyük? – nézett Alice-re férje.
- A suli és a házuk között féltávnál van egy kis híd. Elhagyatott rész és viszonylag ritkán
járnak arrafelé. Az tökéletes lesz.
Jasper és Emmett bólintottak és ismét eltűntek. Fél perc múlva felhangzott Bella autójának
bömbölése és testvéreim eltűntek.
Értetlenül néztem Alice-re, aki felállt mellőlem és indult a fák felé.
- Valami alibit csak kell kreálnunk Bellának, ha már szőrén-szálán eltűnik. – És megmutatta,
hogy mit is fognak az emberek gondolni az egészről.
Láttam a megrendült arcokat, akik megpróbálják eloltani az égő autót. A kiérkező mentőket
és tűzoltókat, akik kihúzzák a porrá égett testet a kocsiból. Apámat, amint kimondja a halál
beálltának időpontját. Swan rendőrfőnök arcát, amikor közlik vele a hírt, hogy szeretett lánya
autóbalesetben elhunyt.
Alice befejezte a látomás felidézését, mert tudta, hogy mennyire fájó nekem ez az egész.
Felém nyújtotta kezét, és lágyan megszólalt:
- A családnak most van a legnagyobb szüksége rád! Ne hagyj itt bennünket!
Vettem egy nagy levegőt és kezemet a kezébe helyezve megszorítottam.
- Bármennyire is nyomorultul érzem magamat, de titeket nem foglak tönkretenni! – mondtam,
és Alice-szel együtt suhanni kezdtünk a fák között a Cullen-ház felé. A ház felé, ahol az
általam teremtett lány égett a legnagyobb kínok között és ahol a családom már várt rám.
Megtorpantam az ajtóban és Alice-hez fordultam.
- Miért ütöttél meg? – Ez volt az a kérdés, ami most a leginkább foglalkoztatott amellett, hogy
látni szerettem volna Bellát és tudni, hogy hogyan van.


- Megütöttelek? – kérdezett vissza ártatlanul. Bólintottam, mire folytatta. – Nem is
emlékszem rá. – Cinkos mosoly terült szét ajkain, miközben úgy hazudott, mint a vízfolyás.
- Még hogy nem emlékszel? – dünnyögtem az orrom alatt.
Még mielőtt az agyában kezdtem volna turkálni, ő megint egy számot kezdett énekelni. Titkol
valamit előlem. Lemondóan sóhajtottam egyet és beléptem a lakásba.
Rosalie és Esme a kanapén ültek, és halkan beszélgettek. Carlisle készülődött, hogy a
balesethez menjen ki és elvégezze a rá szabott feladatot. Emmett és Jasper a hátsó ajtón
léptek be, mint akik jól végezték dolgukat. Alice odatáncolt Jasperhez és megcsókolta.
Emmett levágódott Rose mellé, átölelte őt és valamit suttogott a fülébe. Carlisle lágyan
megcsókolta feleségét, és elhaladva mellettem megszorította a vállamat.
„Minden rendben lesz” – üzente gondolatban és kisietett az ajtón.
Esme jött oda hozzám és megölelt.
„Olyan jó, hogy itt vagy” – Gondolatai háláról, féltésről és szeretetről árulkodtak.
Sután visszaöleltem és eszembe jutott egy másik fontos kérdés.
- Alice, azt mutattad, hogy egy elszenesedett testet szednek ki a kocsiból. – Alice helyeső
gondolatokkal árasztott el. – Honnan a test?
- A Seattle-i hullaházból. – Emmett hangja soha nem csengett még ennyire természetesen.
- Ugye, nem azt akarjátok mondani, hogy elraboltatok egy holttestet? – Háborodtam fel.
Tény, hogy én meg majdnem megöltem egy törékeny embernőt – oké, az örök kárhozatra
ítéltem –, de a hullarablás már sok egy kicsit egy napra!
- Nyugi, Edward – csitított Rosalie, ami még soha nem fordult elő. – A nő hajléktalan volt és
mellesleg pont megfelelő adottságokkal rendelkezett.
Felhorkantam és inkább kizártam a gondolatait, amik Bella hétköznapiasságáról és
átlagosságáról szóltak.
- Hol van? – Esme készségesen megfogta a kezemet, és húzni kezdett az emelet felé.
