Utolsó pillanat-5.Fejezet

Kommentet ide is kérek.:)

(Bella szemszöge)

Egy tizedmásodpercig hittem neki, mert arca annyira komoly és őszinte volt. Aztán nem
bírtam tovább és hangos kacagásban törtem ki. Annyira nevettem, hogy félő volt, a könnyem
is kicsordul, de ez elmaradt.
A Cullen-család némán nézte röhögő-görcsömet, tekintetük arról árulkodott, hogy hibbantnak
hisznek. Persze, ha tudták volna, hogy én is pontosan ugyanezt gondolom róluk, lehet, hogy
ők is velem együtt nevetnének? Még a mindig vigyorgó Emmett is tágra meresztett
szemekkel bámult, Edward arcán pedig a borzalom suhant át.
Mikor végre hangulatom csillapodott és tudtam, hogy hangom sem fog cserbenhagyni,
belekezdtem mondandómba:
- Ez nagyon jó kis poén volt! – Hangom megdöbbentően tisztán és édesen csengett, mintha
behízelgő és megnyerő akartam volna lenni. Pedig nem voltam az. – Minden új diákkal ezt csináljátok? Ez valami beavatási szertartás? A többieknek is szólhattok, hogy jöjjenek
röhögni! Vagy fel lett véve az egész?

Arra a gondolatra, hogy az egész suli láthatja beégésemet és hiszékenységemet, egy kissé
bepöccentem. Általában jól kezelem az ilyen helyzeteket, és nehezen hoznak ki a
sodromból, de most kikeltem magamból. Mintha nem is én lettem volna…
- Tudjátok mit? – kiabáltam dühösen és felpattantam a helyemről. Még mindig meglepően
gyorsan mozogtam, de tudtam koordinálni minden mozdulatomat. – Nem is érdekel!
Csináljatok azt, amit akartok! Én meg most fogom magamat, és szépen hazamegyek!
Azzal a lendülettel feltéptem az ajtót – furcsa hangot adott ki, de nem esett szét – és
megcsapott valami édes, őrjítő dolog illata. Az agyamra vörös köd telepedett és a világ eltűnt
számomra. Izmaim megfeszültek, és valamilyen guggoló-állásba kényszeríttettem testemet.
Torkomból mély és izgatott morgás tört elő és a tűz szinte megperzselte a nyakamat.
Számban a nyál keveredett valami fura anyaggal, ami beborította fogaimat is. Már ugrottam
volna, hogy megízleljem a csábító illat tulajdonosát – akár élő volt, akár holt -, de mikor
lábaim elhagyták a talajt, két erős kéz ragadott meg és rántott vissza a házba.
A kezeim a testem és egy másik izmos test közé préselődtek – minden apró kis ín és izom
tökéletesen érződött még így is -, derekamat átkarolta egyik kezével, másikkal nyakamnál
tartott fogva. Szabadulni próbáltam szorításából. Körmeimet belemélyesztettem hasába és
karmolni kezdtem. Kezét pont elértem és beleharaptam, mire felszisszent, de nem eresztett.
Még mindig éreztem a mámorító aromát, ami minden mást elnyomott.
- Csukjátok már be az ajtót! – ordított kétségbeesetten egy bársonyos hang alattam és az
őrjöngésen keresztül is eljutott tudatomig, hogy ki fogott vissza.
Hatalmas csattanással csapódott be a bejárati ajtó, ezzel elvágva a kintről jövő szagokat. A
köd azonnal felszállt, testem elernyedt és hozzányomódott a másik testhez, miközben zilálva
lélegeztem. A napfény illata ismét átjárt és kissé megnyugodtam tőle, hogy pár pillanat múlva
gyötrődő gondolatok áraszthassák el megtébolyulni készülő elmémet.
És hogy teljes legyen a zűrzavar, fölénk hajolt Carlisle, Emmett és Jasper is. Ez még
önmagában nem is lett volna furcsa – hiszen a fivérükön illetve a fián fetrengtem és
próbáltam meg fél perccel ezelőtt… Mit is próbáltam meg tenni Edwarddal?
Az már annál inkább rémítő volt, amit Jasper kérdezett:
- Fogod erősen? – rám tekintett miközben kimondta a szavakat, de a SZÁJA NEM
MOZGOTT!
Hangja távolinak tűnt és teljesen összezavarodtam. Már hallucinálok is? Ráadásul
hangokat? És miért pont Jasper hangját? Miért nem Ed…?
EDWARD!!!
Rémülten nézem meg, hogy milyen kárt – illetve károkat – okoztam neki. Karja még mindig
szem előtt volt és tisztán látszódott rajta a harapás. Huszonnyolc apró kis fognyom volt
belevésve a bőrébe – bölcsességfogaim még nem nőttek ki -, amit én ejtettem rajra! A hasán
lévő sebeket nem tudtam megnézni, mert a testhelyzetünk ezt nem tette lehetővé.
Felnyögtem és próbáltam felkelni.
- Ne ereszd el! – utasította Jasper és ismét nem mozgott a szája a beszéd ütemére.
Felocsúdni sem volt időm, mert Edward engedett a szorításán és sikerült lekászálódnom róla
annyira, hogy két kezemmel megtámaszkodhattam a padlón. Nem a normális értelemben
szédültem, a hányinger kerülgetett és légzésem sem csillapodott, csak jóval szaggatottabbá
vált. Mint mikor sírásközeli állapotba kerül az ember.


Nem mertem felpillantani a Cullen-családra, helyette ujjaimat fixíroztam. Végeik véresek
voltak és a körmöm alól is vörös nedű szivárgott, aminek jól ismert illata volt. Félve néztem a
mögöttem ülő Edwardra.
Pólója felszakítva és karmolás-nyomok rajta. Tíz darab vörös csík húzódott izmos hasán, de
vér nem csorgott belőle. Az meg hogy lehet? Hiszen belenyomtam az ujjaimat!
Jobb kezén támaszkodott, mert bal alkarját nem tudta használni.
Rá kaptam tekintetemet. Szemeiben mélységes fájdalom, szomorúság, sajnálat és még
valami más is derengett, amit nem értettem. Az igazat megvallva semmit nem értettem
abból, ami itt és velem történik.
Agyam zakatolva kereste a magyarázatot, de semmi ésszerűvel nem tudott előállni.
Nem volt magyarázat kifinomult érzékszerveimre, természetfeletti megjelenésemre, a kaparó
érzésre a torkomban – ami most némiképp enyhült, de még mindig ott volt -, a gyilkos
indulatra, amit csak nagy nehezen gyűrtem le és arra sem, hogy bántottam Edwardot.
Hacsak el nem fogadom az ő verziójukat, mely szerint…
Képtelen voltam kimondani magamban azt a szót. Zavarodottan bámultam magam elé, és
érzéseimnek nem tudtam parancsolni.
- Mi történik velem? – nyögtem fel, és kezeimbe temettem arcomat.
Az ujjaimon lévő vér már megszáradt, így az illat is kezdett szertefoszlani.
- Bella… - súgta a világ legbársonyosabb hangja esdekelve, és felém nyújtotta sérült kezét.
- Ne gyere közelebb! – kiáltottam és egészen az ajtóig csúsztam. Féltem, hogy ha hozzám
ér, ismét kárt teszek benne, vagy akár meg is ölhetem! – Sajnálom, Edward! Nem akartalak
bántani! Én csak…
Suttogásom a végére elhalt és felzokogtam. Felhúztam térdeimet, karjaimmal átkaroltam és
fejemet rajtuk nyugtatva hangosan sírtam. Szemeimet égette valami, de könnyek nem
hullottak, hiába vártam a megkönnyebbülést hozó cseppeket. Miért?
Erre a gondolatra még jobban rákezdtem. Csak sírtam és sírtam. Az sem érdekelt, hogy egy
idegen házban vagyok, csupa idegennel körülvéve, akik némán figyelik minden
mozdulatomat. Valami mélyen azt susogta bennem, hogy ma minden elveszett és minden
elkezdődött. Egyfajta gyász telepedett rám. Gyászoltam a múltamat, gyászoltam a jelenemet
és a jövőmet, de leginkább magamat sirattam. Mihez kezdek most? Mármint ha ez az egész
tényleg igaz? Mi lett belőlem? És mi lesz a szüleimmel? Édes Istenem, Reneé, Charlie, Phil!
Éreztem, hogy valaki közelebb lép hozzám, leül mellém és átfogja vállaimat.
Felnézve a csodálatosan szép Rosalie-t pillantottam meg. Tekintetében most semmi jele
nem volt azon ellenségeskedésnek, amit akkor láttam, amikor legelőször beléptem a
szobába. Mérhetetlen mennyiségű együttérzés és szimpátia csillogott sötétarany szemeiben.
- Hé! Tudom, hogy most min mész keresztül. Én is így voltam vele. De minden rendbe jön,
meglásd! – Gyönyörű hangja bejárta az egész helyiséget.
Lágyan lefejtegette kezeimet lábaimról, odafordított maga felé és közelebb húzva fejemet a
vállára hajtotta. Görcsösen kapaszkodtam a hátán lévő ruhába, de azért ügyeltem rá,
nehogy fájdalmat okozzak neki is, mint testvérének.
Két sírógörcs között átlestem hajam fátylán keresztül, hogy megnézzem Edwardot. Értetlen
arccal tekintett Rosalie-ra. Carlisle segíteni akart neki, hogy felálljon, de ő megrázta fejét és
rám pillantva tekintete megállapodott rajtam. Nem bírtam elviselni igéző szemének
fürkészését, mely annyi érzelmet ébresztett fel bennem, ezért Rosalie nyakába fúrtam
arcomat.
Rose csak simogatta a hátamat és hagyta, hogy kisírjam magamat a vállán. Percekig vagy


akár órákig is ülhettünk ott, mert az időérzékem cserbenhagyott.
Mikor kellőképp megnyugodtam, elengedtem őt és visszafordultam a családhoz. Az volt az
érzésem, hogy ez egy amolyan „most vagy soha” jelenet lesz, ami kihat további életemre is.
És ezt ők is tudtatták, mert feszülten figyeltek és nem vettek levegőt.
- Szóval azt mondjátok, hogy… - nyeltem egy nagyot, mielőtt kimondtam volna a szót. -…
vámpír vagyok?
Amint hangosan is kimondtam, már tudtam, hogy igaz. Tudtam, hogy vámpír lettem és ennek
valamiért így kellett történnie. A szobában mindenki aprót bólintott, de szólni csak Emmett
szólalt meg:
- És ami azt illeti, eléggé szemrevaló kis vámpír vagy! – A mondat hosszúságával egyenesen
arányosan nőtt meg arcán a mosoly és féltem, hogy szétszakad a szája.
Rám kacsintott, majd Edwardra nézett olyan mindentudó pillantással és a mosolyból kaján
vigyor lett.
Edward megforgatta a szemeit és csóválta a fejét, Rosalie halkan morogni kezdett
mellettem, de közben próbálta visszafojtani nevetését, mint ahogyan a többi Cullen is. Én
sem bírtam tovább és apró mosolyra húzódott a szám.
A nappaliban minden felgyülemlett negatív energia hirtelen eltűnt.
- Na, de Emmett! – kiáltott fel Alice és belebokszolt karjába. – Azt hittem nős vagy?
- Öhm, igen? – vágott meglepett képet Emmett, és vakargatta a fejét.
- Méghozzá huszonnégyszeres! – vetette oda félvállról Rose. – De ha így folytatod, lehet,
hogy a szerencsesorozatod megszakad!
Oké, kezdtem egy kissé összezavarodni.
- Ti most akkor…? – mutattam rájuk.
- Ez egy eléggé hosszú és bonyolult történet. Jobb lenne, ha előtte innál, és utána majd
annyit kérdezhetsz, amennyit csak akarsz – vette át a szót Carlisle és mosolyogva lesétált a
lépcsőn.
Nyomában Edward lépkedett le, aki lecserélte a szakadt felsőjét egy ingre és bal alkarja tíz
centi hosszan be volt kötve. Nem is vettem észre, hogy mikor mentek ki. Edwarddal volt tele
az agyam ötven százaléka, de fel se tűnt, amikor lelépett.
Bűnbánóan néztem rá, de ő csak halványan elmosolyodott – nem azzal az igazi mosollyal –
és az ajtóhoz állt.
Az inni szó újra felharsant a fülemben és a gyomrom görcsbe rándult.
- Akkor embert kell ölnöm ahhoz, hogy… - kérdeztem volna. Be se fejezhettem a mondatot,
mert az első tagmondat után az összes Cullen felnevetett.
A legtöbb vámpírokról szóló történetben és filmben – nem mintha annyit olvastam, vagy
néztem volna – ez az egy alternatíva volt megjelölve. A gonosz, ám szépséges vámpír
elcsábítja áldozatát, és az összes vért kiszipolyozza belőle.
Agyam már nem ellenkezett a gondolattól, hogy mindez igaz lehet. Majd szépen lassan
kiderül minden más is, nyugtattam magamat, és a nevető társaságra néztem.
- Ennyire irtózol még a gondolatától is, hogy így táplálkozz? – kérdezte Jasper és áthatóan
pillantott rám. Mintha ki akarná fürkészni, hogy hogyan érzem magamat, vagy mit gondolok.
- Inkább belepusztulok, de nem ölök embert!
Elismerő tekintetek mindenhonnak, de engem csak Edward érdekelt. Ő is tisztelettel nézett
rám, de bűntudat is keveredett vele. Mikor észrevette, hogy őt fürkészem, mélyen a
szemembe nézett és nem eresztett. Erős késztetést éreztem, hogy megérintsem tökéletes
arcát, de elnyomtam magamban és folytattam tovább.


