New Moon-4.Fejezet

Sziasztok!!! Íme a negyedik fejezet. Eddig ez sikeredett a leghosszabbra. Remélem élvezetes. :) Köszönöm mindenkinek, hogy olvastátok. Kommentet is kérek!! :D :D

Jövőhéten szombaton várható az ötödik fejezet, amely szerintem izgalmasabb. 

Pussy: Szyreenke 

4.Konfliktus

Kopogtak. Nem szóltam semmit. Újra kopogtak. Megint csak nem szóltam semmit. Megint kopogtak, de úgy, hogy az ajtó beleremegett. Nem szóltam, vártam mi történik. Egyszer csak nyílt az ajtó, majd pöttöm húgom fejlehatjva lépkedett be rajta. Visszafordultam a bőröndhöz és folytattam a pakolást. Pár perc után meguntam a csendet és rákérdeztem.

-Mit akarsz Alice?!-morogtam, de pillantásra sem méltatva felálltam és a szekrényemhez sétálva kinyitottam, kivettem belőle egy másik táskát és a CD-ket kezdtem belepakolni.

-Edward, sajnálom, nem úgy értettem, kérlek maradj itt.-hangja mintha 1000 kisegér sírna. Tudtam, hogy nem gondolta komolyan, de mégis igaza volt.

-Alice, döntöttem, el megyek! Nem akarok tovább itt maradni! Nem akarom látni a jövőjét! Nem akarok rá emlékezni! Látom, ahogy szenved, és ez mind miattam van! Magányra van szükségem!-fordultam felé. Még mindig az ajtóban állt, fejét lehajtva tartotta.

-Edward, nem mehetsz el!-suttogta, de hangjában érezhető volt, hogy mint egy kis főnök, parancsol nekem. erre iszonyatos dühbe gurultam.

-Mi az, hogy nem mehetek el?! Hát akkor nézd csak, ahogy kámforrá válok!-mondtam szarkasztikusan. Erre felkapta a fejét és szikrázó szemekkel vizslatott.

-Nem fogsz elmenni!-üvöltötte teljesen kikelve magából.

 -De!-üvöltöttem én is.

Nem tehettem róla, de elpattant valami és egyszerűen kiugrottam a csukott ablakon válaszát meg sem várva. Földet érésemkor még hallottam hangját amint egy „kérlek”-et motyog el, de nem tudott érdekelni. Egyszerűen csak futottam. A házunknál elterülő erdőbe mentem. Vadászni akartam. Már körülbelül 3 hete nem vadásztam, iszonyúan szomjas voltam, a torkom égett, de ez a fájdalom közel sem volt olyan elsöprő, mint a szívem helyén tátongó űr.

Fáról-fára ugráltam, mikor megéreztem egy medve ínycsiklandozó illatát. Elmémet ellepte a vörös köd és az ösztöneim vezéreltek. Leugrottam egy hatalmas fáról és eszeveszett futásba kezdtem. Az állat megérezte a veszélyt és felvette a nyúlcipőt. Az adrenalin a vérét még csábítóbbá tette, ahogy a félelem eluralkodott az állaton. A szíve hevesen dobogott, gyorsan pumpálva az éltető vért az ereiben, mely sebesen száguldott keresztül az állat artériáiban. Üldöztem, játszottam vele mint egy rongybabával. Majd mikor úgy éreztem elég volt, meguntam, elé ugrottam. Az állat felmordult. Visszamorogtam rá, majd egy ugrással rávetettem magam és éles fogaimat a nyakán lüktető érbe mártottam. Vére az adrenalintól még édesebb volt, ahogy ittam minden cseppét. Az állat még vonaglott a kezeim közt, ahogy elkezdtem szívni, de egy idő után abba hagyta. A nedű gyorsan ömlött a számba, és oltotta az égető érzést. Miután az összes vérét kiszívtam, teljesen megtelve indultam emberi tempóban haza. Nem siettem, csak bóklásztam az erdő sűrűségében, hisz itt én vagyok a csúcsragadozó, nincs se ember, se állat aki bántani tudna. Miközben gondolataim csúcssebességgel száguldoztak, egyre inkább a költözés mellett döntöttem.

Tudtam, nem lesz egyszerű meggyőzni a családomat, miszerint nekem jobb egyedül, de meg kell érteniük. Ahogy döntésem egyre szilárdult, úgy szedtem a lábam egyre gyorsabban. Pár perc alatt végül vámpírtempóban tettem meg az utat, és a kitört ablakomon keresztül a szobámban landoltam. Legnagyobb meglepetésemre Alice az ágyamon ült és felém kapta fejét, mikor halk, tompa puffanással a szőnyegemre érkeztem. Gondolatai mindent elárultak –kivételesen hallottam azokat. Tudta, hogy döntöttem, látta, azonban elhatározta, hogy megpróbál maradásra bírni. Hiú remény….
Elhaladva mellette, mentem ki a szobámból és igyekeztem a nappaliba.

-Családi megbeszélés!-ültem le az egyik fotelba. Carlisle és Esme jött először, őt követte Alice és Jasper, majd Rose és Emmett zárta a sort. Mindenki helyet foglalt, majd vettem egy mély levegőt és kiböktem amit akartam.

-Próbáltam mást is számításba venni –itt jelentőségteljesen néztem Alicre- de csak ez maradt. Döntöttem. Elköltözök innen.-néztem egyenesen Carlisle szemébe

-Kérlek, Drágám. Ne! –könyörgött kétségbeesetten édesanyám. Mérhetetlen fájdalmat láttam a szemeiben. De nem engedtem.

-De, elmegyek. Magányra van szükségem, hogy feldolgozzam az ő hiányát.-nem kellett kimondanom a nevét, mindenki tudta, hogy kire gondolok. Hallottam családom gondolatait. Apám a tényeket latolgatta, édesanyám kétségbeesetten gondolkozott, hogy mi tudna itt tartani. Rose meglepett, ő is azon gondolkozott, hogyan tudna visszatartani, csak úgy mint férje. Jasper gondolatban az érzelmeket analizálta…volt itt minden, szomorúság, kétségbeesés, fájdalom és düh. A düht nem más érezte mint Alice, és haragjának hangot is adott.

-Rendben, menj. Nem teheted ezt velünk, és mégis megteszed! Először Bellát veszítjük el, majd te is le akarsz lécelni. Hát menj, én nem tartalak vissza. Megérdemled, hogy szenvedj, mert ez a te hibád! Idióta, hülye tökfej vagy Edward!-köpte a szavakat.

-Alice, fejezd be!-szólt indulatosan Carlisle. Alice ránézett, kezeit az asztalra csapva állt fel majd viharzott a szobájába.
 

