Utolsó pillanat-4.Fejezet

Sziasztoooook!!! Eszméletlenül sajnálom azt, hogy ennyire hanyagoltatak titeket. Nincs mentség, iszonyúan sajnálom!! Nem is tudom, mit mondhatnék...de Merlin a tanúm rá, hogy fejem fellett ott lógott az a bizonyos kard és ki sem láttam a tanulnivaló közül...De csakhogy ne keseresítsem el megmaradt olvasóim, örömmel jelentem, Utolsó pillanat című ficem befejeztetett....2-3 naponta áll szándékomban feltenni a fejezeteket...Sajnos a New Moon történetem egyenlőre csak csapong, nincs ihletem, így nem tudok mit kezdeni vele....Legjobb esetben is sajnos minimum 15 fejezetre tudnám kierőszakolni a történet hosszát....

Ám íme a következő fejezet, ami Edward szemszögéből van. Remélem tetszik. Nem sokára bonyolódnak a szálak ám.:3 Pusszy.:D KOMIT kérek!!! És kárpotlásul szeretnék felajánlani ma 3 fejezetet...:)

4.Fejezet
(Edward szemszöge)

Az eső finoman szemerkélt, jóval gyengébben, mint mikor leültem ide. Az összes ruhám
átázott, de mit sem törődtem vele. Az idő múlását sem érzékeltem, csak bámultam magam
elé és vártam.
Vártam, hogy történjen valami. Vártam, hogy megnyíljon alattam a föld, és a pokol
legsötétebb mélységeibe zuhanjak, ahol minden egyes perc egy örökkévalósággal ér fel és
méltóképp megbűnhődhetek tetteimért. Vagy találjon rám valaki, akinek elmondhatom, hogy
tépjen darabokra és égessen el. Jól jönne most egy csapat kószáló nomád vámpír, vagy ami
még jobb: egy falka vérfarkas.
Soha létezésem során nem vágytam még annyira arra, hogy ember legyek, mint most. És
soha nem kívántam a halált ennyire. Szinte görcsösen kapaszkodtam a tudatba, hogy
emberként mily’ egyszerű lenne megtenni. Csak pár pirula a helyes hatóanyagokkal
összeválogatva – orvosi diplomával ezt játszi könnyedséggel meg tudnám oldani – vagy egy
borotvapenge és a megváltó halálba zuhanhatnék. Természetesen az utam egyenesen a
pokolba vezetne, de nem számít.



Az agyam ismételten elővette a pár órával ezelőtti képkockákat és minden megelevenedett
előttem. Ilyenkor átkoztam a vámpírmemóriámat.
Bella tekintete, amikor meglátott.
Felgyorsuló légzése és rendellenesen lüktető szívverése.
Sápadt, meleg bőre és csokoládébarna szemei.
Amikor eljutott tudatáig, hogy veszélyben van és hátrálni kezdett.
A testéből áradó hőség, ami keveredett mámorító illatával és engem az őrületbe kergetett.
Ajkai, melyek puhák voltak és édesek, mint a legzamatosabb vér, amit valaha ittam.
Az a lopott csók, ami feledtetni tudta velem – ha csak a másodperc töredékéig is –, hogy
neki van a legcsodálatosabb vére a világon.
Az érzések, amiket kiváltott bennem, olyan megmagyarázhatatlanok voltak, mint Bella
reakciói.
Miért kapaszkodott meg a pultban, amikor megcsókoltam? Vagy miért nem ellenkezett és
sikított, mikor fogaimat nyakába vájtam és átharaptam ütőerét, amiből bódító nedű
csörgedezett elő, és megtöltötte számat?
Kívántam a friss vért, ami erecskéiben csordogált, de egy pillanatra kívántam őt is.
A szörnyeteg most jó mélyen meghúzta magát bennem, és nem is jön többé fel a felszínre.
Nem fogom hagyni. Inkább belepusztulok, de nem engedek a kísértésnek.
Egész hátralevő létezésem során gyötörni fog a bűntudat, hogy egy ártatlan emberi életet
vettem el. Mert tudtam, hogy Bella annyi vért veszített – jobban mondva annyi vért
szipolyoztam ki gyönge testéből –, amibe bele fog halni. Hiába jutott méreg a szervezetébe,
ezt nem élheti túl.