- És az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy rosszul leszek az emberi vértől. – Vallottam be
gyengeségemet és lesütöttem szememet.
Ha lehet, még hangosabban kacagtak.
- Nos, úgy veszem észre, hogy a „menni vagy maradni” téma eldőlni látszik! – Csilingelő
hangján Alice jelentette ezt be és odatáncolva hozzám felsegített. Edward arcán a
megkönnyebbülés jelent meg, amit nem tudtam mire vélni. Meg mi ez a „menni vagy
maradni” téma? – Gyere, nézünk neked valami vadászathoz való cuccot.
Végignéztem volna magamon, hogy hogyan is festhetek Edward ingjében, de nem sikerült.
Mielőtt még annyit mondhattam volna, hogy ukk-mukk-fukk, Alice már be is lökött egy ajtón –
közben lépcsőztünk is és az első emeletre jutottunk – és egy másikhoz lépve berántott a
gardróbszekrényébe.
- Wow! – ennyit bírtam kinyögni.
A szoba méretű helyiség mindegyik fala mellett szekrények álltak, rajtuk összehajtogatott és
fogason lógó ruhákkal és töménytelen mennyiségű cipővel.
- Látnád Rose gardróbját! – mondta és belevetette magát a ruhák tengerébe.
Motyogott magában egy sort, míg kiválasztott nekem egy ruhakombinációt és a kezembe
nyomta. Egy farmert, egy pólót – ami szerintem egy kicsit mélyen dekoltált volt, de nem
mertem ellenkezni – és egy szett fehérneműt szorongattam.
- A mérettel remélem nem lesz gond. – A remélem szónál elfintorodott és jobban meg is
nyomta.
Lentről egy hatalmas és kirobbanó nevetés hallatszott, olyan mackószerűen, majd pár tompa
puffanás.
- Fogd be, Emmett! – sziszegte Jasper és újabb puffanások.
- Ez meg mi volt? – aggodalmaskodtam és felkaptam a fejem, mert volt egy rossz sejtésem,
hogy mit tett Jasper testvérével.
- Semmi, semmi – mosolyodott el csibészesen Alice. – Mindig ezt csinálják! Rosszabbak,
mint a gyerekek! Esme mindjárt szétszedi őket.
És még végig se mondta, már csengett is Esme szigorú hangja. Ezt meg hogy csinálta?
- Emmett, Jasper! – Anyai szigor volt a javából. – Azonnal fejezzétek be! Nem illik így
viselkedni, főleg nem az újak előtt!
- Bocsánat –motyogták egyszerre, és elhaltak a hangok.
Alice megrázta a fejét és folytatta:
- A fürdő ott van. – Rámutatott a szoba túlsó végében lévő ajtóra.
Jól neveltem bementem és becsuktam magam mögött az ajtót. Már meg sem lepődtem
semmin. A fürdő természetesen hatalmas volt és a hálószoba ízlésvilága tükröződött rajta.
Lecsúsztattam az inget magamról – valamiért nehéz szívvel váltam meg tőle – és
felrángattam az új ruháimat. Alice pontosan eltalálta a méretet.
A farmer szűk szárú volt és éjfekete, míg a felső sötétkék és jóval merészebb kivágású, mint
elsőnek felbecsültem. Felemeltem a padlóról az inget és visszamentem Alice-hez. Nem
akartam most egy percnél is tovább egyedül lenni, mert akkor csak gondolkoznék. Azzal
majd ráérek lefekvés előtt…
- Tökéletes – dicsért meg és az inget tartó kezembe nyomta a cipőt, ami a ruhához járt, még
másikat megragadta és ismételt száguldás.
A nappaliban találtam magamat dicsérő tekintetek kereszttüzében. Edward csak egy
pillanatra nézett rám, majd lesütötte szemeit – mintha zavarba lett volna, de elpirulni nem
pirult el -, megköszörülte torkát és tüntetőleg kifele bámult az ajtón.


Jasper felvonta egyik szemöldökét és úgy nézett testvérére, míg Emmett mackós nevetése
harsant fel ismét. Csodálkozva néztem rájuk két okból is. Az első, hogy semmilyen sérülést
nem szereztek be az előbbi kis csetepaté során, sőt mi több, a hajuk szála sem görbült. A
második, hogy miért viselkedtek így?
- Hát ez jó! – kuncogott Emmett továbbra is. – Mióta ismerem, te vagy az első, aki… -
folytatta volna, de Edward hangja szelte át a levegőt.
- Emmett, elég! – dühösen meredt bátyjára, aki nem fejezte be a kacagást.
A többiek is somolyogtak – Jasper lemondóan rázta a fejét -, de Carlisle összecsapta a kezét
és átvette szót, ezzel is terelve az előbb felmerült témát, ami úgy éreztem, még nem volt
lejátszott menet.
- Akkor ideje is indulni! – és az ajtó felé mutatott.
Mindenki megindult, csak én álltam ott értetlenül, még mindig szorongatva a cipőt – magas
sarkú, tűzpiros darab volt – és az inget. Edward vette észre, hogy nem mozdultam. A többiek
addigra rég eltűntek a szemem elől.
- Bella? – kérdezte és összevonta szemöldökét.
- Tulajdonképpen mit is értettetek „vadászat” címszó alatt? - tettem fel az abban a
pillanatban engem leginkább nyomasztó kérdésemet.
Féloldalas, hamiskás mosolyra húzta ajkait – ha a szívem vert volna, most biztos megáll – és
mintha most lett volna először őszinte a mosolya.
- Majd meglátod! – A huncut mosoly teljesen betett. Még szerencse, hogy a lábaim nem
mondták fel a szolgálatot. – Nem kell félned, nem lesznek benne emberek.
Ingattam a fejemet, és nem tudtam, mit tegyek. Edward habozni látszott, aztán félénken
kinyújtotta bal kezét.
- Az inged? – kérdeztem, és baromi ostobának éreztem magamat, hogy ilyenekkel akarom
húzni az időt.
- Megtarthatod – mondta és keze még mindig nyújtva, szája sarkában mosoly.
- Hmmm – nyögtem és a ruhadarabot letettem a fotel karfájára.
Felvettem a cipőket – ha hat centimétert nem nőttem, akkor egyet sem – és nagyot nyeltem.
Edward megláthatta idegességemet, mert arcáról lehervadt a vigyor.
- Biztos, hogy nem lesz semmi baj? – kérdeztem félősen.
- Megígérem, hogyha elszabadulnál, lefogunk Emmettel. – Bátyja nevének említésére ismét
széles mosoly ült ki arcára. – Úgyis rég szeretne már megmérkőzni egy újszülöttel.
- Ha lehet, Emmettet inkább kihagynám – motyogtam. – Még a végén összetörné a
csontjaimat.
Edward teli tüdőből kacagni kezdett, és hallottam az erdő mélyéről is a már jól ismert mackós
nevetést.
- Vagy fordítva – mosolygott rejtélyesen. – Na, gyere!
Nem értettem mire célzott az előbb, de arca nem árult el semmit.
Tétován léptem oda mellé és csúsztattam kezemet az övébe.
Amint bőre hozzáért az enyémhez, egyfajta elektromos szikrák pattantak ki közöttünk. A
bizsergés végigfutott a hátamon és jóleső érzéssel töltött el. Egy pillanatra átadtam magamat
neki, de aztán meghallottam Edward hangját.
- Vajon ő is érzi ezt a fura érzést? – Az édes hang távolinak tűnt, mint Jasper esetében, és
Edward szája sem mozgott.
Hirtelen téptem ki kezemet a kezéből, de nem moccantam mellőle. Az már valóságos fizikai
fájdalmat okozott volna, ha csak pár centire is el kell távolodnom tőle. Értetlenül nézett rám,


én meg nem akartam az orrára kötni az előbbi dolgot. Mármint azt, hogy nem vagyok
normális és hangokat hallok. De legalább most az ő hangját hallucináltam. Addig nem szólok
neki róla, amíg rá nem jövök, hogy mi ez az egész. De valamilyen magyarázatot csak kell
adnom viselkedésemre. Az agyam már kész is volt a válasszal:
- Sajnálom – szabadkoztam és álltam a tekintetét. – Csak tudod, nem akarok sérülést okozni
neked… ismét.
- Oh – motyogta és megüresedett bal kezével beletúrt bronzvörös hajába, amitől még
kócosabb lett. Nálam egy századmásodpercnyi levegővételi-szünet állt be, és
reménykedtem, hogy ezt nem vette észre. – Ha csak ez a probléma…
Az volt az érzésem, hogy gondolkozott, csak ez az egy gondolatfoszlány kihallatszott.
Most kezdett eljutni agyamig, hogy a többiek tényleg eltűntek és kettesben vagyok
Edwarddal. A házukban. Egyedül. Uhhh!
Gyorsan beszélni valamiről, még mielőtt nem tudom, hogy mi lesz!
- És tényleg nagyon sajnálom, hogy megkarmoltalak – Kértem már tőle bocsánatot? Nem
emlékszem!
- És megharaptál – tette hozzá és sértett fejet vágott.
Felsóhajtottam és belekezdtem még egyszer.
- Oké. Tényleg borzasztóan, nagyon-nagyon, elmondhatatlanul sajnálom, hogy
megkarmoltalak és megharaptalak!
- És ledöntöttél a lábamról! – Próbált komoly képet vágni, de a huncut, féloldalas mosoly
visszalopódzott ajkai szélére.
A francba! Egész végig szívatott!
- Edward! – csattantam föl. – Ez nem volt vicces! Én itt töröm magamat, hogy bocsánatot
kérjek, te meg kigúnyolsz!
Elindultam az erdő felé arra – óvatosságból nem lélegeztem -, amerre a többiek is
felszívódtak, de pár lépés után nem voltam egyedül.
- Most haragszol? – kérdezte bársonyos hangján, és nekem olvadni kezdett a csontom.
- Igen – vágtam rá reflexszerűen és felhúztam az orrom.
- Hm – Ennyi volt a válasza.
Némán lépdelt mellettem és gondolataiba merült. Bármit megadtam volna, hogy halljam, mit
gondol rólam!
- Most merre? – Megtorpantam, mert az eddig követett lábnyomok eltűntek.
Hé! Mióta követek én lábnyomokat?
- Nem érzed az illatukat? – mosolyodott el Edward.
- Ha nem vetted volna még észre, nem lélegzem! – A mondat végére kezdett elfogyni a
levegőm.
- Akkor így nehéz lesz vadászni. – Edward a fák között egy folyó felé mutatott, aminek a
partján ott várakozott az egész Cullen-család.
Odasétáltunk hozzájuk és próbáltam a lehető legmesszebb helyezkedni Edwardtól. Biztos,
ami biztos alapon, a kísértés miatt.
- Nos, Bella. A mi étkezési szokásaink egy kicsit eltérnek a szokásostól. – Hallottam Carlisle
magyarázatát. – A legtöbb vámpír tényleg emberi véren él, de mi csak és kizárólag állati
vérre táplálkozunk.
Bólintottam, hogy megértettem és közben nagy kő esett le a szívemről.
- A vadászat tehát abból áll, hogy becserkészed a zsákmányt, megölöd és már kész is az
instant hami! – Emmett ezt sem bírta kihagyni.


- Van kérdésed? – Jasper diplomatikus arcot vágott.
- Mit kell csinálnom? – És itt kifogytam a szuszból.
- Kezdetnek nem lenne rossz, ha lélegeznél! – Vetette oda nem mellesleg Edward és a
körmei piszkálásából felnézett rám.
Észrevehették, hogy nem nagyon akaródzik azt tennem, amit mondanak, mert Esme
bátorítóan megszorította a kezemet.
- Nem lesz semmi baj – mondta lágyan. – Nincs ember a közelben, és csak állati vért fogsz
érezni.
Vettem egy nagy levegőt, becsuktam a szemem és valami édes dolog illata ismét megcsapta
az orromat. A vörös ködnek azonban nem engedtem, így tökéletesen kontrolláltam
magamat.
- Bella, hallasz? – Carlisle lépett oda mellém.
- Igen? – kérdeztem vissza.
- Bámulatos – motyogta magának, majd hangosan hozzátette. – Mit érzel?
- A ti illatotokon kívül? – mosolyogtam és büszke voltam magamra, hogy nem vesztettem el
a fejem.
Halkan kuncogás volt a jutalmam, de kizártam őket a fejemből és csak az illatokra
koncentráltam. Kétféle különböző illatot tudtam megkülönböztetni egymástól, ami a fák közül
jött. Az egyik csak éppen hogy felkeltette érdeklődésemet, a másik viszont szinte csábított.
- Kétfajta állati vért érzek – mondtam és kinyitottam szemeimet.
- Nagyon jó – dicsért meg Carlisle. – Most hagyatkozz az ösztöneidre és kövesd azt, amelyik
jobban hívogat.
Bólintottam és megindultam a fák közé. Gyorsabb tempóra kapcsoltam és szinte suhantam
az erdőben. A lábam alig érintette a talajt és az erdő fái fénysebességnél is gyorsabban
rohantak el mellettem, én mégis ki tudtam venni mindent tisztán.
Fantasztikus érzés volt! Soha életemben nem voltam oda a száguldozásért – ez abból
adódott, hogy eléggé kétballábas voltam –, de ez most mindennel felért. Mosoly telepedett
az arcomra és úgy folytattam utamat.
Bent járhattam sűrűjében, amikor lefékeztem. A Cullenek is megérkeztek és mindegyikőjük
egy-egy fa ágán helyezkedett el. Felnéztem Edwardra és halkan odaszóltam neki:
- Megígérted – súgtam, és mélyen néztem a szemébe.
- És be is tartom – mosolygott. – Menj csak!
Egy kis tisztás feküdt előttem, rajta négy szarvas legelészett békésen. Óvatosan közelebb
somfordáltam hozzájuk.
- Mit ígértél meg? – faggatózott Emmett, de lehurrogták. – Persze, mert a picit mindenből
kihagyják!
Elnyomtam a nevetésemet és csak a szarvasokra összpontosítottam. Láttam a bőrük alatt
lüktető ereket és éreztem a hívogató vér illatát. Abba az ismeretlen guggoló-állásba
helyezkedtem el és már ugrottam volna, amikor egy kisebb szellő mámorító aromát küldött
felém.
Habozás nélkül vetettem magamat ismét a fák közé és eszeveszetten rohantam. Követtem
az illatot és hallottam, hogy a többiek ott vannak mögöttem. Lassítottam és emberi tempóban
közelítettem meg áldozatomat.
- Ezt nem kéne hagyni – Edward aggodalmas hangja édesen csengett.
- Ugyan már, jó móka lesz. – Emmett az egyik közeli faágon csücsült és hatalmas vigyor az
arcán.