„Figyu öcsipók, igaza van Alicenek, nem kellene elmenned. Elhiszem, hogy nehéz, de akkor sem ez a megoldás.”-üzente gondolatban a nagy mackó.

-Fiam, tiszteletben tartom a döntésed, de van valami ami itt tudna tartani?-nézett mélyen a szemembe.

-Nincs!-néztem dacosan szemeibe.

-Rendben.-meglepett, hogy ilyen könnyen elenged.-Nem könnyű –mintha a gondolataimba olvasna- de elképzelni is nehéz, mit élhetsz át, és ha te úgy gondolod, hogy neked így lesz jó, akkor bízok benned.

-Köszönöm. Akkor azt hiszem ezt meg is beszéltük. Esme, Jasper, Rose, Emmett, sajnálom, hiába győzködnétek, nem tudtok lebeszélni róla. Sajnálom tényleg. Körülbelül 1 hét múlva indulok, és addigra mindent elintézek.-felálltunk, majd mind megöleltek és tárcsáztam az új ablak ügyében, mivel egy hatalmas lyuk tátong most ezen. Majd miután elintéztem ezt –három nap múlva jönnek, szerdán- felhívtam a repteret és jegyet foglaltattam 1 hét múltára, Rióba.

Rió.Valójában sok időt töltöttem itt, még lázadó koromban. Rengeteg vámpír ismerősöm van akik még most is valószínű embervéren élnek. Az életem akkor…nagyon…labilis volt. Egyedül voltam, –kivétel mikor összefutottam vámpírokkal- magányosan, akár csak most. De akkor még nem tátongott egy lyuk a szívem helyén, mint most, mely éget mintha forró vassal szurkálnák. 1 hónap telt el mióta elköltöztünk.

Ennyi ideje nem láttam. És ez mennyi az örökkévalósághoz képest? Hiányzik minden ami ő volt. Elmentem, de a szívemet ott hagytam nála. Az idő múlása számomra, számunkra, a fajtánk számára nem jelent semmit. Egy jelentéktelen dolog mi nekünk. De nekem most mégis, minden perc egy örökkévalóságnak tűnik nélküle. Az órák mintha ólomlábakon sétálnának. Lassan, iszonyú lassan besötétedett. Még mindig a szobámban ültem. Nem mozdultam, nem volt értelme. Ugyan, mit is csinálhatnék? Rontsam odalent a mélabús hangulatommal a többiek hangulatát is? Főleg szegény Jasperét, aki így is teljesen beleőrült a temérdek fájdalomba. Egyszerre éli át ugyanazt, mint mi egyenként. Persze többiek fájdalma az enyémhez képest semmi.

  

Az életem kiürült, a napjaim kietlenek nélküle. Egész éjszaka itt ültem, és figyeltem az égen elterülő csillagok sokaságát, majd ahogy a hold kúszik fel az égre. Csak figyeltem, ahogy az összes csillag kigyúl, és be világítja a koromsötét erdőt, felfedve annak féltve őrzött titkait. A rengetegben megbúvó állatok nyugodtan alszanak, szívük ritmusa lassú. A fa odújában a mókus, a bokor tövében egy őz, egy alacsony fa ágán a fészekében a madár lapult meg és szenderegve várta a napot, a megváltást az éj sötétjétől.

 Az ég alján már derengve látszott a nap első sugara, ahogy utat tőr magának. Hétfő. Az óra a szobámban 6:03-at üt. Ma van az első iskolanapunk. Nem hallom Alice pörgő gondolatait, ahogy az iskolába készülődik csúcssebessége sokszorosával, mint 1 hónappal ezelőtt. A nap egyre fényesebben süt, csak erre koncentrálok, kizárok mindent az elmémből. Valószínűleg így nem hallottam meg, hogy Emmett bejött a szobámba.

 -Hejj öcskös, szép kis lyuk tátong az ablakon. Nem volt szeles a szobád?-körbenéztem. Észre sem vettem, ahogy az esti enyhe szél a papírokat az asztalról felemelve szét szórja az egész szobában.

 -Amint látod, de.-felelelem egykedvűen. Gondolatai nem árulták el mit akart.

 -Nah, csak azért jöttem, mert Alice üzeni, hogy készülődj, vár az iskola.

 -De mégis minek? Süt a nap.-értetlenkedek.

 -Azt mondja, látta, hogy nem fog. Nahh, kapard fel a földről magad öcskös és öltözz.-azzal már ott sem volt. Feltápászkodtam, majd bementem a gardróbomba. Felvettem egy halványkék inget, hozzá egy fekete farmert, egy bőr dzsekit vágtam a hátamra és leindultam a földszintre. 

Családom már puccba vágva várt rám, feltehetőleg csak rám. Mindenki Alice és Rose kocsijához indult, így én egyedül mentem a Volvommal.

A motor halk dorombolással siklott végig a belváros utcáin, míg egy patinás iskola előtt le nem parkolt. A bejárat egy hatalmas fémkapu volt, az iskola kopott téglái mellett újnak tűnt. Az épület mögött hatalmas udvar volt a-ahogy a gondolatokból összeraktam-, amit egy magas kerítés fogott közre. A testvéreim után kullogva igyekeztem be. Október 19 volt. A nap mint azt húgom megjósolta , a felhők mögé bújt. Ahogy haladtunk végig a hosszú folyóson a titkárság felé, mindenki leplezetlenül, kiguvadt szemekkel figyelt bennünket. Elérve a titkársághoz a testvéreim mentek előre, míg én kinn várakoztam, hogy ne együtt tóduljunk be. Falnak nekidőlve vártam, hogy én is sorra kerüljek. Perifériámból láttam, ahogy egy szőke hajú lány közeledik felém. Tulajdonképpen szépnek is lehet nevezni, de nem az esetem.

-Szia, látom új vagy, segítsek? Körbevezesselek?-ajánlotta fel, mikor oda ért hozzam.

-Szia, köszönöm, nem kell, a testvéreimre várok.

-Ohh, oké, rendben. -mondta szomorkásan, de gondolatai csak úgy üvöltöttek felem."Jaj, ne kéresd ennyire magad. Olyan jó pasi, istenem.Az arca, a szeme. Vajon mit gondol rólam? Van csaja? Biztos két kezén nem tudja megszámolni hány volt. Vajon milyen lehet vele csókolózni? Istenem, az ajkai! "-erre a gondolatra elmosolyodtam, és belegondoltam, mi lenne ha az én szám túl közel kerülne hozzá.” Whááá, ez a mosoly. Nyugi csajszi, még nem is ismered! Gyerünk kérdezz valamit!”