De a bűntudatnál nagyobb volt az önutálatom. Gyűlöltem magamat és megvetettem ezt a
nyomorult férget, aki még szánalmat sem érdemelt.
Oh, a pokol túl kedves hely lenne számomra. Nagyobb büntetés lesz visszamenni a
családomhoz és a szemükbe nézve tudni, hogy én sem vagyok jobb egy aljas gyilkosnál.
Hallani lesajnáló gondolataikat és dühüket.
Rosalie mindenképp őrjöngeni fog a méregtől. Esme csendben sirat majd. Carlisle próbál
megbízni bennem, de soha többet nem fog sikerülni neki. Emmett nem poénkodik majd
velem, hanem nagyívben elkerül. Jasper sem jön többet a közelembe, mert az érzéseimtől
megőrülne. Mégis Alice reakciójától féltem a legjobban. Nem tudtam az okát, hogy miért
viselkedett ennyire hevesen és feldúltan vagy miért ütött meg? Máskor is öltem már
embereket – igaz, hogy bűnözőre vadásztam régen és akkor még Alice-t sem ismertem – és
soha nem rótta fel nekem. De ez most más volt.
Csak azért vagyok a Földön, hogy rettegést, nyomorúságot, boldogtalanságot és halált
vigyek az emberi faj közé. Carlisle akkor vétette élete legnagyobb hibáját, amikor engem, ezt
a kegyetlen szörnyszülöttet megteremtette. Ott kellett volna hagynia meghalni engem is, mint
a szüleimet. Miért? Miért tette ezt velem?
Próbáltam gyűlölni őt, de nem ment. Nevelőapámat csak a jó szándék és az emberiesség
vezérelte, és ezért nem érdemelt gyűlöletet. Olyan emberiesség lakozott benne, ami belőlem
átalakulásom pillanatában kiveszett. Mert ha maradt volna bennem egy cseppnyi is, akkor
most az a lány nem lenne halott.
Halk neszezésre figyeltem fel – tehát még figyelek valamire – és már gondolatok is társultak
a léptekhez. Valamilyen tervre koncentráltak, de nem értettem a lényegét. Az alkonyati
félhomályban három alak bontakozott ki a fák sűrűjéből és felém jöttek. Két fivérem nem állt


meg, hanem egyenesen a Swan-ház felé mentek, míg Alice lehuppant mellém a földre és
tekintetét rám emelte.
Némán néztem vissza rá, de szemében nyoma sem volt már dühnek. Helyét átvette
valamiféle megnyugvás, és mintha boldogság is keveredett volna bele. Gondolataiból nem
tudtam semmit kihámozni, mert kedvenc előadójának egyik számát énekelte.
- Alice, én… - kezdtem volna bele mondandómba, amiről halványlila sejtelmem sem volt,
hogy hova fog kilyukadni, de Alice a szavamba vágott.
- Bella él – mondta ki egyszerűen és széles mosolyra húzódott ajka. – A méreg teljesen
átjárta már a szervezetét és át fog alakulni. – Feltartotta mutatóujját és szemei elrévedtek,
majd magabiztosan folytatta. – Két nap múlva ilyenkor már vámpír lesz.
- Az lehetetlen – motyogtam fojtott hangon és a szemeim kikerekedtek. – Annyi vért szívtam
ki belőle, hogy nem élhette túl.
- Hát, öcskös, úgy látszik már te sem vagy a régi. – Emmett jelent meg arcán kaján vigyorral.
– Vagy a kiscsajban van annyi szufla és vér, hogy röhögve végigcsinálja az egészet, vagy te
szúrtál el valamit, de akkor nagyon! Biztos, hogy megharaptad? Nem csak…
- Már hogy a fenébe ne harapta volna meg, ha átalakul? – tette fel Jasper a költői kérdést és
ő is mosolygott. – Tudod, Emmett, a fejedet nem csak a grizzlyk másvilágba küldésére
kellene használnod, hanem néha gondolkozásra is.
Én ezt nem bírom! Kis híján megöltem egy szerencsétlen lányt, akinek annyi a bűne csupán,
hogy észveszejtő vére volt és ezek meg itt viccelődnek egymással és mosolyognak!
- Nem tudnátok egy kicsit befogni! – förmedtem rájuk és feltápászkodtam.