- Csitt! – intette le őket Alice, és várakozóan elhallgattak.
Amikor elég közel értem a zsákmányhoz, leguggoltam és halk morgást hallattam. Az állat
felkapta a fejét, rám nézett és ő is morogni kezdett. Lassan sétálni kezdett fel-alá, mint aki
védi a területét, és éles fogait kivillantotta.
Fekete szőre alatt csábítóan pulzált vére. Az a fura anyag ismét megtöltötte a számat és
kéjesen megnyaltam ajkaimat. A puma megállt, rám meredt és ugrott.
Csakhogy elkésett, mert én gyorsabb voltam nála. Letepertem a földre és egyetlen jól
irányzott mozdulattal átharaptam a torkát. Nem szenvedett egy percig sem. Vére folyni
kezdett és tudtam, hogy nem szabad hagynom kárba veszni.
Belevájtam fogaimat még meleg húsába és inni kezdtem. Az égető érzés a torkomban
alábbhagyott, amint testem feltöltődött a friss nedűvel, de nem szűnt meg. Nagyon jó íze volt.
Talán a… nem tudtam mihez hasonlítani.
Amint végeztem és nem jött több vér az állatból, felálltam és az ágakon ücsörgő Cullenekre
néztem.
Mindegyikük arca elismerő volt. Emmett vigyorgott, Rosalie apró mosolyt küldött felém.
Carlisle és Esme csak bólogattak, míg Jasper vakargatta a fejét. Alice boldogan kacagni
kezdett. Edward sóhajtott egyet és leugrott.
- Mehetünk vagy még éhes vagy? – kérdezte.
- Jól csináltam? – Hangom természetellenesen megremegett.
- Elsőre nem is rossz – mondta és kedvenc féloldalas mosolyommal ajándékozott meg.
- Még hogy nem rossz? – horkant föl Emmett. – Te szoktál ezekre a bestiákra vadászni,
most meg itt ez a kiscsaj, és szinte leköröz. Kösd föl a gatyád, Edward, mert a konkurencia
megérkezett! Kíváncsi vagyok, miben hasonlítotok még!
Edward megforgatta a szemit és a következő pillanatban ráugrott bátyjára, magával sodorva
őt. Hangos csattanással értek földet és nevetni kezdtek. Megkönnyebbülésemben én is
nevettem, és a többiek is csatlakoztak hozzánk. Kacagásunktól volt hangos az erdő, és még
akkor is néha-néha odasóztak egymásnak egyet, amikor beléptünk a házba, hogy kezdetét
vegye a kérdezz-felelek játék, ami már annyira izgatta fantáziámat. Rengeteg kérdésem volt
és leginkább az érdekelt, hogy mi lesz a szüleimmel…

Utolsó pillanat-4.Fejezet

Sziasztoooook!!! Eszméletlenül sajnálom azt, hogy ennyire hanyagoltatak titeket. Nincs mentség, iszonyúan sajnálom!! Nem is tudom, mit mondhatnék...de Merlin a tanúm rá, hogy fejem fellett ott lógott az a bizonyos kard és ki sem láttam a tanulnivaló közül...De csakhogy ne keseresítsem el megmaradt olvasóim, örömmel jelentem, Utolsó pillanat című ficem befejeztetett....2-3 naponta áll szándékomban feltenni a fejezeteket...Sajnos a New Moon történetem egyenlőre csak csapong, nincs ihletem, így nem tudok mit kezdeni vele....Legjobb esetben is sajnos minimum 15 fejezetre tudnám kierőszakolni a történet hosszát....

Ám íme a következő fejezet, ami Edward szemszögéből van. Remélem tetszik. Nem sokára bonyolódnak a szálak ám.:3 Pusszy.:D KOMIT kérek!!! És kárpotlásul szeretnék felajánlani ma 3 fejezetet...:)

4.Fejezet
(Edward szemszöge)

Az eső finoman szemerkélt, jóval gyengébben, mint mikor leültem ide. Az összes ruhám
átázott, de mit sem törődtem vele. Az idő múlását sem érzékeltem, csak bámultam magam
elé és vártam.
Vártam, hogy történjen valami. Vártam, hogy megnyíljon alattam a föld, és a pokol
legsötétebb mélységeibe zuhanjak, ahol minden egyes perc egy örökkévalósággal ér fel és
méltóképp megbűnhődhetek tetteimért. Vagy találjon rám valaki, akinek elmondhatom, hogy
tépjen darabokra és égessen el. Jól jönne most egy csapat kószáló nomád vámpír, vagy ami
még jobb: egy falka vérfarkas.
Soha létezésem során nem vágytam még annyira arra, hogy ember legyek, mint most. És
soha nem kívántam a halált ennyire. Szinte görcsösen kapaszkodtam a tudatba, hogy
emberként mily’ egyszerű lenne megtenni. Csak pár pirula a helyes hatóanyagokkal
összeválogatva – orvosi diplomával ezt játszi könnyedséggel meg tudnám oldani – vagy egy
borotvapenge és a megváltó halálba zuhanhatnék. Természetesen az utam egyenesen a
pokolba vezetne, de nem számít.



Az agyam ismételten elővette a pár órával ezelőtti képkockákat és minden megelevenedett
előttem. Ilyenkor átkoztam a vámpírmemóriámat.
Bella tekintete, amikor meglátott.
Felgyorsuló légzése és rendellenesen lüktető szívverése.
Sápadt, meleg bőre és csokoládébarna szemei.
Amikor eljutott tudatáig, hogy veszélyben van és hátrálni kezdett.
A testéből áradó hőség, ami keveredett mámorító illatával és engem az őrületbe kergetett.
Ajkai, melyek puhák voltak és édesek, mint a legzamatosabb vér, amit valaha ittam.
Az a lopott csók, ami feledtetni tudta velem – ha csak a másodperc töredékéig is –, hogy
neki van a legcsodálatosabb vére a világon.
Az érzések, amiket kiváltott bennem, olyan megmagyarázhatatlanok voltak, mint Bella
reakciói.
Miért kapaszkodott meg a pultban, amikor megcsókoltam? Vagy miért nem ellenkezett és
sikított, mikor fogaimat nyakába vájtam és átharaptam ütőerét, amiből bódító nedű
csörgedezett elő, és megtöltötte számat?
Kívántam a friss vért, ami erecskéiben csordogált, de egy pillanatra kívántam őt is.
A szörnyeteg most jó mélyen meghúzta magát bennem, és nem is jön többé fel a felszínre.
Nem fogom hagyni. Inkább belepusztulok, de nem engedek a kísértésnek.
Egész hátralevő létezésem során gyötörni fog a bűntudat, hogy egy ártatlan emberi életet
vettem el. Mert tudtam, hogy Bella annyi vért veszített – jobban mondva annyi vért
szipolyoztam ki gyönge testéből –, amibe bele fog halni. Hiába jutott méreg a szervezetébe,
ezt nem élheti túl.
De a bűntudatnál nagyobb volt az önutálatom. Gyűlöltem magamat és megvetettem ezt a
nyomorult férget, aki még szánalmat sem érdemelt.
Oh, a pokol túl kedves hely lenne számomra. Nagyobb büntetés lesz visszamenni a
családomhoz és a szemükbe nézve tudni, hogy én sem vagyok jobb egy aljas gyilkosnál.
Hallani lesajnáló gondolataikat és dühüket.
Rosalie mindenképp őrjöngeni fog a méregtől. Esme csendben sirat majd. Carlisle próbál
megbízni bennem, de soha többet nem fog sikerülni neki. Emmett nem poénkodik majd
velem, hanem nagyívben elkerül. Jasper sem jön többet a közelembe, mert az érzéseimtől
megőrülne. Mégis Alice reakciójától féltem a legjobban. Nem tudtam az okát, hogy miért
viselkedett ennyire hevesen és feldúltan vagy miért ütött meg? Máskor is öltem már
embereket – igaz, hogy bűnözőre vadásztam régen és akkor még Alice-t sem ismertem – és
soha nem rótta fel nekem. De ez most más volt.
Csak azért vagyok a Földön, hogy rettegést, nyomorúságot, boldogtalanságot és halált
vigyek az emberi faj közé. Carlisle akkor vétette élete legnagyobb hibáját, amikor engem, ezt
a kegyetlen szörnyszülöttet megteremtette. Ott kellett volna hagynia meghalni engem is, mint
a szüleimet. Miért? Miért tette ezt velem?
Próbáltam gyűlölni őt, de nem ment. Nevelőapámat csak a jó szándék és az emberiesség
vezérelte, és ezért nem érdemelt gyűlöletet. Olyan emberiesség lakozott benne, ami belőlem
átalakulásom pillanatában kiveszett. Mert ha maradt volna bennem egy cseppnyi is, akkor
most az a lány nem lenne halott.
Halk neszezésre figyeltem fel – tehát még figyelek valamire – és már gondolatok is társultak
a léptekhez. Valamilyen tervre koncentráltak, de nem értettem a lényegét. Az alkonyati
félhomályban három alak bontakozott ki a fák sűrűjéből és felém jöttek. Két fivérem nem állt


meg, hanem egyenesen a Swan-ház felé mentek, míg Alice lehuppant mellém a földre és
tekintetét rám emelte.
Némán néztem vissza rá, de szemében nyoma sem volt már dühnek. Helyét átvette
valamiféle megnyugvás, és mintha boldogság is keveredett volna bele. Gondolataiból nem
tudtam semmit kihámozni, mert kedvenc előadójának egyik számát énekelte.
- Alice, én… - kezdtem volna bele mondandómba, amiről halványlila sejtelmem sem volt,
hogy hova fog kilyukadni, de Alice a szavamba vágott.
- Bella él – mondta ki egyszerűen és széles mosolyra húzódott ajka. – A méreg teljesen
átjárta már a szervezetét és át fog alakulni. – Feltartotta mutatóujját és szemei elrévedtek,
majd magabiztosan folytatta. – Két nap múlva ilyenkor már vámpír lesz.
- Az lehetetlen – motyogtam fojtott hangon és a szemeim kikerekedtek. – Annyi vért szívtam
ki belőle, hogy nem élhette túl.
- Hát, öcskös, úgy látszik már te sem vagy a régi. – Emmett jelent meg arcán kaján vigyorral.
– Vagy a kiscsajban van annyi szufla és vér, hogy röhögve végigcsinálja az egészet, vagy te
szúrtál el valamit, de akkor nagyon! Biztos, hogy megharaptad? Nem csak…
- Már hogy a fenébe ne harapta volna meg, ha átalakul? – tette fel Jasper a költői kérdést és
ő is mosolygott. – Tudod, Emmett, a fejedet nem csak a grizzlyk másvilágba küldésére
kellene használnod, hanem néha gondolkozásra is.
Én ezt nem bírom! Kis híján megöltem egy szerencsétlen lányt, akinek annyi a bűne csupán,
hogy észveszejtő vére volt és ezek meg itt viccelődnek egymással és mosolyognak!
- Nem tudnátok egy kicsit befogni! – förmedtem rájuk és feltápászkodtam.
- Jól van, na! – vette fel a sértődött arcát Emmett. – Nem lehet mindenki olyan
mimózalelkületű, mint te! Jasper persze kivétel! – bökte oldalba az említettet, aki haragosan
kifújta a levegőt.
- Csak azért jöttünk, hogy megkérdezzük, a kocsit hova vigyük? – nézett Alice-re férje.
- A suli és a házuk között féltávnál van egy kis híd. Elhagyatott rész és viszonylag ritkán
járnak arrafelé. Az tökéletes lesz.
Jasper és Emmett bólintottak és ismét eltűntek. Fél perc múlva felhangzott Bella autójának
bömbölése és testvéreim eltűntek.
Értetlenül néztem Alice-re, aki felállt mellőlem és indult a fák felé.
- Valami alibit csak kell kreálnunk Bellának, ha már szőrén-szálán eltűnik. – És megmutatta,
hogy mit is fognak az emberek gondolni az egészről.
Láttam a megrendült arcokat, akik megpróbálják eloltani az égő autót. A kiérkező mentőket
és tűzoltókat, akik kihúzzák a porrá égett testet a kocsiból. Apámat, amint kimondja a halál
beálltának időpontját. Swan rendőrfőnök arcát, amikor közlik vele a hírt, hogy szeretett lánya
autóbalesetben elhunyt.
Alice befejezte a látomás felidézését, mert tudta, hogy mennyire fájó nekem ez az egész.
Felém nyújtotta kezét, és lágyan megszólalt:
- A családnak most van a legnagyobb szüksége rád! Ne hagyj itt bennünket!
Vettem egy nagy levegőt és kezemet a kezébe helyezve megszorítottam.
- Bármennyire is nyomorultul érzem magamat, de titeket nem foglak tönkretenni! – mondtam,
és Alice-szel együtt suhanni kezdtünk a fák között a Cullen-ház felé. A ház felé, ahol az
általam teremtett lány égett a legnagyobb kínok között és ahol a családom már várt rám.
Megtorpantam az ajtóban és Alice-hez fordultam.
- Miért ütöttél meg? – Ez volt az a kérdés, ami most a leginkább foglalkoztatott amellett, hogy
látni szerettem volna Bellát és tudni, hogy hogyan van.