-Megkérdezhetem, hogy hívnak?-nézett ram reménykedve, nagy zöld szemekkel. Hideg ellenére egy rövid fekete szoknya és egy szintén fekete bőrdzseki volt rajta. Szőke haja loknikba fogva terült szét vállán, keretezve gömbölyded arcát.

-Edward Cullen vagyok.-mondtam aprócska mosolyt erőltetve arcomra.”Úristen, az a mosoly. Mindjárt elolvadok. Vajon milyen lehet az ágy….”És most volt az a pillanat amikor jobbnak láttam, úgymond „kikapcsolni” a képességem.

Hála istennek hallottam ahogy testvéreim végeznek.

Majd kijöttek és bementem én is. Megkaptam az órarendemet és a pakkomat. Az első órám tesi. Szuper.

 Sietősen megkerestem a termet, míg a többi diák gondolatait gyakorlatiasan kizártam elmémből. Az órán egyik testvéremmel sem találkoztam. Miután eltelt, átöltöztem és sietősen a következő órám felé vettem az irányt, ami történetesen matematika, mikor a terembe beértem, már a tanár benn volt, így az első szabad helyre leültem, ami a szőke hajú lány mellett volt. Gondolatait megpróbáltam kizárni elmémből. „Úr isten, mellém ült. Lehet bejövök neki!”

-Edward, szia, én be sem mutatkoztam, Rebecca a nevem, Rebecca Thymson. Csak bólintottam, majd a gondolataimba mélyedtem. A tanár úgy sem tud ujjat mutatni nekem. A lány csacsogása és gondolatai pedig nem foglalkoztattak. Próbáltam elrejteni mosolyaimat, mert gondolatban már az esküvőnket tervezgette…Ha tudná kivel tervezgeti….

Ezen az órán Alice es Jasper volt benn velem. Megpróbáltam húgom elméjében kutakodni. De abszolút semmi. Tehát még mindig haragszik. A többi órám ugyanígy telt, ebédidőben, avagy ahogy mi hívjuk, az étel piszkálgatására fenn tartott időben testvéreimmel ültem, majd a többi órán is gondolataimba mélyedve vártam, hogy elmúljon ez az idő. Amint hazaértem, leparkoltam a ház mellett lévő garázsban Emmett dzsipje mellett, majd a szobámba siettem, ahol az ablakomon tátongó lyukon beáramló friss levegő új illatokat hozott be.

Fenyő, moha, friss fű illata töltötte be a rendetlen szobámat. Csak leültem a ablakkal szembe és vártam a holnapot. Az éjszaka kínkeservesen lassan telt. Szemem szúrni kezdett, ahogy az elmémbe az emlékképek alattomosan bekúsztak. Emlékeztem, ahogy csöndes éjszakánként figyeltem halk szuszogását, és élveztem szíve dallamos dobbanásait, ilyenkor úgy éreztem, mintha az enyém is dobbanna.

Leszállt az éj leple, sűrű köddel bevonva az erdőt.

Annyira békés volt így minden. Az állatok aludtak. Én is aludni akartam. Boldog öntudatlanságba merülni és egy olyan világot képzelni amiben csak én és szerelmem vagyunk. Ahol boldog lehetek. De nem tudok aludni mert egy szörnyeteg vagyok, így csak behunytam a szemem és kikapcsoltam minden érzékszervemet. Próbáltam alvás nélkül álmodni. Képzeletem szárnyra kelt és álmodtam. De mint minden jónak, ennek is vége szakadt mikor éreztem megcsillanni bőrömet a hajnali fényben. Ránéztem az ágyam feletti órára ami fél7-et mutatott. Lassan felkeltem és bementem a gardróbomba átöltözni. Egy fekete farmert és egy szintén fekete pólót és bőrdzsekit kaptam magamra, majd lementem ahol már mindenki rám várt.

-Edward, Alice ma külön jön szóval mi mehetünk.-szólt Jasper.

-Rendben. Ti velem jöttök vagy....-hagytam félbe a mondatot.

-Veled ha nem probléma.-szolt Rose. Meglepődtem rajta. Nem gondoltam volna, hogy végül ő szólal meg. Ugyanis mindenki így gondolta, csak senki sem tudta, hogyan kérdezhetné meg.

-Akkor, menjünk…-indultam az autó fele. Mind beszálltunk és mentünk az iskolába.

Ugyanolyan unalmasan telt ez a nap is, akárcsak a tegnapi. A lány mellett ültem két órán keresztül és a gondolataitól szinte frászt kaptam. Így csak kikapcsoltam a képességem és gondolkodtam. Gondolatban visszautaztam Forksba, meglátogattam az én egyetlen szerelmemet.

Vajon most mit csinálhat? Lehet épp Newton gyerekkel szórakozik, vagy a Black fiúval ellógtak az iskolából. Persze, Alice látomásai nem erről szólnak. De tévedik. Biztos nem szenved! Ez lesz a legjobb neki! Szép lassan el fog felejteni.-győzködtem magamat, mikor egy meleg érintést éreztem a karomon. Azonnal felkaptam a fejem, és egy mosolygós lánnyal találtam szembe magam. Matekon ültem. Rebecca a padtársam. Érdekes lány, de nem az esetem. Olyan mint Forksban Jessica és Angela kettőse. Egyszerre pletykás és visszahúzódó.

-Szia, tudnál segíteni? Ez a példa nem megy, a tanár pedig azt mondta le osztályozza.-néz rám kétségbeesetten. Persze én már az óra elején láttam a tanár fejében, hogy ezt meg akarja csináltatni, így első dolgom volt megoldani a példát.

-Persze.-mondom egyhangúan. Semmi kedvem vele beszélni, pláne, hogy a gondolatai nem épp a matek példa megoldása körül forognak.

-Mi a baj?-kérdezi. Ennyire látszik rajtam?-Látszik, hogy valami baj van.-gondolatolvasó ő is? Eszem meg áll.

Odahajolt hozzám, hogy jobban hallja mit mondok, de a körzőm megszúrta a karját és elkezd vérezni, én pedig már rég nem vadásztam.

 -Semmi baj.-szűröm ki a szavakat a fogam közt. Nem nézek a szemébe, mert érzem ahogy a 

 sajátomé színe átmegy feketébe. Gondolatok milliói rohamoznak meg. Az édes nedű lecsöppen a padra, majd gyorsan előkotor egy zsebkendőt és feltörli. Azonban a karjából még mindig ki-ki serken a vér. A nyakán lüktető ér egyre gyorsabban pulzál, szíve egyre hangosabban dübörög. A torkom kapar, vérre szomjazik.