A második emeleten – ahol a szobám is volt – jobbra fordult és a vendégszoba irányába
vezetett. Az ajtó túloldalán már hallottam a gyors szívverést, a ziháló légvételt és a selyem
finom gyűrődését, ahogyan Bella mocorgott rajta. Kinyitottam az ajtót és megráztam a
fejemet, amikor anyám is be akart lépni velem a szobába.
- Ezt egyedül kell elviselnem – mondtam és becsuktam az ajtót.
A szoba tágas volt és Esme ízlését ismertem fel a berendezésben. De engem jobban lekötött
a franciaágyon fekvő lány, akinek ruhái vörösek voltak vérétől. Az egész helyiséget bejárta
illata, az ismerős levendula és frézia keveréke. A vér mégsem csábított. Az arca viszont
annál inkább.
Homlokán verejtékcseppek gördültek le. Bőre már krétafehér volt, de még éreztem a
meleget, amit teste sugárzott. Gyönyörű arcán a szenvedés suhant át minden egyes
pillanatban, de sikoltani nem sikoltott. Bezzeg én! Amikor átalakultam, eszeveszetten
ordítottam a kíntól és a kellemes halálért könyörögtem. Vajon tudja, hogy mi vár rá? Vagy ő
is azt az utat fogja bejárni, mint én réges-régen? Embereket fog ölni csak azért, hogy
csillapíthatatlan szomját oltsa némiképpen? Nem tudtam elképzelni egy ilyen ártatlan lényről,
hogy ilyen kegyetlenségekre hajlamos lenne. Én tettem azzá, ami és ezzel kell majd együtt
élnem. És neki is.
Bementem a fürdőbe, hogy szembenézzek önmagammal. A tükörből egy meggyötört arc
nézett vissza rám, tele azokkal az érzésekkel, amik bennem is tomboltak. Szemem, bár
aranybarna volt, szélén mégis meglátszott egy vörös vonal, mely eszembe véste, hogy
emberi vért ittam.



Levetettem ingemet és a kád szélére dobtam, mert a vizes ruhadarab kezdett már zavarni.
Visszamentem Bellához és az ágy mellett lévő kanapéra ültem le. El kellett ismernem, hogy
káprázatos volt! Soha életemen nem találkoztam még nála csodálatosabb nővel. Rosalie is
szép volt a maga módján, de ő túl hiú és mégiscsak a testvérem!
Bellában viszont volt valami, ami felébresztett bennem egy rég szunnyadó érzést. Erős
késztetést éreztem, hogy megérintsem újra, de nem tettem.
Edward, mégis mit csinálsz? Miért érzel így iránta? És mi ez az érzés?
Hiszen ő utálni, gyűlölni és megvetni fog, miután felébredt és ez érthető is. Egy szörnyeteget
teremtettél belőle, most akkor viseld a következményeit!
Bella görcsösen markolt bele a takaróba. Nem is gondolkozva odaléptem hozzá, és kezemet
végighúztam homlokán. Másikkal finoman lefejtettem kezét a selyemről és kezembe vettem.
Halk sóhaj hagyta el ajkait és kinyitotta szemét. A csokoládébarna tekintetbe már vegyült
némi karmazsinvörös árnyalat, de színtiszta hálát tudtam kiolvasni belőle. HÁLA? Miért néz
így rám és miért hálás?
A következő pillanatban viszont kétségbeesett sikoly hagyta el a torkát és keze erőtlenül
hanyatlott vissza. Megrémültem és már tettem volna valamit – bármit, csak enyhítsek
fájdalmain –, de Carlisle gondolatai megállítottak.
„Nem tehetsz érte semmit” – Apám féltő hangja visszarángatott az önkívületből és tudtam,
hogy a családomnak is szüksége van rám.
Belláért már nem tehetek semmi, a családom boldogulásáért viszont igen. Felálltam és
csöndesen kilopakodtam a szobából. Az ajtót becsuktam és a szobámba menve felvettem
egy tiszta pólót és egy száraz nadrágot. Ekkor jutott eszembe, hogy ingemet a
vendégszobában hagytam, de legyintettem és úgy döntöttem, hogy később kihozom.