- Megütöttelek? – kérdezett vissza ártatlanul. Bólintottam, mire folytatta. – Nem is
emlékszem rá. – Cinkos mosoly terült szét ajkain, miközben úgy hazudott, mint a vízfolyás.
- Még hogy nem emlékszel? – dünnyögtem az orrom alatt.
Még mielőtt az agyában kezdtem volna turkálni, ő megint egy számot kezdett énekelni. Titkol
valamit előlem. Lemondóan sóhajtottam egyet és beléptem a lakásba.
Rosalie és Esme a kanapén ültek, és halkan beszélgettek. Carlisle készülődött, hogy a
balesethez menjen ki és elvégezze a rá szabott feladatot. Emmett és Jasper a hátsó ajtón
léptek be, mint akik jól végezték dolgukat. Alice odatáncolt Jasperhez és megcsókolta.
Emmett levágódott Rose mellé, átölelte őt és valamit suttogott a fülébe. Carlisle lágyan
megcsókolta feleségét, és elhaladva mellettem megszorította a vállamat.
„Minden rendben lesz” – üzente gondolatban és kisietett az ajtón.
Esme jött oda hozzám és megölelt.
„Olyan jó, hogy itt vagy” – Gondolatai háláról, féltésről és szeretetről árulkodtak.
Sután visszaöleltem és eszembe jutott egy másik fontos kérdés.
- Alice, azt mutattad, hogy egy elszenesedett testet szednek ki a kocsiból. – Alice helyeső
gondolatokkal árasztott el. – Honnan a test?
- A Seattle-i hullaházból. – Emmett hangja soha nem csengett még ennyire természetesen.
- Ugye, nem azt akarjátok mondani, hogy elraboltatok egy holttestet? – Háborodtam fel.
Tény, hogy én meg majdnem megöltem egy törékeny embernőt – oké, az örök kárhozatra
ítéltem –, de a hullarablás már sok egy kicsit egy napra!
- Nyugi, Edward – csitított Rosalie, ami még soha nem fordult elő. – A nő hajléktalan volt és
mellesleg pont megfelelő adottságokkal rendelkezett.
Felhorkantam és inkább kizártam a gondolatait, amik Bella hétköznapiasságáról és
átlagosságáról szóltak.
- Hol van? – Esme készségesen megfogta a kezemet, és húzni kezdett az emelet felé.
A második emeleten – ahol a szobám is volt – jobbra fordult és a vendégszoba irányába
vezetett. Az ajtó túloldalán már hallottam a gyors szívverést, a ziháló légvételt és a selyem
finom gyűrődését, ahogyan Bella mocorgott rajta. Kinyitottam az ajtót és megráztam a
fejemet, amikor anyám is be akart lépni velem a szobába.
- Ezt egyedül kell elviselnem – mondtam és becsuktam az ajtót.
A szoba tágas volt és Esme ízlését ismertem fel a berendezésben. De engem jobban lekötött
a franciaágyon fekvő lány, akinek ruhái vörösek voltak vérétől. Az egész helyiséget bejárta
illata, az ismerős levendula és frézia keveréke. A vér mégsem csábított. Az arca viszont
annál inkább.
Homlokán verejtékcseppek gördültek le. Bőre már krétafehér volt, de még éreztem a
meleget, amit teste sugárzott. Gyönyörű arcán a szenvedés suhant át minden egyes
pillanatban, de sikoltani nem sikoltott. Bezzeg én! Amikor átalakultam, eszeveszetten
ordítottam a kíntól és a kellemes halálért könyörögtem. Vajon tudja, hogy mi vár rá? Vagy ő
is azt az utat fogja bejárni, mint én réges-régen? Embereket fog ölni csak azért, hogy
csillapíthatatlan szomját oltsa némiképpen? Nem tudtam elképzelni egy ilyen ártatlan lényről,
hogy ilyen kegyetlenségekre hajlamos lenne. Én tettem azzá, ami és ezzel kell majd együtt
élnem. És neki is.
Bementem a fürdőbe, hogy szembenézzek önmagammal. A tükörből egy meggyötört arc
nézett vissza rám, tele azokkal az érzésekkel, amik bennem is tomboltak. Szemem, bár
aranybarna volt, szélén mégis meglátszott egy vörös vonal, mely eszembe véste, hogy
emberi vért ittam.



Levetettem ingemet és a kád szélére dobtam, mert a vizes ruhadarab kezdett már zavarni.
Visszamentem Bellához és az ágy mellett lévő kanapéra ültem le. El kellett ismernem, hogy
káprázatos volt! Soha életemen nem találkoztam még nála csodálatosabb nővel. Rosalie is
szép volt a maga módján, de ő túl hiú és mégiscsak a testvérem!
Bellában viszont volt valami, ami felébresztett bennem egy rég szunnyadó érzést. Erős
késztetést éreztem, hogy megérintsem újra, de nem tettem.
Edward, mégis mit csinálsz? Miért érzel így iránta? És mi ez az érzés?
Hiszen ő utálni, gyűlölni és megvetni fog, miután felébredt és ez érthető is. Egy szörnyeteget
teremtettél belőle, most akkor viseld a következményeit!
Bella görcsösen markolt bele a takaróba. Nem is gondolkozva odaléptem hozzá, és kezemet
végighúztam homlokán. Másikkal finoman lefejtettem kezét a selyemről és kezembe vettem.
Halk sóhaj hagyta el ajkait és kinyitotta szemét. A csokoládébarna tekintetbe már vegyült
némi karmazsinvörös árnyalat, de színtiszta hálát tudtam kiolvasni belőle. HÁLA? Miért néz
így rám és miért hálás?
A következő pillanatban viszont kétségbeesett sikoly hagyta el a torkát és keze erőtlenül
hanyatlott vissza. Megrémültem és már tettem volna valamit – bármit, csak enyhítsek
fájdalmain –, de Carlisle gondolatai megállítottak.
„Nem tehetsz érte semmit” – Apám féltő hangja visszarángatott az önkívületből és tudtam,
hogy a családomnak is szüksége van rám.
Belláért már nem tehetek semmi, a családom boldogulásáért viszont igen. Felálltam és
csöndesen kilopakodtam a szobából. Az ajtót becsuktam és a szobámba menve felvettem
egy tiszta pólót és egy száraz nadrágot. Ekkor jutott eszembe, hogy ingemet a
vendégszobában hagytam, de legyintettem és úgy döntöttem, hogy később kihozom.
Lementem a nappaliba, ahol mindenki rám várt. Egyikük gondolata sem volt elítélő vagy
durva, legfeljebb Rose neheztelt rám egy kicsit, mert fennállt egy esetleges költözés
lehetősége. A következő órákat beszélgetéssel töltöttük el. Minden apró részletet
kiveséztünk, kezdve Alice beszámolójával arról, hogy látta Bellát vámpírként, bevégezve
egészen Carlisle mai napi balesetéig.
A beszélgetés másnap naplementéig húzódott el – Alice izgatottan közölte, hogy holnap
ilyenkor Bella már felébred és egy lesz közülünk – és a téma a költözés volt. Én az ablaknál
álltam és fél kezemmel nekitámaszkodva kifele bámultam. Emmett Rosalie mellett ült a
kanapén, Alice a fotelben csücsült, mögötte Jasper. Carlisle és Esme nem messze tőlem
álltak és apám folytatta le a beszélgetést.
Bella ismét sikoltott egyet és már indultam volna, hogy megnézzem, de Carlisle megrázta a
fejét. Kénytelen voltam visszasüppedni érdektelenségembe és bűntudatomba, de a többiekre
azért figyeltem.
- Lassan két és fél éve vagyunk már itt. – Apám megfontoltan és lassan beszélt. – És meddig
maradhatnánk még? Egy, maximum két évet, de az is már túl feltűnő lenne. Így is eléggé
gyanús, hogy kamasz létetekre semmit nem változtok.
Felénk intett, hogy nyomatékosítsa szavait.
- De Alice és Edward azt mondták, hogy még senki nem gyanakszik – ellenkezett Rose.
- Igen, ez így van. – Helyeselt kishúgom. – De tudod, hogy milyenek az emberek. Egyik nap
még nem sejtenek semmit, másnap meg már azzal kelnek, hogy a tegnap esti vámpíros film
olyan fura volt. Mintha a vérszívók emlékeztetnének valakikre. De kikre is? Hát persze! A
Cullenek!
Mindenki nevetni kezdett, egyedül Rosalie ült durcásan. Nem egyszer fordult már elő, hogy


élénk képzetű egyének miatt kellett lelépnünk bizonyos helyekről. De mindig megoldottuk,
hogy jó hírünk – legalábbis apámé – fennmaradjon, így soha nem ment tovább a történet
holmi kitalációknál.
- Remek! – csattant fel Rose és mérgesen szuggerálta a hátamat. - Akkor ismét
költözhetünk!
- Nem, Rosalie – felelte nyugodtan apám és odajött hozzám . – Az túl feltűnő lenne, ha most
mennénk el.
- És mindezt hogyan akarod kimagyarázni majd? – kérdezett vissza a Rose, mintha nem
tudná a választ.
- Alice, Jasper és Emmett már mindenről gondoskodtak – válaszolt Carlisle. – Az egész
balesetnek fog tűnni.
- És mit teszünk ezután? – Dühös hangja csak nekem szól és cseppet sem haragudott
Bellára.
- Várunk, míg elcsitul ez az egész helyzet, és utána megyünk el.
- Mi van, ha ő nem akar majd velünk jönni? – mondtam ki legnagyobb félelmemet és a
belegondoltam abba, hogy mi lenne, ha többé nem láthatnám őt.
Carlisle nagyot sóhajtott, visszament Esme mellé, és csak utána válaszolt:
- Nem tudom, de meg kell próbálnunk rábeszélni a mi életmódunkra.
- Meddig szándékozol itt maradni, Carlisle? –Jasper feszülten várakozott.
- Fél, talán egy évet – mondta apám Jasper legnagyobb megrökönyödésére.
- Egy évet? – Értetlenség és felháborodás csillant hangjában és gondolatai még feldúltabbak
voltak.
- Szuper. Legalább befejezhetjük a sulit – sütött el egy újabb poént Emmett és a szám sarka
megrándult.
- Emmett! – emelte fel hangját Jasper.– Tudod te, mekkora feladat egy újszülöttet
visszafogni?
- Azt nem, de ha minden újszülött ilyen piszkosul dögösen néz ki Edward ingjében, akkor
stipi-stopi, vállalom a feladatot!
Családtagjaim tekintete egyről egyig a lépcső közepén álló isteni lény felé fordult. A
gondolataik elnémultak és mindegyikük döbbenten meredt Bellára. Hatalmas késztetésemet
legyűrtem, és csak az ő szemükön keresztül néztem meg őt.
Emmettnek igaza volt. Tényleg az én ingemet viselte – azt, amelyiket a fürdőben hagytam –,
de a dögös szót nem használtam volna. Ő egyszerűen káprázatos, meseszép és földöntúli
volt. Egy angyal szállt le az égből, hogy engem tönkretegyen. Mert tudtam, hogy ő nem lehet
az enyém. Ég és föld, jobban mondva menny és pokol köztünk a távolság.
A halványkék ing tökéletesen kihangsúlyozta hófehér bőrét, amiben egy cseppnyi melegség
sem volt már. A ruhadarab elfedte felsőtestét és combjai egyharmadát, de vékony és formás
lábát fedetlenül hagyta. A legfelső két gombot nem gombolta be, így gyönyörű nyakát
mindenki láthatta. Az ing ujjait feltűrte kissé, mert hosszúnak bizonyultak.
Sötétbarna haja lágyan hullámzott hátán és keblein, keretezve szív alakú arcát.
Karmazsinvörös szemei alatt halványlila, véraláfutásos karikák voltak, amik még
csodálatosabbá tették őt. Ajkai piros színben pompáztak, és egy picit beharapta őket.
Tekintetében ezernyi kérdés bujkált és bár fejébe nem láttam bele – ezt is felvettem azon
tényezők közé, amiknek köszönhetően meg fogok őrülni –, arca azonban mindent elárult.
Szíve nem dobogott és levegőt sem vett. Eddig jutottam a szemrevételezésben, mert
családom felocsúdott és a gondolatok megrohamoztak.



Emmett kajánul vigyorgott – ezt Rosalie gondolataiban láthattam – és elismerően bólogatott.
„Nem semmi a kislány, azt el kell ismerni. Edwardnak van ízlése. Upsz! Remélem hallod
öcsi, hogy jó kis darabot fogtál ki magadnak!”
Rose ellenségesen és féltékenyen méregette Bellát, majd egy nagy csattanással fejbe vágta
férjét. Emmett állapotán ez mit sem változtatott és kitartóan mustrálta a lányt.
„Nem is szép!” – hallottam Rose dühös eszmefuttatását. – „Nem tudom, mit eszik rajta a
család! Edward bezzeg rá se hederít! Én sokkal szebb vagyok!”
Elnyomtam a feltörni készülő kacagásomat és Alice-re tértem át, aki csak azt hajtogatta
magában, hogy nem látja. Erősen koncentrált Bellára és próbált kicsikarni egy látomást vele
kapcsolatban, de Bella egyszerűen eltűnt. Alice-nél talán még kétségbeesettebb volt Jasper,
aki nem értette Bella reakcióját. Sok újszülöttet látott már létezése során, de egyik sem
viselkedett így, és ez kiborította őt.
Döbbenten jutott el tudatomig, hogy sem Alice, sem az én képességem nem hat Bellára. Ezt
a teóriámat majd meg kell vitatnom Carlisle-lal is, aki éppen olyan csodálkozva nézett a
lányra, mint a többiek. Szája sarkában elfojtott mosoly húzódott meg és gondolatai
tiszteletről árulkodtak.
„Fantasztikus önuralma van. Az újszülöttek ilyenkor már szinte megfékezhetetlenek, de ő itt
áll a nappaliban és rémülten néz ránk. Még csak nem is támadott meg bennünket.”
Esme reakciója viszont minden családtagomon túltett. Boldog mosoly terült el ajkain,
tekintetében anyai féltés és szeretet ragyogott. Ő már most is úgy gondolt Bellára, mint a
család új tagjára, és mint az én…
MI? EZT ESME SEM GONDOLHATJA KOMOLYAN? HOGY TUDNA BELLA, EZ AZ ISTENI
LÉNY EGY OLYAN GYILKOS SZÖRNYSZÜLÖTTET SZERETNI, MINT ÉN? A VONZÓDÁS
LEGAPRÓBB SZIKRÁJA SEM LOBBANHAT FEL BENNE AZ IRÁNT, AKI EZT TETTE
VELE!
Testem megmerevedett Esme gondolataira. Nem mertem megfordulni és szembenézni
áldozati bárányommal, aki most engem fürkészett. Szemében szomorúság –
SZOMORÚSÁG?! – csillant és lesütötte azokat a túlzott figyelem miatt. Tehát nem szeret a
középpontban lenni.
A kínos csöndet Alice szakította meg, aki hangosan is kimondta azt, amit én már kilestem
gondolataiból.
- Nem értem – motyogta az orra alatt. – Nem láttalak. És most sem látlak. Eltűntél.
Aztán, még mielőtt bárki egy értelmes mondatot vagy reakciót összehozhatott volna, pöttöm
húgom odabalettozott Bellához, és a nyakába vetette magát. Az egész család felhördült, de
mozdulni csak Jasper tudott.
- Alice! – Hangja élesen hasított a levegőbe. – Ő egy újszülött! Veszélyes!
Alice azonban a háta mögött feltartotta a kezét, és ezzel Jazzt megállásra kényszeríttette.
Hogy a hatást még kellőképp fokozzák, és a család a megrökönyödés szélére kerüljön, Bella
ösztönösen visszaölelte húgomat.
„Milyen gyengéden ölel. Pedig akár össze is törhetne” – gondolta boldogan Alice.
Jasper szemei irtózatosan nagyra tágultak ki és kusza gondolataira felkaptam a fejem. Ez
már tényleg sok(k)!
„Mi történt, Edward?” – kérdezték tőlem egyszerre négyen is, de a válasszal Jazz
megelőzött.
- Nem érzem, hogy mit érez. Mintha itt sem lenne.
Rám nézett és gondolatban folytatta.
„Mintha egy pajzs venné körül, amin a képességeink nem tudnak áthatolni.”


