New Moon-6.Fejezet

Sziasztok. Íme a hatodik fejezet, mely egy kis változtatásokon ment keresztül, értek itt a címre, és a lényegére. Gondoltam, színesítem egy kissé ilyen formában is a történetem-e szemszögű megvilágosítását. Remélem mindenkinek elnyeri a tetszését. 

A felvételivel kapcsolatban: A magyar része igazán jól sikerült, de a mateeek -> nyeeee....de szorítsatok.:) SZERETNÉK MINDENKIT EZ ÚTON FIGYELMEZTETNI, HOGY KÉREM KOMMENTELJETEK!!! Szükségem van a bíztatásra, ugyanis elé mély ponton vagyok. Kérlek, nagyon kérlek, egy-egy rövid kommentel ajándékozzatok meg.:/

6.A sikátor

Nehéz egyedül.  Nehéz nélküle. De így a jobb mindenkinek. Egy szörny alapjába véve úgy sem érdemli meg, hogy szeressék, tehát akkor én pláne nem.

Egész este azt kántáltam magamban, hogy „Össze kell, hogy szedd magad, és meg tudd védeni látatlanul is Bellát”. De a nevét ahogy felidéztem, úgy jöttek az emlékek.. Nem tudom miért vagyok ennyire szánalmas, hogy még csak a felejtés vagy a figyelem elterelés sem megy. De akár hova nézek őt látom, ha a hajamhoz érek, ha a bőrömet nézem, miért ő jut eszembe? Meddig lesz ez így? Ehhez és hasonló kérdések száguldoztak keresztül az agyamon, miközben az erkélyen ültem és vártam, hogy fel keljen a nap.

Nagyon fixíroztam már a horizontot, hogy előbújjon végre a nap,mikor egy túlságosan is ismert, és egyáltalán nem rokonszenves szagot hozott magával a kora reggeli szellő. Döglött hús. Victoria. Itt volt. Amilyen gyorsan csak bírtam, zsebre raktam a telefont, ami épp elkezdett csörögni, de lenémítottam és hagytam, hadd keressen aki akar. Vettem elő még egy kabátot. Az ajtót belülről bezártam, majd körbekémleltem az emberi elméket. Épp ébredeznek. Kiugrottam az erkélyről és a szag után iramodtam.

Megpróbáltam minél gyorsabban futni. De nem tudtam utolérni, egyszer csak egy nagyon ismerős sikátor felől jött a szaga. Amint a sikátor közepére értem, azonnal ledermedtem. Egyetlen kérdés süvített a fülemben: Honnan tudja?

Egy sötét sikátor közepén álltam és csak dermedten bámultam a falakat. A téglák már omladozó félben voltak, a vakolat itt ott már letöredezett. Semmit sem változott ez a hely, 70 éve nem jártam itt, és még csak az emlékeimből is próbáltam kizárni ennek a helynek az emlékét. Victoria után sem tudtam futni. Csak álltam meredten és próbáltam kizárni a kínzó képeket.

Ez az a hely, ez az én helyem. A vadász helyem. Az áldozataimat mindig ide hoztam. És itt oltottam ki az életüket könyörtelen módon. Még látom a kaparás nyomokat, érzem a levegőben a vér szagát. Pedig már nincs itt. A vér szaga mintha itt terjengne a levegőben, mintha hallanám a zsákmányom vérfagyasztó, hörgő sikoltásait. De csak én voltam itt egyedül.

Az agyam kapcsolt, a lábam pedig abban a pillanatban gyors tempóban indult ki innen, bárhová, csak el. Pár pillanat múlva a háznak nevezett tákolmányom előtt álltam, és kapkodtam a levegőt, mintha szükségem lenne rá.

Majd nem egy évszázada volt, hogy nem jártam ott, azon a helyen. Az agyam mintha akaratomon kívül cselekedne, pörgette a képeket.