- Jól van, na! – vette fel a sértődött arcát Emmett. – Nem lehet mindenki olyan
mimózalelkületű, mint te! Jasper persze kivétel! – bökte oldalba az említettet, aki haragosan
kifújta a levegőt.
- Csak azért jöttünk, hogy megkérdezzük, a kocsit hova vigyük? – nézett Alice-re férje.
- A suli és a házuk között féltávnál van egy kis híd. Elhagyatott rész és viszonylag ritkán
járnak arrafelé. Az tökéletes lesz.
Jasper és Emmett bólintottak és ismét eltűntek. Fél perc múlva felhangzott Bella autójának
bömbölése és testvéreim eltűntek.
Értetlenül néztem Alice-re, aki felállt mellőlem és indult a fák felé.
- Valami alibit csak kell kreálnunk Bellának, ha már szőrén-szálán eltűnik. – És megmutatta,
hogy mit is fognak az emberek gondolni az egészről.
Láttam a megrendült arcokat, akik megpróbálják eloltani az égő autót. A kiérkező mentőket
és tűzoltókat, akik kihúzzák a porrá égett testet a kocsiból. Apámat, amint kimondja a halál
beálltának időpontját. Swan rendőrfőnök arcát, amikor közlik vele a hírt, hogy szeretett lánya
autóbalesetben elhunyt.
Alice befejezte a látomás felidézését, mert tudta, hogy mennyire fájó nekem ez az egész.
Felém nyújtotta kezét, és lágyan megszólalt:
- A családnak most van a legnagyobb szüksége rád! Ne hagyj itt bennünket!
Vettem egy nagy levegőt és kezemet a kezébe helyezve megszorítottam.
- Bármennyire is nyomorultul érzem magamat, de titeket nem foglak tönkretenni! – mondtam,
és Alice-szel együtt suhanni kezdtünk a fák között a Cullen-ház felé. A ház felé, ahol az
általam teremtett lány égett a legnagyobb kínok között és ahol a családom már várt rám.
Megtorpantam az ajtóban és Alice-hez fordultam.
- Miért ütöttél meg? – Ez volt az a kérdés, ami most a leginkább foglalkoztatott amellett, hogy
látni szerettem volna Bellát és tudni, hogy hogyan van.


- Megütöttelek? – kérdezett vissza ártatlanul. Bólintottam, mire folytatta. – Nem is
emlékszem rá. – Cinkos mosoly terült szét ajkain, miközben úgy hazudott, mint a vízfolyás.
- Még hogy nem emlékszel? – dünnyögtem az orrom alatt.
Még mielőtt az agyában kezdtem volna turkálni, ő megint egy számot kezdett énekelni. Titkol
valamit előlem. Lemondóan sóhajtottam egyet és beléptem a lakásba.
Rosalie és Esme a kanapén ültek, és halkan beszélgettek. Carlisle készülődött, hogy a
balesethez menjen ki és elvégezze a rá szabott feladatot. Emmett és Jasper a hátsó ajtón
léptek be, mint akik jól végezték dolgukat. Alice odatáncolt Jasperhez és megcsókolta.
Emmett levágódott Rose mellé, átölelte őt és valamit suttogott a fülébe. Carlisle lágyan
megcsókolta feleségét, és elhaladva mellettem megszorította a vállamat.
„Minden rendben lesz” – üzente gondolatban és kisietett az ajtón.
Esme jött oda hozzám és megölelt.
„Olyan jó, hogy itt vagy” – Gondolatai háláról, féltésről és szeretetről árulkodtak.
Sután visszaöleltem és eszembe jutott egy másik fontos kérdés.
- Alice, azt mutattad, hogy egy elszenesedett testet szednek ki a kocsiból. – Alice helyeső
gondolatokkal árasztott el. – Honnan a test?
- A Seattle-i hullaházból. – Emmett hangja soha nem csengett még ennyire természetesen.
- Ugye, nem azt akarjátok mondani, hogy elraboltatok egy holttestet? – Háborodtam fel.
Tény, hogy én meg majdnem megöltem egy törékeny embernőt – oké, az örök kárhozatra
ítéltem –, de a hullarablás már sok egy kicsit egy napra!
- Nyugi, Edward – csitított Rosalie, ami még soha nem fordult elő. – A nő hajléktalan volt és
mellesleg pont megfelelő adottságokkal rendelkezett.