De nem tehetem. Bellának csalódást okoznék. Még egy órát kell kibírnom, és akkor mehetek vadászni. Csak egy röpke óra. Ha kedvesem mellett kibírtam, mikor neki volt a világ legédesebb illata, akkor mellette is kibírom. Hiába nincs velem, nem engedhetem, hogy egy szörnyként gondoljon vissza. Ezért le kell nyugodnom.

Mikor a csengő megszólalt, igazi feloldozás volt számomra. Azonnal összepakoltam a cuccom, kimentem, bedobtam a kocsimba a kulccsal együtt –Alice majd látja- és a kerítést átugorva igyekeztem minél hamarabb vadászni menni.

Miután végeztem a vadászattal hazamentem, ahol mindenki otthon volt, kivéve Carlisle akit súlyos baleset miatt hívtak be a kórházba ahol dolgozik. Így csak köszöntöm anyámnak, és felbaktattam a lépcsőn, majd vártam a holnapot. Akkor jönnek az ablakot megjavítani, tehát itthon kell lennem.

Az éj ugyanolyan lassan telt mint tegnapi, annyi kivétellel, hogy megpróbáltam nem rá gondolni, de nem ment. A hiánya felemészti egész testem. Egy üres báb vagyok. A nap minden percében bennem van ez az üresség, nem tágít, nem múlik el. Van és lesz örökké.

Reggel Alicek elmentek, Carlisle a korházban van, Esme pedig egy szeretet szolgálatnál segít a gyerekeknek.

Tíz óra körül hallottam ahogy egy kocsi hajt be az utcánkra és áll meg előttünk. Két férfi szállt ki belőle és röpke 2 óra alatt meg is javították az ablakot. Kicsit meglepődtek amikor látták a művem, de elkönyvelték kamaszkori lázadásnak. Pedig ha tudnák, hogy idősebb vagy mint az apjuk…

Délután hazajött mindenki. Gondolataik a napi teendőik körül forogtak, már akinek volt gondolata és nem zárta el előlem.

Én kimentem az erdőbe sétálni egyet, hogy kiürítsem a fejem. Hallottam, hogy valaki követ, de nem akartam megállni. Egy idő után feladtam és egy fa tövébe leültem. Jasper lépett ki a fák közül –meglepődtem, hogy nem Alice az. Észrevehette értetlenségem így elkezdett magyarázkodni.

-Azért én jöttem, mert Alice haragszik rád, és gondoltam, az érzéseid alapján talán jól esne valakivel beszélni. De kérlek, próbáld csak addig amíg itt vagyok, visszafogni egy kicsit az érzelmeidet, mert nagyon intezívek.-torzul el egy pillanatra az arca. Szegény Jazz. Mindenki fájdalmát érzi. –Köszi.-mosolyodott el halványan.- Egyébként az a Rebecca kérdezte Alice-től, hogy facér vagy-e. Alice pedig teljesen letámadta, hogy jobban jár ha elkerül messzire. Mindjárt megmutatom a jelenetet.-és megmutatta. Csak néztem az emlékeiben lejátszódó jelenetet.

-Alice miért haragszik pontosan rám? Azt tudom, hogy hiányzik neki Bella. De ez nem megoldás, hogy még a gondolatait is rejtegeti előlem.

-Sajnálom, nem mondhatok semmit. Megkért rá, hogy tartsam titokban.-de most megyek. Majd beszélünk, de vadásznom kell.

-Rendben.-majd elsuhant.

 Én is visszamentem a házba ahol Alice szikrázó szeme elől elbújtam a saját szobámba. Lefeküdtem az ágyamra és vártam a holnapot miközben a plafon repedéseit fixíroztam. Nem akarok veszekedni. Nincs erőm hozzá. De Alice nem így gondolhatta mert táncos lépteket hallottam a folyosó felől. Majd a következő pillanatban pöttöm húgom már hozzám is bújt. Átkaroltam és behunytam a szemem. Koncentráltam, hátha találok valamit elméjében. De az zárva volt, mintha egy bilincsel átkötött kapunk akarnék bejutni. Lehetetlen.

Így feküdtünk egész délután. Nem érdekelt semmi. Ezt egy szimpla nagyon sajnálom-nak is vehetem. Nem haragudtam rá, hiszen ki lenne képes egy ilyen kis manóra haragudni. Csak rosszul esett, hogy nem ért meg.

-Sajnálom Edward!-bújt ki az ölelésemből és nézett mélyen a szemembe.-Szeretlek!-olyan édes volt. Kusza tincseivel, ahogy várja, mikor förmedek rá.

-Én is szeretlek!-ölelem magamhoz.-De akkor is elmegyek.-nézet komolyan rá.

-Tudom. De gyere, Carlisle beszélni szeretne velünk.-áll fel és húz maga után.

Leülünk a nappaliba, és apám elkezdi ecsetelni, hogy jövő hétre látogatóba jönnek Elezárek. Én sajnos nem lehetek itt, de nem bánom. Várom már, hogy egyedül legyek. Most pedig Tanya nyomulását sem bírnám udvariasan tolerálni. Egyszerűen feszéjez minden. De nem baj, 3 nap múlva már indulok.

Miután mindent megbeszéltünk, én felmásztam a szobámba, magamra zártam s ugyanazt csináltam mint eddig minden este. Emlékeztem. Gondolom mondanom sem kell, hogy kire emlékeztem, de ez így van rendjén. Életem végéig szeretni fogom, színtiszta szerelemmel, mely egy percre sem fog megszűnni. Ezzel tisztában vagyok. Tudom, hogy nehéz lesz. De nekem az ő boldogsága a legfontosabb. S ha így lesz boldog, rajtam ne múljon.

   

A reggel hamar eljött. Iskolába menet azt hittem elalszok, pedig tudjuk, ez lehetetlen.

A matek óra hamar eltelt, egyedül Rebbeca belső monológja zavart, de gyakorlatiasan azt is ki tudtam zárni.

A földrajz, valamint a spanyol óra is eseménytelenül és felettébb unalmasan telt. Purgatórium. Talán ez a legjobb szó rá. Úgy éreztem, ennek a napnak soha az életbe nem lesz vége.

Az ebédszünet nem telt eseménytelenül azonban. Az egyik lány elvágódott az étkezőben és felhorzsolta a térdét. Mindenki minimalizálta a lélegzetvételét s ezzel egy időben mindenki Jasperre kapta a tekintetét, akinek gondolatai nem a vér körül forogtak, hanem legnagyobb elképedésemre, Bella katasztrófába torkollott bulija körül. Amint észrevette, hogy mindenki őt bámulja, elmosolyodott.