Aprót bólintottam. Bennem is ugyanez az ötlet merült fel.
„Miért viselkedik így?” – töprengett apám. – „Vajon ez a képessége? A tökéletes önuralma?
De akkor hogy lehet, hogy Jasper, Edward sőt Alice képessége is csődöt mond nála?”
- Ekkora önuralmat még soha életemben nem láttam – tért vissza Carlisle az őt leginkább
foglalkoztató gondolathoz és az állát vakargatta.
Alice odafúrta fejét Bella nyakához és mélyen beszívta illatát.
„Még most is fantasztikus. Olyan virágillatszerű.” – közvetített nekem és én is felfigyeltem a
levendula-frézia kettősre. Az aroma ismét letaglózott, de most már nem akartam gyilkolni.
Csak minél közelebb szerettem volna tudni az illat tulajdonosát magamhoz és szorosan a
karjaimba zárni.
Na ez az, ami soha nem fog megtörténni! Jobb, ha kiverem a fejemből!
Bella egy pillanatra elmélázott és tekintete olyan lett, mint Alice-nek, ha látomása van.
Emmett viszont Bella lábaival lett hirtelen elfoglalva, és mire Esme szemszögéből néztem,
már kishúgom húzta maga után és leültette a fotelbe. Ő a földre huppant el, Jasper óvó
szemeitől védve, de közel Bellához.
Bella egy gyors pillantást vetett rám, én pedig unalmat és érdektelenséget színlelve
bámultam ki az ablakon. Megfogadtam magamban – hogy mikor, azt nem tudnám
megmondani –, hogy csak, mint testvérként fogok Bellára tekinteni – már ha megengedi
nekem – és nem mutatom ki érzéseimet előtte. Elég lesz Jaspert becsapnom és elhitetnem
vele, hogy nem vagyok halálosan szerelmes Bellába.
Igen, beleszerettem Bella Swanba és ehhez a felismeréshez hosszú út vezetett. Míg a
többiek az egyéb problémákról beszélgettek, én analizáltam minden eddigi érzésemet és
végül rá kellet jönnöm a nyilvánvaló tényre. De mit is várhatnék el tőle? Azt, hogy amikor
megvallom neki érzéseimet, a nyakamba ugrik és elfelejt mindent? Ha megtudja az igazat,
gyűlölni fog és megérdemlem majd.
Talán az lenne a legjobb, ha úgy döntene, nem akar velünk élni, és a saját útját járná. Szíve
joga.
De kinek lenne a legjobb? Bellának, aki azt sem tudja, hogyan kezelje ezt az egész
helyzetet? A gyanútlan világnak, akire rászabadítanánk egy újszülött vámpírt? Vagy nekem,
aki belepusztulnék, ha nem láthatnám többé sugárzóan szép arcát?
Ha itt marad velünk, minden egyes nap emlékeztetni fog gyengeségemre és ennél nagyobb
büntetés nekem nem kell. Rá kell vennünk, hogy maradjon, és méltóképp szenvedhessek!
Látva, hogy nem törődöm vele, Bella lemondóan megrázta a fejét. Ezt miért csinálta?
„Edward!” – szólított meg apám. – „El kell mondanunk neki!”
Bólintottam, mire Carlisle megköszörülte a torkát – nem mintha egy vámpírnak szüksége
lenne ilyesmire, de az emberi berögződések – és a lány rá fordította tekintetét.
- Tudom, Isabella, hogy most nagyon furán érzed magadat, és ezen a szomjúság sem
segít…
Bella csodálkozva felvonta ívelt szemöldökét és Carlisle elnémult.
- Nem vagy szomjas? – kérdezte lágyan Esme és minden szem Bellára szegeződött.
Megrázta a fejét, de nem szólt. Nála beszédesebbek voltak a többiek gondolatai.
„Hihetetlen!” – Esme.
„Megdöbbentő!” – Alice.
„Páratlan!” – Carlisle.
„Ez igen!” – Emmett.
„Hogy csinálja?” – Jasper.


„Biztos csak tetteti!” – Rosalie.
Mocorogni kezdtem Rose vádaskodásai miatt, és már majdnem vitába keveredtem vele –
ami nagy valószínűséggel veszekedésbe, ha nem verekedésbe torkollott volna –, de Alice
megállított.
„Hagyd csak, nem érdemes” – üzente. – „Ha már egy levegőt kell szívnod vele, legalább…”
Alice arcán ragyogó mosoly suhant át és tekintetét Bellára emelte.
- Várj! – kiáltott fel izgatottan. – Vettél már levegőt?
Ismét megrázta fejét – haja szerteszét szállt – és hitetlenkedés ült ki arcára.
Családom megkönnyebbülve sóhajtott fel és Emmett alig várta, hogy elsüssön egy újabb
poént.
- Oké, akkor nagy levegő, és tessék! – intett Bella felé színpadiasan.
Az angyal szófogadóan vett egy levegőt és azzal a lendülettel – na és persze tág szemekkel
– a torkához kapott. Mindenki – még Rosalie is – nevetni kezdett, és halk kuncogásomat én
sem tudtam visszafogni. Bella aprókat lélegzett és furcsán nézett körbe. Úgy tűnt, a
szobában lévő illatokat fedezte fel. Másra nem tudtam gondolni.
Carlisle megvárta, amíg befejezte a szimatolást – édes volt, ahogyan kissé pisze orrát fel-
felvonta – és folytatta tovább.
- A torkodba lévő kaparás a már említett szomjúság – magyarázta mosolyogva Carlisle. –
Ennek az az oka, hogy a tested vért követel.
A vér szóra néma csönd telepedett a nappalira. Érdeklődve „néztünk” Bellára, aki úgy nézett
ránk, mintha őrültek lennénk. Nem kellet gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam,
most azt hiheti rólunk, hogy a legközelebbi diliházból szabadultunk.
Carlisle-ra pillantottam, aki tudta, hogy mit akarok és beleegyezően biccentett. Odalépett
Esme mellé és megfogta a kezét. Feszültség cikázott át a levegőben. Mindenki arra várt,
hogy újszülöttünk hogyan fogja fogadni a hírt. A hírt, amit kötelességem volt nekem
elmondanom, és amire már azóta készültem, hogy megtudtam mit tettem vele.
A beszélgetés során most először fordultam Bellához és néztem rá. Döbbenet suhant át az
arcán, amikor meglátott, de félretettem ez a reakcióját is és amilyen nyugodtan csak tudtam,
belefogtam:
- Vámpír vagy, Bella! – Tekintetét egy pillanatra sem eresztettem el. – És miattam!

Utolsó pillanat-3.Fejezet

Sziasztok. Remélem tetszeni fog ez a fejezet. Kérlek, komizzatok!!

3.Fejezet

(Bella szemszöge)

Tűz. Mindenütt forró, égető és őrült fájdalmat okozó lángolás. Mintha a csontjaimat folyékony ólommal töltötték volna meg, mely kitört a csontvelőmből és az egész testemet birtokolni akarná. Mindenem égett és vágyakozva gondoltam a megváltó és békés halálra. Mert tudtam, hogy ez nem lehet a vég. Egyszerűen a tudatom nem akarta elfogadni a tényt, hogy a halál ennyire kínzó, gyötrelmes és hosszú. Legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól, de a számat sem tudtam kinyitni. A fájdalom hullámokban tört rám és mikor azt hittem, már nem lehet fokozni, egy újabb lökés bebizonyította, hogy tévedtem. A szívem a mellkasomat döngette, légzésem akadozó volt és nehézkes. Egy újabb rám törő rohamtól a testem megfeszült és görcsösen markoltam bele valami puha dologba. Agyamnak még ideje sem volt felfogni, hogy mit tettem tönkre, mert egy hűvös kéz bizonytalanul végigsimított homlokomon, finoman lefeszegette görcsbe meredt ujjaimat, és kezemet a másik kezébe fogta. Érintése nyugtatóan hatott és a fájdalom csillapodni látszott. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat.

Kinyitottam szemeimet, hogy szemügyre vegyem azt, aki még ilyenkor is mellettem van. Egy aranybarna tekintet nézett le rám, telve aggodalommal, szomorúsággal, megbánással és mérhetetlen nagy kínnal. Mintha nem én, hanem ő égne, vagy velem együtt ő is ebbe a földi pokolba került volna, hogy osztozzon sorsomban. Írisze szélén vékony vörös csík húzódott és hiába próbáltam rájönni, ki lehet ez az ismeretlen, nem tudtam. A következő pillanatban aztán már semmi mással nem foglalkoztam, csak a testemet megostromló tűzzel. Felsikoltottam a fájdalomtól, ami az előbbieknél is erősebben száguldozott végig rajtam és kezem élettelenül hanyatlott vissza a puha dologra. Tudatom peremén felismertem, hogy aranyszemű látogatóm felállt és kiment az ajtón, amit halkan betett maga mögött. Ezzel együtt tudatosult bennem, hogy érzékeim kitisztultak és valahogyan felerősödtek. Éreztem, hogy valamilyen finom selyemanyagon fekszem. Hallottam, hogy a madarak az ablaküvegen túl hangosan – HANGOSAN?! – csiripeltek.

A földszinten valakik járkáltak és beszélgettek, de egyszerűen nem tudtam a beszélgetésre koncentrálni, mert a fájdalom hirtelen szűnni kezdett. Először a lábujjaimból tűnt el és egyre feljebb mászva elérte a szívemet. Mindenhol elmúlt a tűz, de a szívemet mintha forró nyárssal szúrták volna át. Ismételt sikoly hagyta el a torkomat, de a tüdőmnek nem volt szüksége oxigénre. Szívdobogásom még gyorsabb iramra váltott és a fájdalom egyre csak fokozódott. Mikor már azt hittem, nem bírom tovább, és a kín elpusztít, elnyúzott lassúsággal dobbant még egyet, aztán csend. Szemhéjaim felpattantak, amint meghallottam, hogy szívem megállt. Te jó ég! Meghaltam?! Olyan furcsán érzékeltem mindent. A plafonon tökéletesen láttam az ecsetek által húzott vonalakat, az ágy fél-baldachinjának redőit mesterien rendezték el. A legmegdöbbentőbb mégis a színek kavalkádja volt.


Olyan színárnyalatokat vettem észre, amiket soha korábban. Felültem – mozdulatsorom olyan gyors volt, hogy attól féltem, orra bukom – és jobban körülnéztem. A szoba, ahol ébredtem, hatalmas volt. Középen állt a franciaágy, szemben vele egy hosszú szekrénysor, amit egy ajtó szakított meg. Jobb oldalon még egy ajtó nyílt, mellette egy kanapé és egy könyvespolc.

 Az ágy fejtámlájánál, két oldalt szintén polcok voltak, de mindegyik üresen tátongott. A nyugati fal teljes egészében üveg volt és fantasztikus kilátás nyílt az erdőre, hegyekre és egy folyóra, mely nem messze kanyargott az érintetlen, vadregényes táj mélyén. Egy üvegajtón keresztül az erkélyre is ki lehetett menni. A falak törtfehér színben pompáztak, amihez passzolt a halványbarna szőnyeg a talpam alatt és a királykék selyemágynemű. Felkeltem és a szekrény melletti ajtón egy szobaméretű fürdőbe jutottam. Itt is az előbbi színkombináció dominált, de engem jobban lekötött az előttem látott alak. A lény felsője és nadrágja csurom vér volt. Nyakán egy sápadt, félhold alakú heg éktelenkedett.

Hófehér bőre márványkeménynek tűnt, arca gyönyörű és titokzatos. Szeme vérvörös árnyalatú, szeme alatt halványlila karikák, melyek még vonzóbbá tették őt. Ajkai vörösnek hatottak krétafehér bőre mellett. Sötétbarna, derékig érő haja keretezte arcát, ami lágyan omolva hullott alá hátán és keblein. Megbabonázva nyúltam felé és abban a pillanatban rájöttem. A gyönyörű lény én magam vagyok! Saját tükörképem nézett velem farkasszemet. Szemeimbe értetlenség költözött. Mi történt velem? Hol vagyok? Mi ez a hely?

A pokolhoz túl barátságos, a mennyhez túl ijesztő. Valóban meghaltam? Tekintetem a fürdőkád szélére esett, amin egy halványkék ruhadarab árválkodott. Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam és kirohantam, vissza a szobába. Bárhol is vagyok – gondoltam -, ilyen véresen mégsem mászkálhatok! A halványkék valami egy ing volt, de nem sokat törődtem vele.

Lerángattam magamról régi ruháimat és felvettem az inget. A finom pamut kellemesen súrolta a bőrömet és combközépig ért. Az ujja túl hosszú volt, ezért hajtottam rajta párat. A felsőt és a nadrágot ott hagyva kiléptem a másik ajtón. Egy hosszú folyosón találtam magamat, aminek bal oldalán ajtók voltak és a legvégén is volt egy. Jobbra, középen egy impozáns falépcső vezetett le, és mivel hangokat hallottam onnan, megindultam lefelé. Egy újabb emeletre érkeztem, aminek ugyanaz volt a szisztémája, mint az előbbinek, így csak körbepillantottam és odalépdeltem a földszintre vezető lépcsőhöz. Már éppen ráléptem volna a legfelső fokra, amikor a beszélgetésben beállt csendet valaki megszakította.