Felhorkantam és inkább kizártam a gondolatait, amik Bella hétköznapiasságáról és
átlagosságáról szóltak.
- Hol van? – Esme készségesen megfogta a kezemet, és húzni kezdett az emelet felé.
A második emeleten – ahol a szobám is volt – jobbra fordult és a vendégszoba irányába
vezetett. Az ajtó túloldalán már hallottam a gyors szívverést, a ziháló légvételt és a selyem
finom gyűrődését, ahogyan Bella mocorgott rajta. Kinyitottam az ajtót és megráztam a
fejemet, amikor anyám is be akart lépni velem a szobába.
- Ezt egyedül kell elviselnem – mondtam és becsuktam az ajtót.
A szoba tágas volt és Esme ízlését ismertem fel a berendezésben. De engem jobban lekötött
a franciaágyon fekvő lány, akinek ruhái vörösek voltak vérétől. Az egész helyiséget bejárta
illata, az ismerős levendula és frézia keveréke. A vér mégsem csábított. Az arca viszont
annál inkább.
Homlokán verejtékcseppek gördültek le. Bőre már krétafehér volt, de még éreztem a
meleget, amit teste sugárzott. Gyönyörű arcán a szenvedés suhant át minden egyes
pillanatban, de sikoltani nem sikoltott. Bezzeg én! Amikor átalakultam, eszeveszetten
ordítottam a kíntól és a kellemes halálért könyörögtem. Vajon tudja, hogy mi vár rá? Vagy ő
is azt az utat fogja bejárni, mint én réges-régen? Embereket fog ölni csak azért, hogy
csillapíthatatlan szomját oltsa némiképpen? Nem tudtam elképzelni egy ilyen ártatlan lényről,
hogy ilyen kegyetlenségekre hajlamos lenne. Én tettem azzá, ami és ezzel kell majd együtt
élnem. És neki is.
Bementem a fürdőbe, hogy szembenézzek önmagammal. A tükörből egy meggyötört arc
nézett vissza rám, tele azokkal az érzésekkel, amik bennem is tomboltak. Szemem, bár
aranybarna volt, szélén mégis meglátszott egy vörös vonal, mely eszembe véste, hogy
emberi vért ittam.



Levetettem ingemet és a kád szélére dobtam, mert a vizes ruhadarab kezdett már zavarni.
Visszamentem Bellához és az ágy mellett lévő kanapéra ültem le. El kellett ismernem, hogy
káprázatos volt! Soha életemen nem találkoztam még nála csodálatosabb nővel. Rosalie is
szép volt a maga módján, de ő túl hiú és mégiscsak a testvérem!
Bellában viszont volt valami, ami felébresztett bennem egy rég szunnyadó érzést. Erős
késztetést éreztem, hogy megérintsem újra, de nem tettem.
Edward, mégis mit csinálsz? Miért érzel így iránta? És mi ez az érzés?
Hiszen ő utálni, gyűlölni és megvetni fog, miután felébredt és ez érthető is. Egy szörnyeteget
teremtettél belőle, most akkor viseld a következményeit!
Bella görcsösen markolt bele a takaróba. Nem is gondolkozva odaléptem hozzá, és kezemet
végighúztam homlokán. Másikkal finoman lefejtettem kezét a selyemről és kezembe vettem.
Halk sóhaj hagyta el ajkait és kinyitotta szemét. A csokoládébarna tekintetbe már vegyült
némi karmazsinvörös árnyalat, de színtiszta hálát tudtam kiolvasni belőle. HÁLA? Miért néz
így rám és miért hálás?
A következő pillanatban viszont kétségbeesett sikoly hagyta el a torkát és keze erőtlenül
hanyatlott vissza. Megrémültem és már tettem volna valamit – bármit, csak enyhítsek
fájdalmain –, de Carlisle gondolatai megállítottak.
„Nem tehetsz érte semmit” – Apám féltő hangja visszarángatott az önkívületből és tudtam,
hogy a családomnak is szüksége van rám.
Belláért már nem tehetek semmi, a családom boldogulásáért viszont igen. Felálltam és
csöndesen kilopakodtam a szobából. Az ajtót becsuktam és a szobámba menve felvettem
egy tiszta pólót és egy száraz nadrágot. Ekkor jutott eszembe, hogy ingemet a
vendégszobában hagytam, de legyintettem és úgy döntöttem, hogy később kihozom.