Lementem a nappaliba, ahol mindenki rám várt. Egyikük gondolata sem volt elítélő vagy
durva, legfeljebb Rose neheztelt rám egy kicsit, mert fennállt egy esetleges költözés
lehetősége. A következő órákat beszélgetéssel töltöttük el. Minden apró részletet
kiveséztünk, kezdve Alice beszámolójával arról, hogy látta Bellát vámpírként, bevégezve
egészen Carlisle mai napi balesetéig.
A beszélgetés másnap naplementéig húzódott el – Alice izgatottan közölte, hogy holnap
ilyenkor Bella már felébred és egy lesz közülünk – és a téma a költözés volt. Én az ablaknál
álltam és fél kezemmel nekitámaszkodva kifele bámultam. Emmett Rosalie mellett ült a
kanapén, Alice a fotelben csücsült, mögötte Jasper. Carlisle és Esme nem messze tőlem
álltak és apám folytatta le a beszélgetést.
Bella ismét sikoltott egyet és már indultam volna, hogy megnézzem, de Carlisle megrázta a
fejét. Kénytelen voltam visszasüppedni érdektelenségembe és bűntudatomba, de a többiekre
azért figyeltem.
- Lassan két és fél éve vagyunk már itt. – Apám megfontoltan és lassan beszélt. – És meddig
maradhatnánk még? Egy, maximum két évet, de az is már túl feltűnő lenne. Így is eléggé
gyanús, hogy kamasz létetekre semmit nem változtok.
Felénk intett, hogy nyomatékosítsa szavait.
- De Alice és Edward azt mondták, hogy még senki nem gyanakszik – ellenkezett Rose.
- Igen, ez így van. – Helyeselt kishúgom. – De tudod, hogy milyenek az emberek. Egyik nap
még nem sejtenek semmit, másnap meg már azzal kelnek, hogy a tegnap esti vámpíros film
olyan fura volt. Mintha a vérszívók emlékeztetnének valakikre. De kikre is? Hát persze! A
Cullenek!
Mindenki nevetni kezdett, egyedül Rosalie ült durcásan. Nem egyszer fordult már elő, hogy


élénk képzetű egyének miatt kellett lelépnünk bizonyos helyekről. De mindig megoldottuk,
hogy jó hírünk – legalábbis apámé – fennmaradjon, így soha nem ment tovább a történet
holmi kitalációknál.
- Remek! – csattant fel Rose és mérgesen szuggerálta a hátamat. - Akkor ismét
költözhetünk!
- Nem, Rosalie – felelte nyugodtan apám és odajött hozzám . – Az túl feltűnő lenne, ha most
mennénk el.
- És mindezt hogyan akarod kimagyarázni majd? – kérdezett vissza a Rose, mintha nem
tudná a választ.
- Alice, Jasper és Emmett már mindenről gondoskodtak – válaszolt Carlisle. – Az egész
balesetnek fog tűnni.
- És mit teszünk ezután? – Dühös hangja csak nekem szól és cseppet sem haragudott
Bellára.
- Várunk, míg elcsitul ez az egész helyzet, és utána megyünk el.
- Mi van, ha ő nem akar majd velünk jönni? – mondtam ki legnagyobb félelmemet és a
belegondoltam abba, hogy mi lenne, ha többé nem láthatnám őt.
Carlisle nagyot sóhajtott, visszament Esme mellé, és csak utána válaszolt:
- Nem tudom, de meg kell próbálnunk rábeszélni a mi életmódunkra.
- Meddig szándékozol itt maradni, Carlisle? –Jasper feszülten várakozott.
- Fél, talán egy évet – mondta apám Jasper legnagyobb megrökönyödésére.
- Egy évet? – Értetlenség és felháborodás csillant hangjában és gondolatai még feldúltabbak
voltak.
- Szuper. Legalább befejezhetjük a sulit – sütött el egy újabb poént Emmett és a szám sarka
megrándult.
- Emmett! – emelte fel hangját Jasper.– Tudod te, mekkora feladat egy újszülöttet
visszafogni?
- Azt nem, de ha minden újszülött ilyen piszkosul dögösen néz ki Edward ingjében, akkor
stipi-stopi, vállalom a feladatot!