-70 évvel ezelőtt-

-Ragadozó vagyok!!! –bizonygattam magamban, miközben egy kietlen utcán sétáltam. Tudtam mit keresek, és azt is tudtam, hogy rosszul teszem, de nem igazán érdekelt. Vérre vágytam, gyilkolni akartam. Egy egy pillanatra, felrémlett egy szőke haj, avagy egy bánatosan csillogó aranybarna szempár, de a cipőm kopogása, ahogy a macskaköves úton bóklásztam, Rio kihalt utcájában, szinte azonnal elterelte a figyelmemet. Pár gondolat után, meg is találtam amit akartam. Egy sarokra előttem, egy középkorú férfi, kissé részegen ugyan, de épp hazafele vette az útját, ami történetesen az én utamat keresztezte. Körül néztem, majd egy pislákoló lámpa alatt megtámaszkodtam. A férfi pár perc múlva már nagyon közel járt hozzám. Körül nézett, de mivel az orrárig nem látott, így nem is vett észre. Mikor lassan elhaladt előttem, megmozdultam, és csak ekkor vett észre. Komótosan megfordult, és rám nézett. Érezte a veszélyt, fejében a rosszabbnál rosszabb képek kergették egymást, és az igazság az, hogy nem tévedett túl nagyot. Nyelt egy nagyot, elmosolyodott, szemei keresztbe fordultak, majd sietős léptekkel el indult. Hirtelen előtte termettem, megragadtam a kezét és el kezdtem húzni. A férfi nyöszörögve tűrte egy darabig, majd hangos káromkodásba kezdve segítségért kiáltozott. Egy jól irányzott, kíméletlen ütéssel eltörtem az állkapcsát, amitől a férfi egy pillanatra felüvöltött, azután pedig vért prüszkölve hagyta, hogy vonszoljam. Végül a saját sikátoromig vonszoltam. Vére eszemet vett,és már csak a vörös ködöt éreztem,ahogy minden érzékszervemet eltompítja, és csak a csöppökben le hulló nedűre tudtam gondolni. Mikor végeztem és az agyamról leszállt a vér okozta gyönyörű lepel, észrevettem, hogy közönségem is akadt. Tapsolva adták a tudtomra a fajtársaim, hogy élvezték a műsort. Elméjük vetítőként pörgette le, hogyan játszottam a zsákmányommal, míg nem már több sebből vérzett, és csak ekkor mélyesztettem a fogam a nyakába. Külső szemlélőként, így saját magamat látva, hátborzongató látvány voltam. Ahogy ragadozó módjára mozogtam, ahogy kíméletlenül cibáltam az áldozatom.

A tapsoló vámpírok, szét széledtek, csak egyetlen ember maradt ott. Nem más volt ő, mint Macario.

Innentől kezdve, minden áldozatomat itt végeztem ki. Szó szerint az én helyem volt. Aki belépett oda, tudta, hogy mennie kell. Érezte a vér tömény illatát, és vagy félt, vagy nem bírta a-ami nagy szó vámpíroknál-, így ment éveken keresztül

Minden áldozatommal így, és ehhez hasonló kegyetlen módon jártam el.

Csak ültem az ágyam mellett a földön, és próbáltam észhez térni. A vér, az emberek hörgő hangjai, rémült sikolyai mind visszhangoztak a fülemben. Minden egyes arcot szinte kristálytisztán láttam magam előtt, ahogy fájdalomtól és könnytől csillogó szemükbe néztem. Nem tehettem róla, de az utolsó arc egy szív alakú tökéletes lányé volt, az utolsó szempár egy csoki barna mély szem volt. Ő nem volt az áldozatom, de lelkem végleg csak az ő elhagyása következtében hunyt el.

Tudtam, hogy nem folytathatom a magam ellen irányított hadjáratot, mely önsanyargató képességem kritikán felüli teljesítményére alapult, de nem tudtam ellenállni a vonzó emlékeknek. Még valahol a tudatalattimban derengett ez vörös hajú nő, de az emlékáradat azt is elsöpörte és átadtam magam a pusztító érzéseknek.

New Moon-5.Fejezet

Sziasztok, itt a friss. Késtem, tudom, sajnálom.

Jó olvasást. Apropó, kommenteket kérek, mert így nem tudom, hogy érdemes e folytatnom az írást. :/

Jó olvasást.

Pusszy, Alice!

5.Régi ismerős

Kietlen puszta. Ez a legjobb szó arra, ami én vagyok. Kihalt, kongó üresség maradt bennem. Nem érzek mást, csak a mindent felemésztő hiányt. Ennyit hagyott maga után. De örülök, mert legalább ebből tudom, hogy nem álom volt, hogy nem a képzeletem játszott velem, hanem igaz volt. Igaz volt minden, mit soha nem is remélhettem volna. De mégis, kihullt karjaim közül mint a por melyet a szél sodor el. Elengedtem, de csak úgy, hogy tudtam, így lesz neki jó. És most mi lett? Szenvedek. Önző voltam, túl közel engedtem magamhoz, majd beleszerettem.

Míg ezen és hasonlókon morfondíroztam, a repülő út el is telt. Becsekkoltam, a bőröndöt –ugyanis egyet vittem csak- készhez kaptam és indultam. Különösképp a bőröndöm sem volt nagy. Néhány ruhát, fontosabb tárgyakat raktam bele.

Nem tudtam mit keresek. Csak mentem. Az idő este fele járhatott, így a látszat kedvéért magamra vettem a kabátot. Egy eldugott kis zugot kerestem. Egy egyszerű motelt, nem érdekelt hol szenvedek. 