Senki nem értett semmit, én viszont nagyon is tisztában voltam a helyzettel. Jazzben nagyon mély nyomot hagyott az-az eset, de nem gondoltam volna, hogy ennyire.

A lány elment a gyengélkedőre, mi pedig a termünkbe. Még egy órát kellett túl élnem, és utána mehettem haza.

Töri. Remek. A tanár próbálkozott az 1900-as évek alatt történtekről kérdezősködni. De feladta, miután mindenre tudtam a választ.Nem csak azért mert volt időm megtanulni, hanem mivel akkoriban éltem már. Csak hát ezt így nem mondhatom, mert elég nagyot nézne.

Miután vége lett ennek az órának, egyből mentem haza. Köszöntem Esmének aki takarított. Fogalmam sincs miért, hisz rend van, valószínűleg ez csak egy „emberi” megszokás.

Felbaktattam a lépcsőmre, és elkezdtem emberi tempóban a bőröndökbe bepakolni –amit félbe hagytam. Nem kellett sietnem, rengeteg időm volt.
Este volt már, mikor végeztem, így csak letusoltam, és befeküdtem az ágyamba.

Olyan üresnek tűnt így minden. nincs itt az illata, nincs semmi ami rá emlékeztetne, csak Alice aki szíves örömest vállalja a feladatot. Most is az ő jövőjét kémleli. Kétségbeejtőek a képek amiket lát, így inkább kizárom a gondolatait, nem akarom ezt látni.

Így sem tudom elfelejteni, a gyötrő emlékek, a lyuk a szívemben így sem múlik, nem kell ezt megnehezíteni. Egyszerűen csak hiányzik. Felemészt ez az érzés, amiről nem szabadna tudnom. Egy lélektelen, szívtelen szörny vagyok. Nem kellene éreznem ilyet. Igaz, olvastam már róla, láttam filmbe. De azok az érzések valahogy eltörpülnek ez a lüktető fájdalom mellett, amit a nap minden pillanatában érzek. Meg kell tanulnom ezzel együtt élni. Mást nem tehetek.

Az este eltelt, felöltöztem, a bőröndöket bepakoltam a Volvomba. Majd bementem a házba és leültem a nappaliba. Utolsó napom itt. Holnap korán reggel indulok. A Denali klánt épp elkerülöm. Carlisle le akart róla beszélni, hogy várjam meg őket. De az én halál-arcomat kétlem, hogy szívesen nézték volna. Gondolataimból Emmett mackós hangja rángatott ki.

-Öcsipók, jössz vadászni egy utolsót?-néz rám komolyan. Ő is annyit változott. Nem is tudom, mikor hallottam utoljára poénkodni. A gondolatai sívár önmagát serm türközik. Olyannyira kihalt belőle is az élet iránti szenvedély, mintha valóban meghalt volna. El sem tudtam eddig képzelni, hogy ennyire megszerette Bellát.

-Persze. Menjünk.-azzal kisuhanunk. Hallom még valaki lépteit, de ügyet sem vetve rá, fáról fára ugrálok. Ilyenkor legalább egy picinyke időre ugyan,de nem ő jár a fejembe. Emm pár szarvasnak ontotta vérét, míg én egy pumának. Csodűlkoztam is, hisz nem olyan messze egy medve illata is érződött.

-Hogy-hogy nem medvére mentél?-kérdeztem vadásztat után hazafelé sétálva.

-Nem volt kedvem vele játszani.-a döbbenet elemi erővel csapott rám. Alig hittem a fülemnek. Biztos észrevette rajtam, hogy nem értem, de nem mondott semmit.

-Miért?-rövid kérdés, mégis annyi fajta választ kaphat rá az ember. Tudtam mit mond rá, de biztosra akartam menni, vagy csak megerősítésre vártam. Nem tudom biztosan miért is tettem fel ezt a kérdést.

Néma csend, majd mikor beléptünk az ajtón, szólásra nyitotta száját, de azonnal be is csukta.
 

„Mindegy”-üzente gondolatba, és ezzel befejezettnek látta a beszélgetést.

Mind lenn voltunk a nappaliba s mindenki a hatalmas ablakon nézett ki az erdő fele. A gondolataik semmit nem árultak el, így én is leültem és figyeltem. Egyszer csak Alice eldől a kanapén. Mindenki tudja mi történik. Mikor vége, felül és hangosan kijelenti:

-A Denali család fél óra múlva itt lesz. Tanya elöbb akart jönni, hogy találkozzon Edwarddal, így mind egy korábbi repülővel jöttek.

Remek. Remélem Tanya észreveszi, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy tolerálni tudjam.

/25 perc múlva/

Nem sokára megérkeznek Elezárék. Addig mindenki megpróbálta magát egy kissé jobb színbe hozni, mert nem túlzok, ha azt mondom, hogy mióta elköltöztünk, az egész család fehérebb a szokásosnál is.
Viszont ahogy körbe nézek, nem igazán látom a javulást. Emmett és Jasper a –kikapcsolt- Tv előtt ültek. Rose a lépcsőn ült és a kezébe egy Magazin volt –amit fejjel lefelé tartott. Alice Rose mellett ült és a jövőt kémlelte –szokás szerint. Én a kanapén ültem és az erdőt fixíroztam. Esme a konyhában sürgött-forgott Carlisle egyik betegének készített valami „finomságot”. Apám pedig fenn a dolgozószobájában van és könyvet olvas. Már hallom a vendégeink gondolatait.    

-Jönnek.-mondom halkan, úgy is meghallják.
De senki nem mozdul, apa lejön leül mellém a fotelba, Esme Carlisle mellé ül.

Már halljuk a kocsit ahogy bekanyarodik az utcába, így Carlisle kimegy, hogy méltó képpen fogadja barátait.

Mindenki felsorakozik a nappaliba. Elezar jön előre, majd Carmen s utána Tanya, Kate és Irina. Tanya ahogy meglát, megpróbálja a nyakamba vetni magát, mikor én udvariasan eltolom és még egy aprócska mosolyt is magamra erőltetek. Gondolatait még csak véka alá sem próbálja rejteni. Mindenki leül a nappaliba s elejét veszi a beszélgetés. Testvéreim is néha bele-bele szólnak, de többnyire ők is csak csendben ülnek, míg Elezar fel nem teszi a legnyomasztóbb kérdést, amire viszont mindenki számított.

-Drága barátom, mi történt? Mindenki olyan bánatos, mintha valaki meghalt volna.-néz körbe családomon, s szeme megakad rajtam.-Főleg Edwardon látszik. Már megbocsáss barátom, de szörnyen festetek.-néz bánatosan Carlislera.