- Remek! – csattant fel egy gyönyörű hang. – Akkor ismét költözhetünk!

- Nem, Rosalie – felelte nyugodtan egy mélyebb tónus. – Az túl feltűnő lenne, ha most mennénk el.

- És mindezt hogyan akarod kimagyarázni majd? – kérdezett vissza a Rosalie nevű lány.

- Alice, Jasper és Emmett már mindenről gondoskodtak – válaszolt ugyanaz a férfi.

– Az egész balesetnek fog tűnni.

- És mit teszünk ezután? – A lány bosszús hangja nem kerülte el a figyelmemet.

- Várunk, míg elcsitul ez az egész helyzet, és utána megyünk el. - Mi van, ha ő nem akar majd velünk jönni? – kérdezte halkan egy bársonyos hang, és a gyomrom mintha bukfencezett volna egyet Valaki nagyot sóhajtott, és csak utána válaszolt:

- Nem tudom, de meg kell próbálnunk rábeszélni a mi életmódunkra.

- Meddig szándékozol itt maradni, Carlisle? – Ezt a hangot még nem hallottam.

 - Fél, talán egy évet – mondta a Rosalie-t csitító férfi. Úgy néz ki, ő volt a családfő és a neve hallatán bennem kezdett egy felismerés körvonalazódni.

- Egy évet? – Értetlenség és felháborodás csillant az ismeretlen hangban.

- Szuper. Legalább befejezhetjük a sulit – dörmögte egy mély, mackós hang.

-Emmett! – Az ideges férfi szólt ismét. – Tudod te, mekkora feladat egy újszülöttet visszafogni?

- Azt nem, de ha minden újszülött ilyen piszkosul dögösen néz ki Edward ingjében, akkor stipi-stopi, vállalom a feladatot! A lépcső közepén ácsorogtam a Cullen-ház nappalijában, a biztonság kedvéért a korlátba kapaszkodva. Hat aranybarna szempár nézett rám és mindegyikük tekintetéből mást és mást tudtam kiolvasni. Emmett Cullen vigyorogva vizslatott és elismerően bólintott. A kanapén mellette ülő Rosalie Hale ellenségesen méregetett, majd egy hatalmas taslit adott barátjának, akinek arcáról ezek után sem tűnt el a kaján mosoly. A pöttöm Alice Cullen hitetlenkedve megrázta a fejét és erősen koncentrált valamire. Jasper Hale, aki Alice fotelja mögött állt, döbbenten nézett rám. Dr. Carlisle Cullen is csodálkozva nézett, de szája sarkában mosoly bujkált. Felesége, Esme boldogan mosolygott és tekintete melegséget sugárzott. De nem csak ők hatan voltak a helyiségben.

A bronzvörös hajú fiú az ablaknak támaszkodott egyik kezével és az erdőt kémlelte. Edward Cullen merev testtartásán egy pillanatra sem változtatott és főleg nem fordult hátra, hogy a szemembe nézzen. Olyannyira zavarba jöttem, hogy le kellett sütnöm a szememet és egyfajta bizsergés futkározott arcbőröm alatt. A kínos némaságot végül Alice törte meg, aki halkan suttogni kezdett:
- Nem értem – motyogta az orra alatt. – Nem láttalak. És most sem látlak. Eltűntél.
A mondatoknak semmi értelmük nem volt, de már nem is törhettem rajtuk a fejemet, mert Alice odatáncolt hozzám és a család legnagyobb megrökönyödésére a nyakamba vetette magát.
- Alice! – emelte fel hangját Jasper és lépett egyet felénk. – Ő egy újszülött! Veszélyes!

Oké, most rólam beszél? De miért lennék újszülött, vagy mi a szösz? Még mielőtt bármit is mondhattam volna, ösztönösen visszaöleltem, ami ha lehet, még több csodálkozó tekintetet idézett elő. Annyira megnyugtató volt, hogy Alice megölelt és annyira jól esett! Jasper szemei a kétszeresére tágultak ki és Edward is felkapta a fejét.

 - Nem érzem, hogy mit érez. Mintha itt sem lenne – Tekintetét Edwardra fordította és hosszan nézett rá.

 - Ekkora önuralmat még soha életemben nem láttam – mondta Carlisle, és az állát vakargatta. Alice arca véletlenül hozzáért fedetlen nyakamhoz és egy jelenet pergett le szemeim előtt. Egy hatalmas fa egyik ágán ültem. Fejemet a törzsének támasztottam, egyik lábamat kényelmesen lóbáltam. Íriszem világos karamella színű volt, nem pedig vörös, mint most. Az alattam elterülő réten lágyan hullámzott a friss fű és hétágra sütött a Nap, ami Forkshoz képest meglehetősen meglepő volt. Halk lábdobogásokat hallottam, majd Jasper éles hangon kiabált:

- Állj meg, Edward! Beszélnünk kell! A megszólított a látóterembe ért és hátrafordulva bevárta testvérét. - Ugyan miről? – vetette oda flegmán és kiléptek a ragyogó napsütésbe.

A kép lassan elhomályosult és én ismét a Cullenek között találtam magamat. Ez meg mi volt? Alice az üresen hagyott fotel felé húzott és nem ellenkeztem, mert még mindig az előbb látottak hatása alatt voltam. Leültetett és ő is helyet foglalt a padlón. Gyors pillantást vetettem az oldalt ácsorgó Edwardra, de ő megint érdektelenségbe burkolózott. Carlisle halkan megköszörülte a torkát és ezzel felhívta magára a figyelmemet.

- Tudom, Isabella, hogy most nagyon furcsán érzed magadat, és ezen a szomjúság sem segít… Értetlenül felvontam a szemöldököm, ami beléfojtotta a doktorba a szót.
- Nem vagy szomjas? – kérdezte lágy hangján Esme. Micsoda hülye kérdés! Már miért lennék szomjas? Megráztam a fejemet, mert féltem, hogy a beszéddel még problémáim lehetnek. Azt hittem, a szobában lévők mind elájulnak – kivéve Edwardot, aki fészkelődött egy picit, de nem fordult velem szembe –, ám a várt hatás elmaradt, amikor Alice arcán csillogó mosoly suhant át.

- Várj! – kiáltott fel és hangja diadalittasan csengett. – Vettél már levegőt? Döbbenten jutott el agyamig, hogy mióta felkeltem, nem lélegeztem. Ismételt fejrázással válaszoltam. Ez meg hogy lehet? Ennyi furcsaság egy napra bőven elég volt! - Oké, akkor nagy levegő, és tessék! – mondta Emmett rejtélyesen, és mint a porondmester intett felém.

Szófogadóan megtöltöttem a tüdőmet oxigénnel. Kikerekedett szemmel kaptam a nyakamhoz és erre mindenki nevetni kezdett. Olyan volt, mintha több száz apró és tiszta csengő szólt volna tökéletes összhangban. Még Edward is kuncogott, pedig ő nem is láthatta reakciómat! Perzselő tűz kaparta a torkomat, ami hasonlított a fenti szobában átéltekhez, csak nem volt annyira intenzív. Aprókat lélegeztem és a nappaliban keringő illatokat analizáltam. Volt itt fahéj, méz, levendula, frézia és rózsa is. Visszatérő ismerősként üdvözöltem a napfény eszenciáját, ami mindennél erősebben hatott rám és az ing is ezt az illatot árasztotta magából.

- A torkodba lévő kaparás a már említett szomjúság – magyarázta mosolyogva Carlisle. – Ennek az az oka, hogy a tested vért követel.

Néma csönd állt be a beszélgetésben és Edward Carlisle-ra nézett. A doktor csak bólintott és megfogta felesége kezét. Mi ez az egész? Mi az, hogy a testem vért követel? Ezek mind meghibbantak egytől egyig! Diliházba kéne csukatni őket! Már nyitottam volna a számat, hogy hevesen ellenkezzek, amikor Edward végre felém fordult és rám emelte tekintetét. A felismerés azonnal elért: Edward volt velem fenn a szobában! Ő volt az, aki fogta a kezemet és az ő szeme volt tele annyiféle érzéssel, amit nem tudtam megmagyarázni! Lágy, dallamos és bársonyos hangján szólalt meg, tekintetében ismét kigyúltak a szobában látott érzések:

- Vámpír vagy, Bella! – mondta, és nem eresztette a tekintetemet. – És miattam!

Utolsó pillanat-2.Fejezet

Íme a megígért friss, remélem, tetszeni fog.<3

2.Fejezet

(Edward szemszöge)

Apám nem kérdezett tőlem semmit, csak a kezembe nyomta a Mercedes kulcsát és hagyott elmenni. Dühösen, megalázva és undorodva ugrottam be a kocsiba és csaptam magamra az ajtót. Olyan erővel szorítottam a kormányt, hogy félő volt, kettétöröm. Ujjperceim még a szokásosnál is fehérebbek voltak, pedig ezt azért nehéz egy magamfajtánál elérni. Dühös voltam a lányra, aki ilyen hatással volt rám és gyűlöltem őt. Miért kellett neki pont ebbe az átkozott városba jönnie és az én nyugodt és unalmas napjaimat tönkretennie? Miért ilyen csábító a vére és a többiek miért nem érzik? Megalázva éreztem magamat, hogy még ennek a kísértésnek sem tudok ellenállni (pedig hetven év alatt már számtalan hasonló helyzettel találkoztam, de azok nem voltak ennyire intenzívek és…).
Erre a gondolatra a lány illata ismét felidéződött bennem és a torkom fájdalmas lassúsággal égni kezdett. A szörnyeteg ujjongva ugrált belsőmben és vért követelt. A lány vérét, mely tompítaná ezt a kínzó fájdalmat és megnyugtatná háborgó lelkemet. Lelkemet? Milyen nevetséges szó!

Hiszen a fajtámnak nincsen lelke, amely a jó útra térítené őt, és nem hagyná elveszni! Én már 1918-ban elveszítettem a lelkemet és vele együtt a megváltás reményét is. Pusztán egy gyilkos vagyok, akinek eggyel több vagy kevesebb élet szárad a „lelkén”, kit érdekel? Két énem harcba szállt egymással és még én sem tudtam, hogy melyik fog felülkerekedni. Megmaradt emberi felem azért üvöltött, hogy tűnjek el innen olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok, míg a vörös szemű szörnyeget kajánul vigyorgott, és minduntalan elém lökte a lány képét. A nyakán lüktető erecske élesen rajzolódott ki és láttam, ahogyan a vér száguldozik fehér bőre alatt, mely olyan vékony volt, akár a papír. Másik felem csatába küldte azt a gondolatot, ami arról győzködött, hogy egy ártatlan lány életét nem olthatom ki. Zavarodottan ráztam meg a fejemet és beindítottam a motort. Kihajtottam a parkolóból és Forkson keresztül Alaszka felé vettem az irányt. Talán a friss levegőn és távol démonomtól el tudom felejteni azt a hívogató aromát, amely miatt majdnem tönkretettem a családom által oly gondosan felépített valótlanságot. Nem is igazán figyeltem arra, hogy merre is megyek, így egyenesen Swan rendőrfőnök háza felé vetett a sors.

Edward, mégis mi a francot keresel te itt? Meg vagy húzatva? Elment az a maradék józan eszed is? Kétségbeesetten tapostam bele a fékbe és megálltam a szemközti szomszéd háza előtt. Fejemet a kormánynak döntöttem és bár nem volt szükségem oxigénre, mégis zihálva lélegeztem. Tiszta őrültség az, amit most teszek, de látnom kellett legalább egy röpke pillanatra, hogy elhiggyem, valóság és nem csak álom ez az egész. Igaz, hogy régóta nem tudok álmodni, de szerintem egy emberi rémálom lehet ilyen, mint amin én keresztülmegyek. Szörnyetegem nagyokat sóhajtva várta, hogy végre szabadon engedjék. Emberi felem felidézte apám képét, aki még ezt a botlásomat is készségesen elnézné nekem, és tárt karokkal fogadna vissza a családba, ahogyan már megtette 1931-ben is. Türelmetlenségem minden egyes másodperccel egyre csak nőtt, és már odáig jutottam, hogy hagyom az egészet és elmegyek Denaliba, amikor hangosan dübörgő motorzajra lettem figyelmes. Felkaptam a fejemet és megpillantottam a lány fakóvörös Chevyjét az utca végén. Ahogy megláttam, emberi felem hirtelen eltűnt és a szörnyeteg visítva bújt elő belőlem.

Mindennél jobban vágytam arra, hogy ajkaimat a nyakára tapasztva érezzem lüktető pulzusát, és fogaimat leheletfinom bőrébe mártsam. Tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem és már nem is tiltakoztam az ellen, amit tenni készültem. A kérdés pusztán annyi volt: hogyan csináljam? Lassan, hogy minden percét élvezzem vagy gyorsan, hogy ne szenvedjen annyit? Végigkövettem tekintetemmel, ahogyan elhaladt mellettem és a sötétített üvegen keresztül egyenesen a szemembe nézett. Vörös szemű énem megnyalta ajakait és kész is volt a tervem. A lány vállat vonva beparkolt a kocsifelhajtóra – egy újabb reakció, amit már soha többé nem fogok megérteni, mert elméje még mindig csendes volt – és kiugrott a szakadó esőbe. Az ajtóhoz rohant és a kulcs után kutatva felnyúlt az ereszcsatornába. Haja elázott az esőtől és sápadt, szív alakú arcára tapadt, ezáltal is hangsúlyozva azt. Ha jobban belegondoltam, még csinosnak is mondhattam volna őt, sőt gyönyörűnek, de egy gyilkos ilyenekkel nem foglalkozik. Gyorsan belépett a házba, hogy ne ázzon jobban meg, én pedig kiszálltam a kocsiból és nekitámaszkodtam a csukott ajtónak. Pár másodpercet – esetleg percet – még tudok várni, amíg rendbe szedi magát, és utána indulhatok. Azt azért meg kell hagyni, hogy rendkívül jól nevelt és udvarias gazember vagyok.