Családtagjaim tekintete egyről egyig a lépcső közepén álló isteni lény felé fordult. A
gondolataik elnémultak és mindegyikük döbbenten meredt Bellára. Hatalmas késztetésemet
legyűrtem, és csak az ő szemükön keresztül néztem meg őt.
Emmettnek igaza volt. Tényleg az én ingemet viselte – azt, amelyiket a fürdőben hagytam –,
de a dögös szót nem használtam volna. Ő egyszerűen káprázatos, meseszép és földöntúli
volt. Egy angyal szállt le az égből, hogy engem tönkretegyen. Mert tudtam, hogy ő nem lehet
az enyém. Ég és föld, jobban mondva menny és pokol köztünk a távolság.
A halványkék ing tökéletesen kihangsúlyozta hófehér bőrét, amiben egy cseppnyi melegség
sem volt már. A ruhadarab elfedte felsőtestét és combjai egyharmadát, de vékony és formás
lábát fedetlenül hagyta. A legfelső két gombot nem gombolta be, így gyönyörű nyakát
mindenki láthatta. Az ing ujjait feltűrte kissé, mert hosszúnak bizonyultak.
Sötétbarna haja lágyan hullámzott hátán és keblein, keretezve szív alakú arcát.
Karmazsinvörös szemei alatt halványlila, véraláfutásos karikák voltak, amik még
csodálatosabbá tették őt. Ajkai piros színben pompáztak, és egy picit beharapta őket.
Tekintetében ezernyi kérdés bujkált és bár fejébe nem láttam bele – ezt is felvettem azon
tényezők közé, amiknek köszönhetően meg fogok őrülni –, arca azonban mindent elárult.
Szíve nem dobogott és levegőt sem vett. Eddig jutottam a szemrevételezésben, mert
családom felocsúdott és a gondolatok megrohamoztak.



Emmett kajánul vigyorgott – ezt Rosalie gondolataiban láthattam – és elismerően bólogatott.
„Nem semmi a kislány, azt el kell ismerni. Edwardnak van ízlése. Upsz! Remélem hallod
öcsi, hogy jó kis darabot fogtál ki magadnak!”
Rose ellenségesen és féltékenyen méregette Bellát, majd egy nagy csattanással fejbe vágta
férjét. Emmett állapotán ez mit sem változtatott és kitartóan mustrálta a lányt.
„Nem is szép!” – hallottam Rose dühös eszmefuttatását. – „Nem tudom, mit eszik rajta a
család! Edward bezzeg rá se hederít! Én sokkal szebb vagyok!”
Elnyomtam a feltörni készülő kacagásomat és Alice-re tértem át, aki csak azt hajtogatta
magában, hogy nem látja. Erősen koncentrált Bellára és próbált kicsikarni egy látomást vele
kapcsolatban, de Bella egyszerűen eltűnt. Alice-nél talán még kétségbeesettebb volt Jasper,
aki nem értette Bella reakcióját. Sok újszülöttet látott már létezése során, de egyik sem
viselkedett így, és ez kiborította őt.
Döbbenten jutott el tudatomig, hogy sem Alice, sem az én képességem nem hat Bellára. Ezt
a teóriámat majd meg kell vitatnom Carlisle-lal is, aki éppen olyan csodálkozva nézett a
lányra, mint a többiek. Szája sarkában elfojtott mosoly húzódott meg és gondolatai
tiszteletről árulkodtak.
„Fantasztikus önuralma van. Az újszülöttek ilyenkor már szinte megfékezhetetlenek, de ő itt
áll a nappaliban és rémülten néz ránk. Még csak nem is támadott meg bennünket.”
Esme reakciója viszont minden családtagomon túltett. Boldog mosoly terült el ajkain,
tekintetében anyai féltés és szeretet ragyogott. Ő már most is úgy gondolt Bellára, mint a
család új tagjára, és mint az én…
MI? EZT ESME SEM GONDOLHATJA KOMOLYAN? HOGY TUDNA BELLA, EZ AZ ISTENI
LÉNY EGY OLYAN GYILKOS SZÖRNYSZÜLÖTTET SZERETNI, MINT ÉN? A VONZÓDÁS
LEGAPRÓBB SZIKRÁJA SEM LOBBANHAT FEL BENNE AZ IRÁNT, AKI EZT TETTE
VELE!