Lementem a nappaliba, ahol mindenki rám várt. Egyikük gondolata sem volt elítélő vagy
durva, legfeljebb Rose neheztelt rám egy kicsit, mert fennállt egy esetleges költözés
lehetősége. A következő órákat beszélgetéssel töltöttük el. Minden apró részletet
kiveséztünk, kezdve Alice beszámolójával arról, hogy látta Bellát vámpírként, bevégezve
egészen Carlisle mai napi balesetéig.
A beszélgetés másnap naplementéig húzódott el – Alice izgatottan közölte, hogy holnap
ilyenkor Bella már felébred és egy lesz közülünk – és a téma a költözés volt. Én az ablaknál
álltam és fél kezemmel nekitámaszkodva kifele bámultam. Emmett Rosalie mellett ült a
kanapén, Alice a fotelben csücsült, mögötte Jasper. Carlisle és Esme nem messze tőlem
álltak és apám folytatta le a beszélgetést.
Bella ismét sikoltott egyet és már indultam volna, hogy megnézzem, de Carlisle megrázta a
fejét. Kénytelen voltam visszasüppedni érdektelenségembe és bűntudatomba, de a többiekre
azért figyeltem.
- Lassan két és fél éve vagyunk már itt. – Apám megfontoltan és lassan beszélt. – És meddig
maradhatnánk még? Egy, maximum két évet, de az is már túl feltűnő lenne. Így is eléggé
gyanús, hogy kamasz létetekre semmit nem változtok.
Felénk intett, hogy nyomatékosítsa szavait.
- De Alice és Edward azt mondták, hogy még senki nem gyanakszik – ellenkezett Rose.
- Igen, ez így van. – Helyeselt kishúgom. – De tudod, hogy milyenek az emberek. Egyik nap
még nem sejtenek semmit, másnap meg már azzal kelnek, hogy a tegnap esti vámpíros film
olyan fura volt. Mintha a vérszívók emlékeztetnének valakikre. De kikre is? Hát persze! A
Cullenek!
Mindenki nevetni kezdett, egyedül Rosalie ült durcásan. Nem egyszer fordult már elő, hogy


élénk képzetű egyének miatt kellett lelépnünk bizonyos helyekről. De mindig megoldottuk,
hogy jó hírünk – legalábbis apámé – fennmaradjon, így soha nem ment tovább a történet
holmi kitalációknál.
- Remek! – csattant fel Rose és mérgesen szuggerálta a hátamat. - Akkor ismét
költözhetünk!
- Nem, Rosalie – felelte nyugodtan apám és odajött hozzám . – Az túl feltűnő lenne, ha most
mennénk el.
- És mindezt hogyan akarod kimagyarázni majd? – kérdezett vissza a Rose, mintha nem
tudná a választ.
- Alice, Jasper és Emmett már mindenről gondoskodtak – válaszolt Carlisle. – Az egész
balesetnek fog tűnni.
- És mit teszünk ezután? – Dühös hangja csak nekem szól és cseppet sem haragudott
Bellára.
- Várunk, míg elcsitul ez az egész helyzet, és utána megyünk el.
- Mi van, ha ő nem akar majd velünk jönni? – mondtam ki legnagyobb félelmemet és a
belegondoltam abba, hogy mi lenne, ha többé nem láthatnám őt.
Carlisle nagyot sóhajtott, visszament Esme mellé, és csak utána válaszolt:
- Nem tudom, de meg kell próbálnunk rábeszélni a mi életmódunkra.
- Meddig szándékozol itt maradni, Carlisle? –Jasper feszülten várakozott.
- Fél, talán egy évet – mondta apám Jasper legnagyobb megrökönyödésére.
- Egy évet? – Értetlenség és felháborodás csillant hangjában és gondolatai még feldúltabbak
voltak.
- Szuper. Legalább befejezhetjük a sulit – sütött el egy újabb poént Emmett és a szám sarka
megrándult.
- Emmett! – emelte fel hangját Jasper.– Tudod te, mekkora feladat egy újszülöttet
visszafogni?