-Őszintén szólva a költözés mindannyionkat megviselt.-mondja Esme,miközben odaül Tanya és közém, én csak hálásan rápillantok.

-De miért? Eddig egyik költözés sem viselt meg benneteket ennyire.-nem érti.

-Mert, hogy is mondjam. Közelebbi kapcsolatba kerültünk egy emberrel, név szerint Isabellával és mindenki megszerette, szinte már a család tagjának számított, de ő ember volt.

-Értem, de Edward miért néz ki rosszabbul nálatok?-pillant rám.

-Mert Edward…-nem tudja Carlisle mit mondjon.

-Szerelmes voltam és vagyok is bele.-fejezem be helyette a mondatot. Mindenki felém kapja a fejét s meghökkenve néznek rám. Egyedül Tanya ocsúd fel a sokkból.

-Egy emberbe??-kérdezi már már undorodva.

-Igen tanya, egy emberbe. Tán problémád van vele?-nézek haragosan rá.

-Talán. Legalább elmondtátok neki, hogy mik vagytok?-néz körbe, mire mindenki lehajtja a fejét-Hát ez remek, és mi van akkor ha az a kis halandó elfecsegi?-mondja undorodva.

-Tanya, ne merészelj így beszélni róla! Ez nem a te dolgod elsősorban, másodszor pedig ha nem bíztunk volna benne, akkor nem áruljuk el a titkunkat!-üvölti Alice, miközben egyre közelebb megy Tanyahoz, aki már felállt a helyéről és ahogy húgom közeledik, ő úgy hátrál. Senki nem fogja le Alicet.

-Hát jó.-feleli Tanya unottan, miközben a körmét piszkálgatja.

Alice visszaül a helyére, miközben Jasper nyugtató hullámokat küld felé.

Ezután felmentem a szobába és még körbenéztem, nem e hagyok itt valami fontosat. Mikor végeztem a leltározással, és úgy véltem, hogy minden fontosat bepakoltam. Ledobtam magam az ágyra és csak vártam, hogy múljon az idő.

Egy  óra sem telhetett el, mikor valaki a szobám felé vette az irányt. Nem tévedtem, mikor arra gondoltam, hogy Tanya jön.
Halkan bekopog, de miután nem felelek semmit, lassan benyit.

-Szia Edward.-köszön. Lassan felülök, és biccentek egyet. Nem tudom miért jött, gondolatai semmit nem árulnak el. Lassan odaül mellém túl közel, de nem húzódok el.

-Arra gondoltam, mit szólnál ahhoz ha elmennénk kettesben valahova?-suttogja a végét a fülembe amitől a hideg kiráz. Már épp csókolna meg, amikor vámpírsebességgel felállok és az ablakhoz megyek.

-Tanya, én nem…-még a mondatot sem bírtam befejezni, amikor előttem terem és befogja kezével a számat.

-Jajj Edward, tudom, hogy te is akarod.-mondja behízelgő hangon. Nekem pedig most volt elég.

-Nem, egyáltalán nem akarom. Mit nem értettél abból ami lent elhangzott? Mást szeretek.-nézek komolyan rá, és egy kicsit hátrébb tolom.

-De most nincs itt, és ő csak egy ember, én sokkal jobb vagyok.-simít végig a mellkasomon. Elkapom a kezét és maga mellé szorítom.

-Tanya, a nem az nem.-kezdek mérges lenni. Anyám mindig arra tanított, hogy legyek tisztelet tudó a nőkkel, de amit ez a lány művel az már sok.

-Chh Edward. Szánalmas vagy. Biztos az a kis csitri valamivel elcsavarta a fejedet.-mondja. Az undor a hangjából süt, nekem pedig most telt be az a bizonyos pohár. De ahogy hallom, Alicenek is, mivel őt Jasper és Emmett próbálja lefogni a nappaliba.

-Fejezd be. Ne merj így beszélni róla. Képzeld nem, semmivel nem csavarta el a fejem. Csak ő más mint akárki. Meg ért, nem úgy mint te. Most pedig takarodj ki a szobámból és  azt ajánlom kerüld el nagy ívbe a húgomat különben neked támad.

-Akkor inkább az ablakon mennék, ha van kedved gyere után, de az este folyamán még lehet hogy benézek.-kacsint rám, majd kinyitja az ablakom és kiugrik rajta.

Azonnal lemegyek a nappaliba, még csak az esélyét sem adva rá, hogy még egyszer ilyen helyzetbe kerüljek. Alice még mindig feszült, és a gondolatai különböző kínzási technikákon járnak, amivel Tanya-t kínozná. Leülök mellé és átkarolom a vállát.  Tanya ebben a pillanatban jön be az ajtón. Gunyorosan rá néz Alicera majd rám kacsint. Alicet még erősebben szorítom magamhoz, mert ha nem tenném, már rég nekiugrott volna.

Leül velem szembe és kacér pillantásokat vet rám, míg gondolatban egyfolytában kérlel. Az este így talált. Tanya kacérkodott, Alicet visszafogtam, a többiek pedig beszélgettek. Hajnaltájt, elengedtem Alicet és felfelé vettem az irányt, amit Tanya beleegyezésnek vehetett mert rögtön indult volna utánam, mikor pöttöm hugóm a torkát el nem kapta. Rájuk pillantottam, de ahogy láttam, senki nem szándékozta leállítani őket, így felmentem a szobámba, kivettem az éjjeli szekrény fiókjából a kocsi kulcsot, majd lementem.

Mindenkitől elköszöntem, Alicenek a lelkére kötöttem, hogy ne bántsa nagyon a szőkeséget, majd beülve a kocsimba hajtottam a reptérig. Még volt negyed órám, így leültem a várakozóba.  November 4.-e volt. A hó apró pihékben hullott itt-ott.

Ember szem nem láthatja, hogy mekkora kincs egy-egy hópihe. Mindig is szerettem ezt az évszakot. A hópihe, mint megannyi tökéletesre csiszolt gyémánt, tündökölt.Mintha angyalok fűzték volna láncra és terítenék be vele a földet. Így telt el az idő míg vártam a repülőmet. Mikor megérkezett, átadtam a poggyászaimat és felszálltam. A gép nem sok várakozás után elhagyta a földet.

A hópihék itt fen, még nagyobbak voltak. Némelyik formája egy angyal szárnyának a tollára emlékeztetett. Ilyen angyal volt az enyém is. Egy gyönyörű őrszem. Bájos arca, törékeny teste volt, s valami földöntúli boldogságot okozott minden érintése. Mintha még mindig érezném csókja ízét a számon.