Testem megmerevedett Esme gondolataira. Nem mertem megfordulni és szembenézni
áldozati bárányommal, aki most engem fürkészett. Szemében szomorúság –
SZOMORÚSÁG?! – csillant és lesütötte azokat a túlzott figyelem miatt. Tehát nem szeret a
középpontban lenni.
A kínos csöndet Alice szakította meg, aki hangosan is kimondta azt, amit én már kilestem
gondolataiból.
- Nem értem – motyogta az orra alatt. – Nem láttalak. És most sem látlak. Eltűntél.
Aztán, még mielőtt bárki egy értelmes mondatot vagy reakciót összehozhatott volna, pöttöm
húgom odabalettozott Bellához, és a nyakába vetette magát. Az egész család felhördült, de
mozdulni csak Jasper tudott.
- Alice! – Hangja élesen hasított a levegőbe. – Ő egy újszülött! Veszélyes!
Alice azonban a háta mögött feltartotta a kezét, és ezzel Jazzt megállásra kényszeríttette.
Hogy a hatást még kellőképp fokozzák, és a család a megrökönyödés szélére kerüljön, Bella
ösztönösen visszaölelte húgomat.
„Milyen gyengéden ölel. Pedig akár össze is törhetne” – gondolta boldogan Alice.
Jasper szemei irtózatosan nagyra tágultak ki és kusza gondolataira felkaptam a fejem. Ez
már tényleg sok(k)!
„Mi történt, Edward?” – kérdezték tőlem egyszerre négyen is, de a válasszal Jazz
megelőzött.
- Nem érzem, hogy mit érez. Mintha itt sem lenne.
Rám nézett és gondolatban folytatta.
„Mintha egy pajzs venné körül, amin a képességeink nem tudnak áthatolni.”


Aprót bólintottam. Bennem is ugyanez az ötlet merült fel.
„Miért viselkedik így?” – töprengett apám. – „Vajon ez a képessége? A tökéletes önuralma?
De akkor hogy lehet, hogy Jasper, Edward sőt Alice képessége is csődöt mond nála?”
- Ekkora önuralmat még soha életemben nem láttam – tért vissza Carlisle az őt leginkább
foglalkoztató gondolathoz és az állát vakargatta.
Alice odafúrta fejét Bella nyakához és mélyen beszívta illatát.
„Még most is fantasztikus. Olyan virágillatszerű.” – közvetített nekem és én is felfigyeltem a
levendula-frézia kettősre. Az aroma ismét letaglózott, de most már nem akartam gyilkolni.
Csak minél közelebb szerettem volna tudni az illat tulajdonosát magamhoz és szorosan a
karjaimba zárni.
Na ez az, ami soha nem fog megtörténni! Jobb, ha kiverem a fejemből!
Bella egy pillanatra elmélázott és tekintete olyan lett, mint Alice-nek, ha látomása van.
Emmett viszont Bella lábaival lett hirtelen elfoglalva, és mire Esme szemszögéből néztem,
már kishúgom húzta maga után és leültette a fotelbe. Ő a földre huppant el, Jasper óvó
szemeitől védve, de közel Bellához.
Bella egy gyors pillantást vetett rám, én pedig unalmat és érdektelenséget színlelve
bámultam ki az ablakon. Megfogadtam magamban – hogy mikor, azt nem tudnám
megmondani –, hogy csak, mint testvérként fogok Bellára tekinteni – már ha megengedi
nekem – és nem mutatom ki érzéseimet előtte. Elég lesz Jaspert becsapnom és elhitetnem
vele, hogy nem vagyok halálosan szerelmes Bellába.
Igen, beleszerettem Bella Swanba és ehhez a felismeréshez hosszú út vezetett. Míg a
többiek az egyéb problémákról beszélgettek, én analizáltam minden eddigi érzésemet és
végül rá kellet jönnöm a nyilvánvaló tényre. De mit is várhatnék el tőle? Azt, hogy amikor
megvallom neki érzéseimet, a nyakamba ugrik és elfelejt mindent? Ha megtudja az igazat,
gyűlölni fog és megérdemlem majd.
Talán az lenne a legjobb, ha úgy döntene, nem akar velünk élni, és a saját útját járná. Szíve
joga.