De a gazember nem is jó szó. Az esőcseppek hangosan- számomra hangosan – koppantak kemény bőrömön, de most nem ezzel foglalkoztam. Az ablakon keresztül is tökéletesen láttam, amikor bement a konyhába, lerakta a székre táskáját és a hűtőhöz indult. Ezt a pillanatot választottam tervem kivitelezéséhez és a házhoz közelítettem. Az ajtó nem volt bezárva – minő emberi szokás! -, így akadálytalanul jutottam be a lakásba. A konyhaajtóban megálltam, vállamat a félfának vetettem, karjaimat összefontam mellkasom előtt és a lányt néztem, aki a hűtőben kutatott valami után. Amikor megtalálta, kivette és becsukta az ajtót. Ekkor siklott tekintete rám és ösztönösen megdermedt. Oh, igen. A jól ismert reakció az emberi faj részéről. Erre a gondolatra mosolyra húzódott a szám, és felvontam egyik szemöldököm. Az egész helyiséget belengte kábító illata, ami leginkább levendula és frézia mámorító kettősére hasonlított.

Szemeimben őrült tűz lobbant, ahogy a szörnyeteg megérezte áldozata vérét. A nyál összefutott a számban és keveredett a méreggel. A tűz szinte perzselte a torkomat, de tudtam, hogy pár percen belül csillapítani fogom. Azt terveztem, hogy elcsábítom a lányt, így a legkényelmesebben tudom majd megölni és nem is fog sokat ellenkezni. - Bella – mondtam ki a lehető legbársonyosabban a nevét, mire leejtette a kezében tartott dobozt, és a tojások a padlóra zuhanva milliárdnyi darabra törtek össze. Tervem, úgy látszik, bejött, mert az emberi nőknél mindig ezt a hatást váltottam ki, ha megszólaltam. A gondolatait ugyan nem ismertem, de a teste mindent elárult. Kábultan bámult rám, a levegőt kétszeres ütemben vette és a szíve majd’ kiugrott a helyéről. Elmosolyodtam, és ezzel kimutattam borotvaéles fogaimat is. Bella hátrált egy lépést és beleütközött a konyhapultba. Tehát a létfenntartó ösztöne is működésbe lépett. Akkor, ha jól számoltam, körülbelül olyan egy percem maradt, míg sikítani nem kezd.

- Megijesztettelek – kérdeztem tettetett aggodalommal és megbánással a hangomban, de a
végén már gúny vegyült bele. – Nem akartalak… nagyon. Úgy látszik a hangja is megjött, mert az alapvető kérdést nekem szegezte: -

 Mit… - megköszörülte a torkát, amin az ér lüktetve énekelt nekem. – Mit akarsz? - Oh, sok mindent – válaszoltam könnyedén.

 – De jelen pillanatban csak egyvalamit. – Lehunytam a szemeimet és nagyot szívtam a levegőből, ami olyanná vált számomra, mint a drog. – De azt nagyon. Tekintetemet belefúrtam az övébe és elkínzott lassúsággal megindultam felé.
Megálltam előtte – tisztán éreztem a bőréből áradó melegséget és vérének bódító illata az ezerszeresére nőtt. Bal kezemet az álla alá helyeztem, hogy a szemébe nézhessek, jobbal végigsimítottam arccsontján. Érintésemtől megremegett, de csokoládébarna szemeiben egy cseppnyi félelem sem volt. Bármit megadtam volna azért, hogy ebben a pillanatban halljam, mire gondol, de elhessegettem ezt a képet és a célomra koncentráltam. Érezni akartam teste melegét a bőrömön, ezért a konyhapulthoz szorítottam őt és szorosan hozzásimultam. Ennyi nem volt elég, így ajkaimmal felfedeztem arca minden négyzetmilliméterét és véletlenül megérintettem szája sarkát. Az érzés, ami átsuhant rajtam, egyszerűen fantasztikus volt, és a másodperc töredékéig a mámor, amit a vére okozott, eltűnt. Nem tudtam mire vélni a dolgot, így elsiklottam fölötte.

- Gyönyörű vagy – suttogtam az első gondolatomat, amit ez a lopott csók váltott ki belőlem, és ajkaihoz hajolva belélegeztem isteni leheletét. Hogy a lopott csókot igazivá tegyem, finoman megérintettem száját, mire ő megkapaszkodott a konyhapultba, hogy el ne essen.

Hangosan zihálni kezdett, és lecsukta szemhéját, amikor megindultam lefelé és csókokkal hintettem be állát. A nyakánál megálltam, hiszen tervem idáig vezetett. Ütőere ritmusosan továbbította a vért bőre alatt. Zihálása gyorsult és tudtam, hogy most vagy soha. - Gyors leszek – súgtam bele a bőrébe, és bár badarságnak tűnt, de még hozzátettem. – Ígérem. Hosszan megcsókoltam a nyakát, hogy utoljára magaménak tudhassam a miattam száguldó vér okozta extázist, majd beléeresztettem fogaimat. Éreztem, ahogyan átszakítja a bőrt, és eléri a drogomat tároló eret. Még eljutott a tudatomig, hogy Bella halkan felszisszent, de egy sikoltás sem hagyta el a torkát, aztán már csak az édes nedű okozta bódulat maradt. A meleg vér csak úgy ömlött a számba és görcsösen tartottam két kezembe az eszméletét vesztő lányt. Százszor jobb volt, mint elképzeltem. Vére átjárta az egész testemet és megtöltötte újult erővel. Aztán minden olyan gyorsan történt. Pedig ha csak egy kicsit is figyelek, rájöttem volna arra, ami a hátam mögött folyt. Négy kéz ragadott meg erősen és tépett el éltetőerőm forrásától, míg a lány ájultan hullott a csempére. Vadul kapálóztam és szabadultam volna, de egy erélyes hang átszánkázott a konyhán: - Vigyétek ki innen!

Pöttöm nővérem, Alice állt előttem haragtól izzó szemekkel és adta ki az utasítást két fivéremnek. Perifériám szélén láttam, hogy Emmett és Jasper gyorsan bólintottak és már kint is voltam a ház mögötti erdőben. Egy fának szorítottak és nem engedtek el addig, amíg Alice ki nem jött. Egy pillanatra megtorpant előttem – a gondolataiból semmire nem tudtam következtetni -, majd intett testvéreimnek, hogy engedjenek el. Aztán rám vetette magát és olyan erővel ütött arcon, amit ki sem néztembelőle. Még Emmett sem ütött meg ekkora erővel, pedig ő a legerősebb a családban. Úgy látszik, ez a kistestvéri pofon kellett ahhoz, hogy agyamról lehulljon a vörös köd, és a szörnyeteg vonyítva visszavonulót fújjon. Erőtlenül csúsztam le a fatörzsön, fejemet két kezembe hajtottam és lepergettem magam előtt a történteket.

- Mit tettem! – nyögtem fel kétségbeesetten és nem mertem rájuk nézni.

- Carlisle vele van – mondta csendesen Esme és mellém ülve átkarolta vállamat. Színtiszta sajnálatot hallottam a gondolataiban és az anyai féltést.

- Szerencséd van, ha túléli – Rosalie hangja gúnyosan csattant és megnyomta a „túléli” szót. Tudtam, hogy mi játszódik most le benne, de képtelen voltam őt sajnálni. Csak és kizárólag legkisebb húgomra koncentráltam, aki gondosan takargatta látomásait.

 - Alice? – tekintetemet rá emeltem, és észrevettem, hogy a ház irányába bámul. - Nem tudom. Minden olyan kétséges. – Az előbbi dühnek nyoma sem volt rajta.

– Sajnálom, Edward, de semmit nem mondhatok. Egyedül az biztos, hogy Carlisle hazaviszi őt, aztán… Felfedte előttem elméjét, melyben a látomásai borzalmasabbnál borzalmasabb jövővel kecsegtettek. - A lány pengeélen táncol – vonta le a következtetést Rose. Emmett és Jasper csendben maradtak és ők is a házat fixírozták. Amikor meghallották apám neszezését a lakásból, családom minden tagja megindult az erdő felé, kivéve Carlisle-t és engem. Apám gondolatain keresztül láttam, amint felemeli Bella testét – vörös vér borította felsőjét, de a várt kísértés elmaradt – és a házból kilépve és gondosan körülnézve fekete

Mercedese hátsó ülésére fekteti őt. Becsukta az ajtót és a Cullen-ház irányába hajtott. Kizártam minden gondolatot a fejemből és átadtam magamat az önutálatnak és gyűlöletnek, ami az esővel együtt telepedett rám.

Utolsó pillanat - 1.Fejezet

Sziasztok... Úgy döntöttem, hogy egy új történet írását kezdeményezem. :D Természetesen az eredeti újholdas történetemet is szünet nélkül írom, de valami változott, ás egy olyan Edwardot akarok teremteni, aki nem mindig jó.... Ebbe nagyon belelendültem, és ha minden igaz, hol nap jön ennek a kövi fejezete..:)
Remélem tetszeni fog. Pusszy nektek: Szyreen


1.Fejezet

(Bella szemszöge)

Hazafelé menet a gondolataim természetesen Edward Cullen körül forogtak. Egyszerűen nem értettem, hogy tud egy ilyen gyönyörű fiú ekkora gyűlölettel és dühvel nézni? És miért pont rám? Soha életemben nem láttam, mégis utál. Már az első nap. Remek. Nem elég, hogy ez a nyavalyás eső megint rákezdett, de az első „jóakarómat” is bezsebeltem aznap. Ha így folytatom, akkor az egész suli Edward Cullen anti-Bella Swan-os mozgalmába lép majd be, nemsokára. És a legszebb az egészben, hogy nem tettem semmit! Befordultam az utcánkba, ahol egy lélek sem járt. Mindenki dolgozni volt még, vagy ki sem dugta az orrát a jó meleg lakásból.

Egyedül egy fekete Mercedes parkolt a szemközti szomszédunk háza előtt. Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy vajon ez reggel is itt volt-e, de nem jöttem rá. Nagy valószínűséggel igen, csak elkerülte a figyelmemet, vagy annyira izgultam a suli miatt, hogy észre sem vettem. Sötétített ablakain keresztül hiába próbáltam meg bekukucskálni. Vállat vonva megálltam a felhajtónkon és miután összeszedtem a táskámat, kiszálltam az immár zuhogó esőbe. Jó hangosan becsaptam a rozsdás kocsiajtót és a kapucnimmal nem is bajlódva a bejárathoz rohantam. Hál’ Istennek minden gond és baleset nélkül értem oda, ami ritkaságszámba ment nálam. Hajam nedvesen tapadt az arcomra, mire kihalásztam a kulcsot az ereszcsatornából és benyitottam a házba. Minden csöndes volt – tehát Charlie nincs még itthon. Hát, persze, hiszen a cirkáló sincs itt! – csaptam a fejemre és egy mosoly jelent meg az arcomon.

Nesze neked Edward Cullen meg rosszkedv! A kabátomat felakasztottam a fogasra és bementem a konyhába. A székre dobtam a táskámat, majd a hűtőt kinyitva az aznapi vacsora hozzávalóit kezdtem összehorgászni. Nem akartam sok időt eltölteni ezzel, ezért a jól bevált tojásrántotta mellett döntöttem. Kivettem a tartót és becsukva a hűtőt egy éjfekete szempárral néztem farkasszemet.

Edward Cullen lezserül állt az ajtófélfának támaszkodva és engem fürkészett. Bronzvörös haja kócosan és vizesen meredt szerteszét; hosszú, hófehér karjait összefonta mellkasa előtt. Egyik szemöldökét felvonta, szája szegletében gúnyos mosoly bujkált. A legijesztőbb mégis a tekintete volt: koromfekete szemében valami vadállatias tűz égett.

- Bella – szólalt meg bársonyos hangján és az izmaim felmondták a szolgálatot. A tojások hangos csattanással értek földet a konyha kövezetén. Edward széles mosolyra húzta ajkait, felfedve hófehér fogait. Azon reményemről, hogy nyugodtan tudjak lélegezni, már rég lemondtam. Szaporán vettem a levegőt és a szívem a bordáimat verte. Tudatalattimba egy gondolat fészkelte be magát, mely ordította, hogy fussak, rohanjak. Mégsem tettem semmit, mert szó szerint megbénultam. A bénulás nem is jó szó. Én pusztán Edward Cullen bűvkörébe kerültem. A hangja, mint a csepegtetett méz, befúrta magát az agyamba és azt akartam, hogy újra hallhassam. Illata belengte az egész helyiséget, és a napfény aromáját véltem felfedezni benne. Az arca a legszebb angyalarc volt, amit valaha láttam. Tekintete fogva tartotta az enyémet és szinte perzselt. A kábulattól szólni sem tudtam, pedig meg kellett volna kérdeznem, hogy mit keres itt? Hogy jutott be? Honnan tudja a nevemet? Vagy a legfontosabbat: miért néz rám ilyen kiéhezetten? Igen, kiéhezetten.

Időközben ugyanis bevillant egy kép, amit még nyolc éves koromban láttam az egyik tévécsatornán. Az oroszlán megközelíti áldozatát, akinek már csak másodpercei – jobb esetben percei - vannak hátra az életből. A nagymacskának van ilyen tekintete, mint Edwardnak. A kis vészvillogók megszólaltak a fejemben és hátrálni kezdtem. Éreztem, hogy nekiütköztem a konyhapultnak, és nem tudok továbbmenni.

- Megijesztettelek? – kérdezte Edward és angyali arcán aggodalom és megbánás suhant át, melyet a gúny váltott fel. – Nem akartalak… nagyon.

- Mit… - köszörültem meg a torkomat, és újra elkezdtem. – Mit akarsz?

- Oh, sok mindent. – Hangja hidegen és gunyorosan csengett. – De jelen pillanatban csak egyvalamit. – Lecsukta szemét, miközben nagyot szippantott a levegőbe. – De azt nagyon. Tekintetét ismét rám szegezte és legnagyobb döbbenetemre lassan elindult felém. Pár centire megállt előttem, és egyik kezét az állam alá helyezte. Érintése hűvös volt és kirázott tőle a hideg. Másik kezével végigsimított arccsontomon és lecsúsztatta a nyakamra.

Menekülni akartam, de képtelen voltam. Kitágult szemekkel, megbabonázva bámultam rá, ő pedig áthidalva a köztünk lévő távolságot a konyhapulthoz préselt. Odahajolt hozzám, ajkai érintették szám sarkát, ahogyan végighúzta arcom minden kis négyzetcentiméterén őket. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy megérintett. A félelem még mindig bennem tombolt, de vegyült bele valamilyen bódultság is.