A repülő út körülbelül 7 órás, tehát van időm gondolkozni újból, pont mint egy hónappal ezelőtt, hogy mi lesz ezután?

New Moon-4.Fejezet Ízelítő

Sziasztoooook!!!
Mit szólnátok egy kis izelítőhöz a negyedik fejezetből? :)
Ez a fejezet, igazán hosszú lesz, de megéri, ugyanis bővül egy szereplővel a stáblista, de csak mellékszereplőként, ugyanis e fejezet után többet nem szerepel.:)
A harci helyzet az, hogy most vizsgázok, felvételizek és egyéb problémák is közbejöhetnek, ami a blog lassulását, avagy indeiglenes leállását okozhatja....mindenesetre, nem zárom le, folytatom, ugyanis kötelességem megirni, már csak miattatok is Kedves olvasóim.
Így most hozok egy kis ízelítőt nektek..<3
A címe: Dead Heart
Remélem várjátok a fejit, amit szombaton rakok fel!! <3

Pusszy, Szyreenke.<3

 4.Új döntés

-Mit akarsz Alice?!-morogtam, de pillantásra sem méltatva felálltam és a szekrényemhez sétálva kinyitottam, kivettem belőle egy másik táskát és a CD-ket kezdtem belepakolni.

-Edward, sajnálom, nem úgy értettem, kérlek maradj itt.-hangja mintha 1000 kisegér sírna. Tudtam, hogy nem gondolta komolyan, de mégis igaza volt.

-Alice, döntöttem, el megyek! Nem akarok tovább itt maradni! Nem akarom látni a jövőjét! Nem akarok rá emlékezni! Látom, ahogy szenved, és ez mind miattam van! Magányra van szükségem!-fordultam felé. Még mindig az ajtóban állt, fejét lehajtva tartotta.

-Edward, nem mehetsz el!-suttogta, de hangjában érezhető volt, hogy mint egy kis főnök, parancsol nekem. erre iszonyatos dühbe gurultam.

-Mi az, hogy nem mehetek el?! Hát akkor nézd csak, ahogy kámforrá válok!-mondtam szarkasztikusan. Erre felkapta a fejét és szikrázó szemekkel vizslatott.

-Nem fogsz elmenni!-üvöltötte teljesen kikelve magából.

-De!-üvöltöttem én is.

Nem tehettem róla, de elpattant valami és egyszerűen kiugrottam a csukott ablakon válaszát meg sem várva. Földet érésemkor még hallottam hangját amint egy „kérlek”-et motyog el, de nem tudott érdekelni. Egyszerűen csak futottam. A házunknál elterülő erdőbe mentem. Vadászni akartam.

New Moon-3.Fejezet

Sziasztok! Megérkezett a Friss. Tudom, késtem, sajnálom, de tegnap nagyon későn értem haza. A következő fejezet valószínűleg (szerencsés esetben) Vasárnap érkezik, mert a gépemet szervízbe viszik!

3.Következmények

Az ég, mint fekete vászon, terült el a fejem felett. Rajta apró sárga pontok, csillagok sokasága zsúfolódott össze. Már-már versengve, melyikőjük világít fényesebben. Az autómban ülve, a szélvédőn keresztül figyeltem az eget. A sárga kis pontok pislákolva világították be a sötétséget. A hold pöffeszkedve foglalt helyet az égbolton.

Elmémbe akaratlanul is egy csokiszínű szempár kúszik be. Tudom, hogy tilos lenne, de akkor is képzeletben újra élem az egészet. Fejemben a napok úgy peregnek, mint a finom pór a homok órában. Újra élem az első találkozásunk pillanatait, amikor beszippantottam édes illatát, ahogy terveztem, hogy minden csepp vért kiszipolyozok belőle, és amikor eljutott a tudatomig, hogy ha bántanám, abba én magam is belehalnék.
Amikor először vettem a bátorságot és végigsimítottam kézfejemmel bársonyos arcán. Az éjszakákra ahogy figyeltem, édes szuszogását, miközben az igazak álmát alussza. És arra a különleges éjre, mikor ajkaink könnyű táncot jártak.

Torkomból akaratlanul is egy morgás tört fel és nagyon kellett koncentrálnom, hogy most azonnal ne forduljak vissza és esedezzem a bocsánatáért.-Állj, Edward! Nem!-szóltam magamra. Nem szabad többet rá gondolnom.

Az órám 2:05 percet mutat, 180 km/h-val hajtok a kihalt utakon, 4 órája vezethetek megállás nélkül, nemsokára tankolnom kell.

60 km-rel arrébb megálltam egy benzinkútnál tankolni. Miután teletöltöttem a kocsit, besétáltam emberi tempóban a kasszához. A pultosnál a hölgy, 20 év körüli, pilláit sűrűn rebegtetve adja vissza az aprót, majd mikor kifelé megyek, fenekemet mindenféle illem nélkül stíröli. Csak megforgatom a szememet ezen emberi naivitáson. Majd beszállok a Volvomba és kihajtok, hatalmas erőfeszítésbe kerül, hogy ne forduljak vissza.

Utam a családomhoz vezet, akik már Atlantában várnak. Tökéletes hely, csapadékos, hideg és elenyésző a napsütéses napok száma. Ugyanúgy mint Forks. De mégsem lesz ugyanolyan, Ő nem lesz ott. Testéből áradó forróság nem fogja felolvasztani fagyott testem, érintése soha többé nem fogja megdobogtatni, az oly régen nem dobogó szívem.

Istenem, mikor határoztam el, hogy nem gondolok rá? 20 perce?! Hogyan fogom én kibírni nélküle az örökkévalóságot, mikor a hiánya már most fizikai fájdalommal jár? ÉS a legfontosabb kérdés. Ő hogyan fogja élni ezután az életét? Nemsokára elfelejt, ebben biztos vagyok. Vajon hogy fog idős pillanataiban a velem eltöltött időre visszagondolni? Mintha csak egy hiba lettem volna, vagy talán boldogan emlékezik rám és a családomra. Abban biztos vagyok, hogy titkunkat élete végéig megtartja, ehhez semmi kétség. Lehet, hogy csupa megvetés lesz számára, és mint elpazarolt idő, dühvel fog emlékezni rám. Elkeserítettek ezek a gondolatok, és amitől még keserűbb lett, az az, hogy ezekre a kérdésekre soha nem kapok választ. Én mindenesetre létezésem legszebb napjaiként fogok rá emlékezni. Ő volt és lesz is az egyetlen, akit szerettem.