De kinek lenne a legjobb? Bellának, aki azt sem tudja, hogyan kezelje ezt az egész
helyzetet? A gyanútlan világnak, akire rászabadítanánk egy újszülött vámpírt? Vagy nekem,
aki belepusztulnék, ha nem láthatnám többé sugárzóan szép arcát?
Ha itt marad velünk, minden egyes nap emlékeztetni fog gyengeségemre és ennél nagyobb
büntetés nekem nem kell. Rá kell vennünk, hogy maradjon, és méltóképp szenvedhessek!
Látva, hogy nem törődöm vele, Bella lemondóan megrázta a fejét. Ezt miért csinálta?
„Edward!” – szólított meg apám. – „El kell mondanunk neki!”
Bólintottam, mire Carlisle megköszörülte a torkát – nem mintha egy vámpírnak szüksége
lenne ilyesmire, de az emberi berögződések – és a lány rá fordította tekintetét.
- Tudom, Isabella, hogy most nagyon furán érzed magadat, és ezen a szomjúság sem
segít…
Bella csodálkozva felvonta ívelt szemöldökét és Carlisle elnémult.
- Nem vagy szomjas? – kérdezte lágyan Esme és minden szem Bellára szegeződött.
Megrázta a fejét, de nem szólt. Nála beszédesebbek voltak a többiek gondolatai.
„Hihetetlen!” – Esme.
„Megdöbbentő!” – Alice.
„Páratlan!” – Carlisle.
„Ez igen!” – Emmett.
„Hogy csinálja?” – Jasper.


„Biztos csak tetteti!” – Rosalie.
Mocorogni kezdtem Rose vádaskodásai miatt, és már majdnem vitába keveredtem vele –
ami nagy valószínűséggel veszekedésbe, ha nem verekedésbe torkollott volna –, de Alice
megállított.
„Hagyd csak, nem érdemes” – üzente. – „Ha már egy levegőt kell szívnod vele, legalább…”
Alice arcán ragyogó mosoly suhant át és tekintetét Bellára emelte.
- Várj! – kiáltott fel izgatottan. – Vettél már levegőt?
Ismét megrázta fejét – haja szerteszét szállt – és hitetlenkedés ült ki arcára.
Családom megkönnyebbülve sóhajtott fel és Emmett alig várta, hogy elsüssön egy újabb
poént.
- Oké, akkor nagy levegő, és tessék! – intett Bella felé színpadiasan.
Az angyal szófogadóan vett egy levegőt és azzal a lendülettel – na és persze tág szemekkel
– a torkához kapott. Mindenki – még Rosalie is – nevetni kezdett, és halk kuncogásomat én
sem tudtam visszafogni. Bella aprókat lélegzett és furcsán nézett körbe. Úgy tűnt, a
szobában lévő illatokat fedezte fel. Másra nem tudtam gondolni.
Carlisle megvárta, amíg befejezte a szimatolást – édes volt, ahogyan kissé pisze orrát fel-
felvonta – és folytatta tovább.
- A torkodba lévő kaparás a már említett szomjúság – magyarázta mosolyogva Carlisle. –
Ennek az az oka, hogy a tested vért követel.
A vér szóra néma csönd telepedett a nappalira. Érdeklődve „néztünk” Bellára, aki úgy nézett
ránk, mintha őrültek lennénk. Nem kellet gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam,
most azt hiheti rólunk, hogy a legközelebbi diliházból szabadultunk.
Carlisle-ra pillantottam, aki tudta, hogy mit akarok és beleegyezően biccentett. Odalépett
Esme mellé és megfogta a kezét. Feszültség cikázott át a levegőben. Mindenki arra várt,
hogy újszülöttünk hogyan fogja fogadni a hírt. A hírt, amit kötelességem volt nekem
elmondanom, és amire már azóta készültem, hogy megtudtam mit tettem vele.
A beszélgetés során most először fordultam Bellához és néztem rá. Döbbenet suhant át az
arcán, amikor meglátott, de félretettem ez a reakcióját is és amilyen nyugodtan csak tudtam,
belefogtam:
- Vámpír vagy, Bella! – Tekintetét egy pillanatra sem eresztettem el. – És miattam!