New Moon - 7.Fejezet

Ajánlom ezt a fejezetet egy számomra kedves olvasómnak. Köszönöm neked az ösztönzést, és bízom benne, hogy elnyeri a tetszésed.

A többiekhez szólok: Remélem, nektek is megfelel az új fejezet. Mint látjátok, új címe van a fejezetnek. A vége pedig függő vég. A következő fejezet, foggalmam sincs mikor kerül fel. Ez főleg tőletek függ, márpedig: kapok e komit, avagy nem...ez a lényeg...:/ 

7. Idegen

Vér. Vér. És még több vér. Az agyamat tompa, vöröslő ködbe burkolva zárta el a külvilágtól a mindent megsemmisítő emlékképek áradata. Fülem csengett a sikítások visszhangjától, számon éreztem a vörös nedű tébolyító ízét, orromba bekúszott az édes illat. De senki nem sikoltott, szám száraz volt, jéghideg, a levegő pedig bűzlött a dögszagtól.

Pár pillanatig eltartott, míg rájöttem mit jelent az, hogy a levegőnek dögszaga van. Majd sebes mozdulatokkal a telefont a zsebembe csúsztattam, felkaptam a tárcám, egy kabátot kaptam magamra, s megnéztem a falon függő naptáram, December 11.-e volt. -mindezt alig három másodperc alatt. Majd az ablakon kiugorva azonnal a szag után iramodtam. Most az előző akciómmal ellentétben, hallottam Victoria vihogó gondolatait, ahogy Bella vére után vágyakozik, és csak azért kergetteti magát velem, hogy meg tudjon ölni. Arra mérget vehet, hogy én fogom őt megölni. Kedvesemhez egy ujjal sem nyúlhat.

Eszeveszett tempót diktált, s nem sokára azon kaptam magam, hogy Rio-t  jócskán elhagyva legalább már két órája futok megállás nélkül utána. Victoria szaga egy pillanatra sem veszett el a fák, a város és a kanyargós utca levegője közt.

Csak futottam utána, téveszthetetlenül Victoria után. Egy város fényei kezdtek kibontakozni, ahogy vámpírsebességgel átgázoltam az erdőn. Brazília volt az.

Ekkor döbbentem rá, hogy mégis mennyit futottam. Egy gyors mozdulattal előkaptam a telefonom, és meghökkenve láttam, hogy a kijelzőn December 14. villog, hatalmas betűkkel, számokkal. Három napot futottam volna? Fel sem tűnt, hogy ennyi ideje követem. Viszont egy valami zavart. Nem hallottam a gondolatait.

Miközben ez a három nap eltelt, a hó vastag lepelként borította le a földet világszerte. Azonban Rióban az ágak nem recsegtek a hó súlya alatt, a fűt nem borította a fehér takaró. A lombhullató fák zöld levelekkel meredtek a vakító napfényes ég felé. A fenyvesek mélye ugyanolyan sötét és hátborzongató volt, mint ha csak tél lenne. A városokban az emberek rövidnadrágban, pólóban  sétáltak fel s alá az utcákon.

Itt, Brazíliában is pezsgett az élet. A télnek még csak a hírét sem lehetett hallani pedig már jócskán benne jártunk a decemberben.

Az éjszaka sűrű, párás ködbe vonta be az egész várost. A fiatalok a szórakozóhelyen tengették óráikat.

Miközben gondolatból gondolatba mászva hallgattam az emberek elméjét, Victoria kereket oldhatott, ugyanis a levegő füst szaga mellett mást nem éreztem.

Iszonyú düh kerített hatalmába. Hogy tehettem ezt? A fenébe, hisz már a markomban volt. 

Elemi erővel söpört rajtam át a düh, és a tehetetlenség. Éreztem, ahogy minden izmom pattanásig feszülve ugrani készül. A testem vért követelt. Rettentően régen nem vadásztam már, de nem is érdekelt. Szemem alatt ülő vastag kék karikák jelezték szomjam. Mozgásom lassabb és tompább volt, ezért is biztattam magam egy kiadós vadászatra. Néhány elmén átugrálva megtaláltam a tökéleteset helyet. Egy férfi volt. Épp egy erdőre gondolt ahol nem rég járhatott. Ezen erdő felé vettem én is az utam.