Megint rá gondolok, ezt nem hiszem el. Gondolok inkább a családomra. Alice biztos ki lesz akadva, amiért így döntöttem, Jasper pedig felesége oldalára fog állni, Rose közömbös lesz a témával kapcsolatban, csakúgy, mint mindig, Emmett, igazából ő is megszerette Bellát, húgaként tekintett rá, szóval ő sem lesz épp baráti hangulatban. Esme csendben fog zokogni, lányaként szerette Bellát, Carlisle is megkedvelte és biztos, hogy neki is hiányozni fog. Tehát mindenki a lehető legjobb passzban lesz. Szuper. Mégis Alice reakciójától félek a legjobban. Biztos vagyok benne, hogy haragszik rám.

Míg ezen töprengtem, már Atlanta egyik főútján hajtottam végig. A kora reggeli forgalomban, mely az álmatag emberek munkába igyekvő kocsijainak lassú pöfögése miatt, már csak a megengedett sebesség határ, az az 50km/h-val engedett hajtani. Így lassan értem a házhoz, ahol már mindenki hordta be a cuccokat.Volvommal leparkoltam a ház előtt. Barna fa kerítéssel  körbevett villa, hatalmas ablak üvegekkel ellátva…ez az új otthonom. Mikor beléptem az ajtón, síri csend fogadott. Mindenki rám pillantott, majd Esme és Carlisle odajöttek hozzám, üdvözöltek és megöleltek. Rajtuk kívül mindenki visszafordult, míg Alice pillantásra sem méltatott, és tovább pakoltak. A gondolataik a pakolászás körül forogtak, kivéve pöttöm húgomét, az övé néma volt, csak úgy mint Belláé. És ismét nála kötöttem ki. Remek…

Kisétáltam, mert ahogy elnéztem, további üdvözlésben nem részesülök. Emmett dzsipjéből kipakoltam a holmimat, majd Esme rövid körbevezetése után a saját szobán felé vettem az irányt. Az ajtót kinyitottam, majd körbepillantottam a helyiségben. A domináló szín a szürke volt, amit a zöld színű bútorok élénkítettek fel.

Az ajtóval szemben egy halvány zöld keretes, szürke matracú ágy volt, mellette bal oldalt egy szürke kis asztal, rajta zöld lámpával.A szobából két ajtó nyílt, amelyek az ágy jobb oldala mentén helyezkedtek el. Az egyik a fürdő, a másik pedig a gardrób. -gondolom. A dobozokat és bőröndöket bevittem a gardróbba és elkezdtem kipakolni. A szobaajtó mellett volt egy nagy, szürke szekrény, amelyiknek mindkét ajtaján tükör volt. Elkezdtem belepakolni a CD-imet, a fényképeket és egyéb kacatokat, természetesen vámpír tempóban, így pár perc múlva végeztem. Az ággyal szemben lévő üvegfalon át bámultam ki a házat körülölelő kertbe. A kert egy apró kis patakból állt, egy kicsi tisztásból körülötte, és az egészet közrefogta egy sötét erdő. Az ablak előtt volt egy szürke kanapé is. Leültem a kanapéra és az ablakon át figyeltem, hogyan kel fel a Nap és vele együtt az erdő is.

Halk lépteket hallottam, majd a léptekhez gondolatok is társultak. Carlisle halkan kopogott, majd egy elsuttogott „szabad” után benyitott.
-Szervusz Edward, örülök, hogy megjöttél.-ül le mellém.
-Szia. Igen, én is örülök, hogy végre köztetek lehetek, bár ahogy látom, nem mindenki van ezen a véleményen.-túrok idegesen a hajamba, Majd ránézek az ágy felé függesztett órára, amely pontban 6:05-öt jelzett.
-Mindannyiunkat megviselt a mostani költözés.-közli halkan.
Tudom. Sajnálom, de így lesz a legjobb.-nézek rá komolyan.
Biztos vagy benne? Bella érzései tiszták voltak, ezt Jasper is megmondta. Ezen gondolkozz el fiam.-majd kisuhan a szobámból engem otthagyva, tébolygó gondolataimmal.

Napok csak teltek, se semmi sem változott. Emmett nem poénkodott csak csendben terpeszkedett a kanapén és nézett ki a fejéből. Rosaliet különösebben nem viselte meg a dolog, ugyanúgy tett mint eddig, de egy idő után ő is egyre letargikusabb lett. Esme magába zárkózott, ami még feltűnt, hogy Carlisleval a munkájukba temetkeztek. Jasper keveset tartózkodott otthon, mivel nem bírta az érzelmeket. Húgom pedig teljesen kicserélődött, nem pattogott, nem pörgött, nem mosolygott, csak ült és nézett ki ő is a fejéből. Gondolatai némák voltak. Kerültem, amennyire csak lehetett, a vita és a feszültség köztünk állandósult. Próbáltam kerülni, és többé kevésbé sikerült is. Az életem teljes káosz volt. A családom csendben szenvedett miattam. Pöttöm húgom amikor nem zárkózott magába, akkor a jövőt kémlelte, pontosabban csak egyetlen személy jövőjét. A képeket amiket látott, és vele együtt én is, csak még nyomorúságosabbá tették szánalmas pályafutásom ebben a világban. Bella jövőjére szorítkozott egyedül, mást nem figyelt csak őt. Arca fehér volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak, lefogyott. Amikor Alicenek látomása volt, próbáltam nem oda figyelni, nem látni azt amit ő lát, de amikor a közelébe mentem, egyfolytában ezekre a képekre gondolt. Ebből adódóan sűrűn vitatkoztunk. Most is emiatt förmedtem rá.
-Alice, megtennéd kérlek, hogy nem gondolsz rá?!-néztem haragosan a szemébe.
-Még mit nem!-hangja pengeként hasított a halotti csöndben, szeme szikrákat szórt, apró kis kezei ökölbe szorultak miközben felpattant a fotelból.-Nem maradhatok ott, nem köszönhetek el, nem gondolhatok rá. Még valamit Edward? De tudod mit?-tette fel a költői kérdést, miközben csúfondárosan felkacagott.-Menj el, ha nem tetszik valami. Nézz a családodra, a te döntésed miatt szenved mindenki!!! TE vagy az oka annak, hogy Bella szenved!!!-üvöltötte egyenes már az arcomba.
-Rendben. Azt akarod, hogy elmenjek?! Akkor elmegyek! Kapok időt, hogy összepakoljak, vagy azonnal húzzak el?-a választ meg sem várva rontottam fel a szobámba és csaptam magamra az ajtót. Pár perccel később tétova lépteket hallottam, miközben idegesen dobáltam a ruháimat a bőröndbe.