- Azt nem, de ha minden újszülött ilyen piszkosul dögösen néz ki Edward ingjében, akkor
stipi-stopi, vállalom a feladatot!
Családtagjaim tekintete egyről egyig a lépcső közepén álló isteni lény felé fordult. A
gondolataik elnémultak és mindegyikük döbbenten meredt Bellára. Hatalmas késztetésemet
legyűrtem, és csak az ő szemükön keresztül néztem meg őt.
Emmettnek igaza volt. Tényleg az én ingemet viselte – azt, amelyiket a fürdőben hagytam –,
de a dögös szót nem használtam volna. Ő egyszerűen káprázatos, meseszép és földöntúli
volt. Egy angyal szállt le az égből, hogy engem tönkretegyen. Mert tudtam, hogy ő nem lehet
az enyém. Ég és föld, jobban mondva menny és pokol köztünk a távolság.
A halványkék ing tökéletesen kihangsúlyozta hófehér bőrét, amiben egy cseppnyi melegség
sem volt már. A ruhadarab elfedte felsőtestét és combjai egyharmadát, de vékony és formás
lábát fedetlenül hagyta. A legfelső két gombot nem gombolta be, így gyönyörű nyakát
mindenki láthatta. Az ing ujjait feltűrte kissé, mert hosszúnak bizonyultak.
Sötétbarna haja lágyan hullámzott hátán és keblein, keretezve szív alakú arcát.
Karmazsinvörös szemei alatt halványlila, véraláfutásos karikák voltak, amik még
csodálatosabbá tették őt. Ajkai piros színben pompáztak, és egy picit beharapta őket.
Tekintetében ezernyi kérdés bujkált és bár fejébe nem láttam bele – ezt is felvettem azon
tényezők közé, amiknek köszönhetően meg fogok őrülni –, arca azonban mindent elárult.
Szíve nem dobogott és levegőt sem vett. Eddig jutottam a szemrevételezésben, mert
családom felocsúdott és a gondolatok megrohamoztak.



Emmett kajánul vigyorgott – ezt Rosalie gondolataiban láthattam – és elismerően bólogatott.
„Nem semmi a kislány, azt el kell ismerni. Edwardnak van ízlése. Upsz! Remélem hallod
öcsi, hogy jó kis darabot fogtál ki magadnak!”
Rose ellenségesen és féltékenyen méregette Bellát, majd egy nagy csattanással fejbe vágta
férjét. Emmett állapotán ez mit sem változtatott és kitartóan mustrálta a lányt.
„Nem is szép!” – hallottam Rose dühös eszmefuttatását. – „Nem tudom, mit eszik rajta a
család! Edward bezzeg rá se hederít! Én sokkal szebb vagyok!”
Elnyomtam a feltörni készülő kacagásomat és Alice-re tértem át, aki csak azt hajtogatta
magában, hogy nem látja. Erősen koncentrált Bellára és próbált kicsikarni egy látomást vele
kapcsolatban, de Bella egyszerűen eltűnt. Alice-nél talán még kétségbeesettebb volt Jasper,
aki nem értette Bella reakcióját. Sok újszülöttet látott már létezése során, de egyik sem
viselkedett így, és ez kiborította őt.
Döbbenten jutott el tudatomig, hogy sem Alice, sem az én képességem nem hat Bellára. Ezt
a teóriámat majd meg kell vitatnom Carlisle-lal is, aki éppen olyan csodálkozva nézett a
lányra, mint a többiek. Szája sarkában elfojtott mosoly húzódott meg és gondolatai
tiszteletről árulkodtak.
„Fantasztikus önuralma van. Az újszülöttek ilyenkor már szinte megfékezhetetlenek, de ő itt
áll a nappaliban és rémülten néz ránk. Még csak nem is támadott meg bennünket.”
Esme reakciója viszont minden családtagomon túltett. Boldog mosoly terült el ajkain,
tekintetében anyai féltés és szeretet ragyogott. Ő már most is úgy gondolt Bellára, mint a
család új tagjára, és mint az én…
MI? EZT ESME SEM GONDOLHATJA KOMOLYAN? HOGY TUDNA BELLA, EZ AZ ISTENI
LÉNY EGY OLYAN GYILKOS SZÖRNYSZÜLÖTTET SZERETNI, MINT ÉN? A VONZÓDÁS
LEGAPRÓBB SZIKRÁJA SEM LOBBANHAT FEL BENNE AZ IRÁNT, AKI EZT TETTE
VELE!