Rövid futás után, néhány km-re a város fényeitől, a tenger part szélén feküdt egy közepes méretű erdő.  Vámpírsebességgel belevetettem magam. Rövid keresgélés után meg találtam amit akartam. Egy termetes puma vérét éreztem a levegővel keveredni, és azonnal az illat iránya felé futottam. Az állat egy hatalmas fa tövében feküdt, fejét mellső mancsaira hajtva. Vére elbódította az agyam, és képtelen voltam oda figyelni, mit teszek.

Percek múlva arra eszméltem fel, hogy az utolsó cseppet is kiszívtam az állatból, mely már ernyedten hevert karjaim közt. Elengedtem az állatot, majd felegyenesedtem, ugyanis bokor zörgése ütötte meg a fülemet. Azt hittem, hogy egy újabb állat az, mivel nem hallottam a gondolatait, de tévedtem.

Egy magas, sötét barna hajú férfi lépett ki a fák és bokrok árnyéka közül. A hold árnyékot vetett rá, így még fenyegetőbbé téve őt. Léptei pár méterre előttem elhaltak, és csak meredt rám, és én is rá.

Nem értettem, miért nem hallom a gondolatait.

Vérvörös szeme az enyémbe fúródott, ajkán gonosz mosoly virított. Tett egy lépést, így láthatóvá vált csúf, békaszerű arca. Szemei dülledten meredtek rám, arca tiszta sár volt, haja mindenfelé szerte állt. De mind ez nem érdekelt. Ami a legjobban irritált, az az volt, hogy nem hallom a gondolatait.

-Mit keresel te itt?-jött a rekedt, mély morgás szerű hang. Pár pillanatig még próbáltam átverekedni magam a gondolatait védő burkon, de újbóli sikertelen eredménnyel feladtam, és befejeztem próbálkozást.

-Semmit.-válaszoltam színtelen hangon.

-Ne próbálkozz. Nem fog sikerülni!-morogta. Elképedve meredtem rá. 

-Micsoda?

-Nem tudsz bejutni a gondolataimba. Érzem, ahogy támadod minden percben az elmém, és csak a gondolatolvasók próbálkoznak az elmémet elzáró burokkal, tehát te is gondolatolvasó vagy, olyasmi mint Aro. Na szóval, nem fog menni mivel nekem is van képességem.-vírított egy kaján vigyort, majd felszökkent egy faágra és elhelyezkedett rajta.

Én is így tettem és felszökkentem a vele szemben lévő ágra.

-Akkor neked van egy pajzsod?-mértem végig, majd újra megpróbáltam, de megint csak eredménytelenül.

-Nem, nekem ennél összetettebb a képességem. De szeretnélek megkérni, hogy hagyd abba, ugyanis nem igazán jó érzés.-mutatott rá a fejére.-Egyébként Aurério vagyok, Aurérió Gonzalez.-mondja, miközben felém nyújtja karját.

-Én Edward, Edward Cullen.-fogadom el a jobbot.

-Áhh, egy Cullen. A vámpír világban már-már hírességek számában mentek.-mosolyog vidoran.

-Hogyan működik a képességed?-kérdezem, előbbi kijelentését meg  sem hallva.

-Háát…a képességem nagyon bonyolult. Egyfajta védekező és támadó képesség egyszerre. Az elmémmel tudom irányítani mások képességét. Ugyanakkor eltudom venni, vagy ki tudom cserélni a másik sajátomat, ami csupán annyi, hogy az emberek teste felett át tudom venni a hatalmat. Ezt tudom kicserélni más vámpírok képességével. Mindegyik képességemet nagyon nehéz volt kifejleszteni, és rengeteg időbe telt, de nagyon hasznosak.-kacsint egyet. Szinte még fel sem fogtam amit mondott, mikor újra ő kérdez.

-Miből gondoltad, hogy pajzsom van?-néz rám kérdő tekintettel. Igazából fogalmam sincs, hogy hogyan jutott eszembe ez a képesség. Egyedül egyetlen embert ismerek, akinek ilyen képessége van. Renata, ő Aro személyi testőre. Neki van egyfajta pajzsa, aminek a védelmét Aro előszeretettel élvezi. De akkor még sem igazán értem a helyzetet, hisz Renata gondolataiban tudok olvasni, Aurérió gondolataiban nem tudok, csak úgy mint Belláéban.

-Foggalmam sincs.-válaszolok hosszú gondolkodás után. Az ég már tinta kékké világosodott, a csillagok kihalóban voltak, a hold a horizontot súrolta.