- Gyönyörű vagy – suttogta, és számhoz hajolva belélegezte leheletemet. Finom csókot nyomott ajkaimra, és nekem meg kellett kapaszkodnom a pultban, ha nem akartam összeesni. Zihálni kezdtem, ahogyan lefelé haladva csókot adott államra is, és elért a nyakamhoz, ahol keze is időzött. A pulzusom az egekbe szökött és zihálásom egyre gyorsult.
- Gyors leszek – súgta bele bőrömbe. – Ígérem.

Nem tudom miért, de hittem neki. Hosszan megcsókolta nyakamat, majd pengeéles fogait bőrömbe vájta, én pedig halkan felszisszenve elnyomtam a feltörni készülő sikolyomat. Csak vártam a halált, amit gyilkos angyalom hozott el nekem. Mert tudtam, hogy mindez akkor fog befejeződni, ha én már élettelenül fekszem a földön.

Fejem felett összecsaptak a hullámok és éreztem, ahogyan a fekete mélység magához húz. Mielőtt még teljesen átadtam volna magamat neki, egy újfajta fájdalom ostromolta meg testemet. A tűz, amely mindent elemésztett és felperzselt, amit csak elért és én mégis készségesen rohantam bele a lángtengerbe.

Elvesztem.

New Moon - 7.Fejezet

Ajánlom ezt a fejezetet egy számomra kedves olvasómnak. Köszönöm neked az ösztönzést, és bízom benne, hogy elnyeri a tetszésed.

A többiekhez szólok: Remélem, nektek is megfelel az új fejezet. Mint látjátok, új címe van a fejezetnek. A vége pedig függő vég. A következő fejezet, foggalmam sincs mikor kerül fel. Ez főleg tőletek függ, márpedig: kapok e komit, avagy nem...ez a lényeg...:/ 

7. Idegen

Vér. Vér. És még több vér. Az agyamat tompa, vöröslő ködbe burkolva zárta el a külvilágtól a mindent megsemmisítő emlékképek áradata. Fülem csengett a sikítások visszhangjától, számon éreztem a vörös nedű tébolyító ízét, orromba bekúszott az édes illat. De senki nem sikoltott, szám száraz volt, jéghideg, a levegő pedig bűzlött a dögszagtól.

Pár pillanatig eltartott, míg rájöttem mit jelent az, hogy a levegőnek dögszaga van. Majd sebes mozdulatokkal a telefont a zsebembe csúsztattam, felkaptam a tárcám, egy kabátot kaptam magamra, s megnéztem a falon függő naptáram, December 11.-e volt. -mindezt alig három másodperc alatt. Majd az ablakon kiugorva azonnal a szag után iramodtam. Most az előző akciómmal ellentétben, hallottam Victoria vihogó gondolatait, ahogy Bella vére után vágyakozik, és csak azért kergetteti magát velem, hogy meg tudjon ölni. Arra mérget vehet, hogy én fogom őt megölni. Kedvesemhez egy ujjal sem nyúlhat.

Eszeveszett tempót diktált, s nem sokára azon kaptam magam, hogy Rio-t  jócskán elhagyva legalább már két órája futok megállás nélkül utána. Victoria szaga egy pillanatra sem veszett el a fák, a város és a kanyargós utca levegője közt.

Csak futottam utána, téveszthetetlenül Victoria után. Egy város fényei kezdtek kibontakozni, ahogy vámpírsebességgel átgázoltam az erdőn. Brazília volt az.

Ekkor döbbentem rá, hogy mégis mennyit futottam. Egy gyors mozdulattal előkaptam a telefonom, és meghökkenve láttam, hogy a kijelzőn December 14. villog, hatalmas betűkkel, számokkal. Három napot futottam volna? Fel sem tűnt, hogy ennyi ideje követem. Viszont egy valami zavart. Nem hallottam a gondolatait.

Miközben ez a három nap eltelt, a hó vastag lepelként borította le a földet világszerte. Azonban Rióban az ágak nem recsegtek a hó súlya alatt, a fűt nem borította a fehér takaró. A lombhullató fák zöld levelekkel meredtek a vakító napfényes ég felé. A fenyvesek mélye ugyanolyan sötét és hátborzongató volt, mint ha csak tél lenne. A városokban az emberek rövidnadrágban, pólóban  sétáltak fel s alá az utcákon.

Itt, Brazíliában is pezsgett az élet. A télnek még csak a hírét sem lehetett hallani pedig már jócskán benne jártunk a decemberben.

Az éjszaka sűrű, párás ködbe vonta be az egész várost. A fiatalok a szórakozóhelyen tengették óráikat.

Miközben gondolatból gondolatba mászva hallgattam az emberek elméjét, Victoria kereket oldhatott, ugyanis a levegő füst szaga mellett mást nem éreztem.

Iszonyú düh kerített hatalmába. Hogy tehettem ezt? A fenébe, hisz már a markomban volt. 

Elemi erővel söpört rajtam át a düh, és a tehetetlenség. Éreztem, ahogy minden izmom pattanásig feszülve ugrani készül. A testem vért követelt. Rettentően régen nem vadásztam már, de nem is érdekelt. Szemem alatt ülő vastag kék karikák jelezték szomjam. Mozgásom lassabb és tompább volt, ezért is biztattam magam egy kiadós vadászatra. Néhány elmén átugrálva megtaláltam a tökéleteset helyet. Egy férfi volt. Épp egy erdőre gondolt ahol nem rég járhatott. Ezen erdő felé vettem én is az utam.

Rövid futás után, néhány km-re a város fényeitől, a tenger part szélén feküdt egy közepes méretű erdő.  Vámpírsebességgel belevetettem magam. Rövid keresgélés után meg találtam amit akartam. Egy termetes puma vérét éreztem a levegővel keveredni, és azonnal az illat iránya felé futottam. Az állat egy hatalmas fa tövében feküdt, fejét mellső mancsaira hajtva. Vére elbódította az agyam, és képtelen voltam oda figyelni, mit teszek.

Percek múlva arra eszméltem fel, hogy az utolsó cseppet is kiszívtam az állatból, mely már ernyedten hevert karjaim közt. Elengedtem az állatot, majd felegyenesedtem, ugyanis bokor zörgése ütötte meg a fülemet. Azt hittem, hogy egy újabb állat az, mivel nem hallottam a gondolatait, de tévedtem.

Egy magas, sötét barna hajú férfi lépett ki a fák és bokrok árnyéka közül. A hold árnyékot vetett rá, így még fenyegetőbbé téve őt. Léptei pár méterre előttem elhaltak, és csak meredt rám, és én is rá.

Nem értettem, miért nem hallom a gondolatait.

Vérvörös szeme az enyémbe fúródott, ajkán gonosz mosoly virított. Tett egy lépést, így láthatóvá vált csúf, békaszerű arca. Szemei dülledten meredtek rám, arca tiszta sár volt, haja mindenfelé szerte állt. De mind ez nem érdekelt. Ami a legjobban irritált, az az volt, hogy nem hallom a gondolatait.

-Mit keresel te itt?-jött a rekedt, mély morgás szerű hang. Pár pillanatig még próbáltam átverekedni magam a gondolatait védő burkon, de újbóli sikertelen eredménnyel feladtam, és befejeztem próbálkozást.

-Semmit.-válaszoltam színtelen hangon.

-Ne próbálkozz. Nem fog sikerülni!-morogta. Elképedve meredtem rá. 

-Micsoda?

-Nem tudsz bejutni a gondolataimba. Érzem, ahogy támadod minden percben az elmém, és csak a gondolatolvasók próbálkoznak az elmémet elzáró burokkal, tehát te is gondolatolvasó vagy, olyasmi mint Aro. Na szóval, nem fog menni mivel nekem is van képességem.-vírított egy kaján vigyort, majd felszökkent egy faágra és elhelyezkedett rajta.

Én is így tettem és felszökkentem a vele szemben lévő ágra.

-Akkor neked van egy pajzsod?-mértem végig, majd újra megpróbáltam, de megint csak eredménytelenül.

-Nem, nekem ennél összetettebb a képességem. De szeretnélek megkérni, hogy hagyd abba, ugyanis nem igazán jó érzés.-mutatott rá a fejére.-Egyébként Aurério vagyok, Aurérió Gonzalez.-mondja, miközben felém nyújtja karját.

-Én Edward, Edward Cullen.-fogadom el a jobbot.

-Áhh, egy Cullen. A vámpír világban már-már hírességek számában mentek.-mosolyog vidoran.

-Hogyan működik a képességed?-kérdezem, előbbi kijelentését meg  sem hallva.

-Háát…a képességem nagyon bonyolult. Egyfajta védekező és támadó képesség egyszerre. Az elmémmel tudom irányítani mások képességét. Ugyanakkor eltudom venni, vagy ki tudom cserélni a másik sajátomat, ami csupán annyi, hogy az emberek teste felett át tudom venni a hatalmat. Ezt tudom kicserélni más vámpírok képességével. Mindegyik képességemet nagyon nehéz volt kifejleszteni, és rengeteg időbe telt, de nagyon hasznosak.-kacsint egyet. Szinte még fel sem fogtam amit mondott, mikor újra ő kérdez.

-Miből gondoltad, hogy pajzsom van?-néz rám kérdő tekintettel. Igazából fogalmam sincs, hogy hogyan jutott eszembe ez a képesség. Egyedül egyetlen embert ismerek, akinek ilyen képessége van. Renata, ő Aro személyi testőre. Neki van egyfajta pajzsa, aminek a védelmét Aro előszeretettel élvezi. De akkor még sem igazán értem a helyzetet, hisz Renata gondolataiban tudok olvasni, Aurérió gondolataiban nem tudok, csak úgy mint Belláéban.

-Foggalmam sincs.-válaszolok hosszú gondolkodás után. Az ég már tinta kékké világosodott, a csillagok kihalóban voltak, a hold a horizontot súrolta.

-Érdekes, mit láthatnak benned a Volturik. Tudod, azért küldtek, hogy a képességemmel az uralmam alá vonjalak és a Volturi katonái közé kényszerítselek. De a fenébe is, én ezt nem akarom csinálni, és rohadtul nem akarok Volturis lenni.-most vagy rosszul hallok, vagy szimplán hallucinálok –de lássuk be, mindkettő lehetetlen.

Csak döbbenten állok , és bámulok rá. Nem értek semmit. Ezt miért mondja nekem? Miért nem akar Volturis lenni? Mit akar csinálni? Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje állhattunk már itt, mikor a horizontot súrolta a nap, s első sugarai kecses indákként kúsztak végig az épületeken, a földön, és rá nem sokára már az égen és a felhőkön is.

-Miért nem akarsz Volturis lenni?-térek rá a talán legfontosabb kérdésemre. Hosszas töprengés a válasz. Mikor már azt hittem, hogy nem fog mondani semmit, végül megszólalt.

-Mert elegem van. Én tudok úgy mond bábot csinálni a vámpírból, Aro mégis babú módjára utasítgat. Nem lehetek szabad, gyilkolnom kell ahhoz, hogy életben maradjak, már amennyire élőnek számítok. Nem bírom tovább. Mocskosnak érzem magam, de túl sok vér tapad már a kezeimhez, semmint át tudjak térni a te életviteledhez.

-Értem. Akkor, most mihez kezdesz? –nézek rá kérdőn. Azonban, mielőtt még bármit is tehetnék, elmémre bénító köd telepedik, és egy éles hang a fejembe ezt üvöltötte.

Fuss….. Menekülj….. Kit ártalmatlannak hittél,csapdát sző… Nincs sok időd… Menekülj, míg tudsz… A vörös közel jár, s ha rád talál, életed utolsó pillanatai következnek…

Ismerős volt a hang, mintha egy kicsit reszelősebb lett volna, de olyan volt mint Aurérió. Kérdőn nézek rá, de ő csak biccent.

Ekkor egy gondolat úszott be az elmémbe, ami semmi másról sem szólt, csak a gyilkolási vágyról. Victoria ölni akart.

Azonnal elkezdtem futni, s közben magamban gondolkodtam. Aurérió nem Volturis, valamivel esetleg Victoria kényszeríti őt, de mivel?

Még hallom, ahogy Victoria a tajtékzó dühét a férfin vezeti le, majd már a hangok is elhalkulnak, és csak megyek.  

Brazíliaváros éjszaka sem alszik. Most tapasztaltam csak meg, hogy mennyire igaz ez. Hajnali egy körül járhatott, a hideg az emberek arcát piros pozsgásra festette. A gondolatok alkohol hatására egyre vadabbak lettek a fiatalok körében. Végül elértem egy éjjel-nappal nyitva lévő szórakozó hely elé, és csak, hogy ne találjon rám Victoria, bementem –itt kisebb az esélye, hogy rám támad.

A klub zenétől hangos, alkoholos párában úszó, sötét hely volt. Csak egy-két helyen világított pár égő, azok is csak homályossá, semmint világossá tették a helyet. Nem néztem senkire, bár a gondolatokban hallottam, hogy mindenki rám nézett. A lányok gondolatai a párjaiknak nem tetsző irány felé kanyarodtak.

Leültem egy sarokban elhelyezett asztalhoz, és csak bámult ki a fejemből. Annyira lekötött a Victoria-követéses terv, hogy másra nem is gondoltam. De talán így jobb… Lehet, hogy már ő elfelejtett… Vagy új életet kezdett azzal a nyamvadt korccsal… Kérdések, amikre soha nem fogok már választ kapni. Ám békés magányomat nem élvezhettem sokáig. Anyám úgy tanított, hogy legyek udvarias a nőkkel szemben, de most egyszerűen szét vetett a düh, szétmarcangolt a fájdalom és szörnyen éreztem magam. Egy, a gondolataiból ítélve rámenős lány tartott felém. Fel sem néztem, hátha meggondolja magát, de nem ez történt. Mikor megéreztem az illatát, és meghallottam a hangját, rögtön tudtam, hogy benne vagy a pácban.

-Szia Edward. Nagyon rosszul esett, hogy nem vártál meg. Hisz még csak köszönni sem tudtam.-mondja szánakozva. A meglepettségtől köpni, nyelni sem tudok.