Testem megmerevedett Esme gondolataira. Nem mertem megfordulni és szembenézni
áldozati bárányommal, aki most engem fürkészett. Szemében szomorúság –
SZOMORÚSÁG?! – csillant és lesütötte azokat a túlzott figyelem miatt. Tehát nem szeret a
középpontban lenni.
A kínos csöndet Alice szakította meg, aki hangosan is kimondta azt, amit én már kilestem
gondolataiból.
- Nem értem – motyogta az orra alatt. – Nem láttalak. És most sem látlak. Eltűntél.
Aztán, még mielőtt bárki egy értelmes mondatot vagy reakciót összehozhatott volna, pöttöm
húgom odabalettozott Bellához, és a nyakába vetette magát. Az egész család felhördült, de
mozdulni csak Jasper tudott.
- Alice! – Hangja élesen hasított a levegőbe. – Ő egy újszülött! Veszélyes!
Alice azonban a háta mögött feltartotta a kezét, és ezzel Jazzt megállásra kényszeríttette.
Hogy a hatást még kellőképp fokozzák, és a család a megrökönyödés szélére kerüljön, Bella
ösztönösen visszaölelte húgomat.
„Milyen gyengéden ölel. Pedig akár össze is törhetne” – gondolta boldogan Alice.
Jasper szemei irtózatosan nagyra tágultak ki és kusza gondolataira felkaptam a fejem. Ez
már tényleg sok(k)!
„Mi történt, Edward?” – kérdezték tőlem egyszerre négyen is, de a válasszal Jazz
megelőzött.
- Nem érzem, hogy mit érez. Mintha itt sem lenne.
Rám nézett és gondolatban folytatta.
„Mintha egy pajzs venné körül, amin a képességeink nem tudnak áthatolni.”


Aprót bólintottam. Bennem is ugyanez az ötlet merült fel.
„Miért viselkedik így?” – töprengett apám. – „Vajon ez a képessége? A tökéletes önuralma?
De akkor hogy lehet, hogy Jasper, Edward sőt Alice képessége is csődöt mond nála?”
- Ekkora önuralmat még soha életemben nem láttam – tért vissza Carlisle az őt leginkább
foglalkoztató gondolathoz és az állát vakargatta.
Alice odafúrta fejét Bella nyakához és mélyen beszívta illatát.
„Még most is fantasztikus. Olyan virágillatszerű.” – közvetített nekem és én is felfigyeltem a
levendula-frézia kettősre. Az aroma ismét letaglózott, de most már nem akartam gyilkolni.
Csak minél közelebb szerettem volna tudni az illat tulajdonosát magamhoz és szorosan a
karjaimba zárni.
Na ez az, ami soha nem fog megtörténni! Jobb, ha kiverem a fejemből!
Bella egy pillanatra elmélázott és tekintete olyan lett, mint Alice-nek, ha látomása van.
Emmett viszont Bella lábaival lett hirtelen elfoglalva, és mire Esme szemszögéből néztem,
már kishúgom húzta maga után és leültette a fotelbe. Ő a földre huppant el, Jasper óvó
szemeitől védve, de közel Bellához.
Bella egy gyors pillantást vetett rám, én pedig unalmat és érdektelenséget színlelve
bámultam ki az ablakon. Megfogadtam magamban – hogy mikor, azt nem tudnám
megmondani –, hogy csak, mint testvérként fogok Bellára tekinteni – már ha megengedi
nekem – és nem mutatom ki érzéseimet előtte. Elég lesz Jaspert becsapnom és elhitetnem
vele, hogy nem vagyok halálosan szerelmes Bellába.
Igen, beleszerettem Bella Swanba és ehhez a felismeréshez hosszú út vezetett. Míg a
többiek az egyéb problémákról beszélgettek, én analizáltam minden eddigi érzésemet és
végül rá kellet jönnöm a nyilvánvaló tényre. De mit is várhatnék el tőle? Azt, hogy amikor
megvallom neki érzéseimet, a nyakamba ugrik és elfelejt mindent? Ha megtudja az igazat,
gyűlölni fog és megérdemlem majd.