-Érdekes, mit láthatnak benned a Volturik. Tudod, azért küldtek, hogy a képességemmel az uralmam alá vonjalak és a Volturi katonái közé kényszerítselek. De a fenébe is, én ezt nem akarom csinálni, és rohadtul nem akarok Volturis lenni.-most vagy rosszul hallok, vagy szimplán hallucinálok –de lássuk be, mindkettő lehetetlen.

Csak döbbenten állok , és bámulok rá. Nem értek semmit. Ezt miért mondja nekem? Miért nem akar Volturis lenni? Mit akar csinálni? Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje állhattunk már itt, mikor a horizontot súrolta a nap, s első sugarai kecses indákként kúsztak végig az épületeken, a földön, és rá nem sokára már az égen és a felhőkön is.

-Miért nem akarsz Volturis lenni?-térek rá a talán legfontosabb kérdésemre. Hosszas töprengés a válasz. Mikor már azt hittem, hogy nem fog mondani semmit, végül megszólalt.

-Mert elegem van. Én tudok úgy mond bábot csinálni a vámpírból, Aro mégis babú módjára utasítgat. Nem lehetek szabad, gyilkolnom kell ahhoz, hogy életben maradjak, már amennyire élőnek számítok. Nem bírom tovább. Mocskosnak érzem magam, de túl sok vér tapad már a kezeimhez, semmint át tudjak térni a te életviteledhez.

-Értem. Akkor, most mihez kezdesz? –nézek rá kérdőn. Azonban, mielőtt még bármit is tehetnék, elmémre bénító köd telepedik, és egy éles hang a fejembe ezt üvöltötte.

Fuss….. Menekülj….. Kit ártalmatlannak hittél,csapdát sző… Nincs sok időd… Menekülj, míg tudsz… A vörös közel jár, s ha rád talál, életed utolsó pillanatai következnek…

Ismerős volt a hang, mintha egy kicsit reszelősebb lett volna, de olyan volt mint Aurérió. Kérdőn nézek rá, de ő csak biccent.

Ekkor egy gondolat úszott be az elmémbe, ami semmi másról sem szólt, csak a gyilkolási vágyról. Victoria ölni akart.

Azonnal elkezdtem futni, s közben magamban gondolkodtam. Aurérió nem Volturis, valamivel esetleg Victoria kényszeríti őt, de mivel?

Még hallom, ahogy Victoria a tajtékzó dühét a férfin vezeti le, majd már a hangok is elhalkulnak, és csak megyek.  

Brazíliaváros éjszaka sem alszik. Most tapasztaltam csak meg, hogy mennyire igaz ez. Hajnali egy körül járhatott, a hideg az emberek arcát piros pozsgásra festette. A gondolatok alkohol hatására egyre vadabbak lettek a fiatalok körében. Végül elértem egy éjjel-nappal nyitva lévő szórakozó hely elé, és csak, hogy ne találjon rám Victoria, bementem –itt kisebb az esélye, hogy rám támad.

A klub zenétől hangos, alkoholos párában úszó, sötét hely volt. Csak egy-két helyen világított pár égő, azok is csak homályossá, semmint világossá tették a helyet. Nem néztem senkire, bár a gondolatokban hallottam, hogy mindenki rám nézett. A lányok gondolatai a párjaiknak nem tetsző irány felé kanyarodtak.

Leültem egy sarokban elhelyezett asztalhoz, és csak bámult ki a fejemből. Annyira lekötött a Victoria-követéses terv, hogy másra nem is gondoltam. De talán így jobb… Lehet, hogy már ő elfelejtett… Vagy új életet kezdett azzal a nyamvadt korccsal… Kérdések, amikre soha nem fogok már választ kapni. Ám békés magányomat nem élvezhettem sokáig. Anyám úgy tanított, hogy legyek udvarias a nőkkel szemben, de most egyszerűen szét vetett a düh, szétmarcangolt a fájdalom és szörnyen éreztem magam. Egy, a gondolataiból ítélve rámenős lány tartott felém. Fel sem néztem, hátha meggondolja magát, de nem ez történt. Mikor megéreztem az illatát, és meghallottam a hangját, rögtön tudtam, hogy benne vagy a pácban.

-Szia Edward. Nagyon rosszul esett, hogy nem vártál meg. Hisz még csak köszönni sem tudtam.-mondja szánakozva. A meglepettségtől köpni, nyelni sem tudok.