Talán az lenne a legjobb, ha úgy döntene, nem akar velünk élni, és a saját útját járná. Szíve
joga.
De kinek lenne a legjobb? Bellának, aki azt sem tudja, hogyan kezelje ezt az egész
helyzetet? A gyanútlan világnak, akire rászabadítanánk egy újszülött vámpírt? Vagy nekem,
aki belepusztulnék, ha nem láthatnám többé sugárzóan szép arcát?
Ha itt marad velünk, minden egyes nap emlékeztetni fog gyengeségemre és ennél nagyobb
büntetés nekem nem kell. Rá kell vennünk, hogy maradjon, és méltóképp szenvedhessek!
Látva, hogy nem törődöm vele, Bella lemondóan megrázta a fejét. Ezt miért csinálta?
„Edward!” – szólított meg apám. – „El kell mondanunk neki!”
Bólintottam, mire Carlisle megköszörülte a torkát – nem mintha egy vámpírnak szüksége
lenne ilyesmire, de az emberi berögződések – és a lány rá fordította tekintetét.
- Tudom, Isabella, hogy most nagyon furán érzed magadat, és ezen a szomjúság sem
segít…
Bella csodálkozva felvonta ívelt szemöldökét és Carlisle elnémult.
- Nem vagy szomjas? – kérdezte lágyan Esme és minden szem Bellára szegeződött.
Megrázta a fejét, de nem szólt. Nála beszédesebbek voltak a többiek gondolatai.
„Hihetetlen!” – Esme.
„Megdöbbentő!” – Alice.
„Páratlan!” – Carlisle.
„Ez igen!” – Emmett.
„Hogy csinálja?” – Jasper.


„Biztos csak tetteti!” – Rosalie.
Mocorogni kezdtem Rose vádaskodásai miatt, és már majdnem vitába keveredtem vele –
ami nagy valószínűséggel veszekedésbe, ha nem verekedésbe torkollott volna –, de Alice
megállított.
„Hagyd csak, nem érdemes” – üzente. – „Ha már egy levegőt kell szívnod vele, legalább…”
Alice arcán ragyogó mosoly suhant át és tekintetét Bellára emelte.
- Várj! – kiáltott fel izgatottan. – Vettél már levegőt?
Ismét megrázta fejét – haja szerteszét szállt – és hitetlenkedés ült ki arcára.
Családom megkönnyebbülve sóhajtott fel és Emmett alig várta, hogy elsüssön egy újabb
poént.
- Oké, akkor nagy levegő, és tessék! – intett Bella felé színpadiasan.
Az angyal szófogadóan vett egy levegőt és azzal a lendülettel – na és persze tág szemekkel
– a torkához kapott. Mindenki – még Rosalie is – nevetni kezdett, és halk kuncogásomat én
sem tudtam visszafogni. Bella aprókat lélegzett és furcsán nézett körbe. Úgy tűnt, a
szobában lévő illatokat fedezte fel. Másra nem tudtam gondolni.
Carlisle megvárta, amíg befejezte a szimatolást – édes volt, ahogyan kissé pisze orrát fel-
felvonta – és folytatta tovább.
- A torkodba lévő kaparás a már említett szomjúság – magyarázta mosolyogva Carlisle. –
Ennek az az oka, hogy a tested vért követel.
A vér szóra néma csönd telepedett a nappalira. Érdeklődve „néztünk” Bellára, aki úgy nézett
ránk, mintha őrültek lennénk. Nem kellet gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam,
most azt hiheti rólunk, hogy a legközelebbi diliházból szabadultunk.
Carlisle-ra pillantottam, aki tudta, hogy mit akarok és beleegyezően biccentett. Odalépett
Esme mellé és megfogta a kezét. Feszültség cikázott át a levegőben. Mindenki arra várt,
hogy újszülöttünk hogyan fogja fogadni a hírt. A hírt, amit kötelességem volt nekem
elmondanom, és amire már azóta készültem, hogy megtudtam mit tettem vele.
A beszélgetés során most először fordultam Bellához és néztem rá. Döbbenet suhant át az
arcán, amikor meglátott, de félretettem ez a reakcióját is és amilyen nyugodtan csak tudtam,
belefogtam:
- Vámpír vagy, Bella! – Tekintetét egy pillanatra sem eresztettem el. – És miattam!