Fogtam egy taxit, elmagyaráztam mit keresek. A férfi, aki vezetett először alaposan végigmért majd egy vállrándítás mellett beindította a motort. „Nem értem miért egy lerobbant helyen akar lakni, elég jó módúnak tűnik ahhoz, hogy egy jobb hotelban béreljen egy szobát.” Gondolkozott elég feltűnően, ugyanis még az arcára is kiült az értetlenség –a visszapillantóban láttam.

Sötét utcákon hajtott keresztül, majd egy sikátorba értünk.

Egy romos épület előtt parkolt le. Majd brazilul elmagyarázta, hogy ez az épület évek óta itt van, és hogy nincs aki megvenné ezért itt nyugodtan lehetek.

Megköszöntem –szintén brazilul- a segítségét, kiszálltam, kivettem a bőröndöt. Majd a ház kulcsát a szomszédtól elkértem, akik elég alaposan végig mértek. Majd a zár hangos kattanással nyílott ki és léptem be. Igaza volt az úrnak. Egy nagy szobából állt az egész ház. Kopott, zöld festékkel voltak befestve a gerendákkal fedett falak. A szobából nyílt egy kazettás, kétszárnyas ajtó, mely az erkélyre vezetett ki. Volt benn egy ágy, amire úgysem sűrűn lesz szükségem. Volt még egy szekrény, egy kopott mosdó ami már csak ránézésre is nagyon réginek nézett ki.

Kipakoltam a bőröndből, a telefont az író asztalra raktam ami közvetlenül az ágy mellett volt. Ahogy végeztem a pakolással azonnal az erkélyre mentem.

A kilátás szép volt, tökéletes rálátás nyílt a Megváltó Krisztus szoborra, mely Brazília fő látványossága és jelképe, a városra mely most mélyen aludt.

Rio a bűnözés és a vámpír világ egyik fő helyszíne. Igaz, hogy a napsütés állandó, de éjszaka a város át alakul. A jó emberek akik nappal tisztes ruhát viselnek, éjszaka bűnösök lesznek. És honnan tudok ennyit erről a városról. Lázadó korom nagy részét itt töltöttem. Rengeteg vámpír ismerősre tettem szert. Nagy valószínűséggel már jó néhány tudja, vagy csak sejti, hogy megjöttem. Mégis a legszorosabb „barátságot” Mac-kel kötöttem. Tisztességes nevén Macario Robin Angel, egy vérbeli vámpír. 147 éves lehet már, de 21-nél nem néz ki többnek.

Miután „kigyönyörködtem” magam a látványban. Visszamentem a szobába, mögöttem még becsuktam az ajtót s leültem az ágy mellé a földre és át adtam magam a fájdalomnak, az emlékeknek.

Fogalmam sincs hány óráig, vagy esetleg napig gubbasztottam így, egy helyben, mozdulatlanul. Folyton a múltban révedtem el. De mit szoktak mondani? „Az álmokból ne építsünk várat, mert akkor nem élünk igazán?” Pedig én pont ezt teszem. Igaz, nem álmodok, de valami olyasmit csinálok. Lehunyt szemmel a nap minden percét újra és újra élem. A szíve dobogását felidézem, hangja selymébe elveszek, lágy érintése megbabonáz, ahogy még most is a bőrömön érzem. Ködös emlékeken repítem magam keresztül, és még nagyobb fájdalmat okozok magamnak. Ez alatt a pár óra alatt a telefonom 4-szer jelzett, de nem volt sem lelki, 

sem fizikai erőm felvenni.

Felkeltem a helyemről felvettem a mobilt és kiálltam az erkélyre. Tárcsáztam a számot és az első kicsöngés után fel vették.

-Edward. Na végre, hogy felveszed, azt hittem soha nem hívsz vissza. Alice beszélni akar veled, azonban ő most fent van Jassperrel, úgy hogy én elmondom azt amit ő akart. Victoriát Alice Rio közelében látta. Figyelj oda! Egyébként mi van veled? Két hete telefonálgatunk de semmi. Mégis, hogy gondoltad te ezt? Mi a fészkes fenét csináltál? Mindenki aggódik érted!-darálta az egészet Rosalie.

-Neked is szia Rose. Semmit, az ég adta világon semmit. Ültem és gondolkodtam. Rendben figyelek. Azt sem vettem észre, hogy két hét telt el.-teljesen le voltam döbbenve. Két hét? 

Esetleg pár napra ítéltem volna az elmúlt időt. De nem két hétre. Te jó ég!

-Jön Alice. Szia Edward. –mondta szomorúan a végét. Egészen megváltozott.

-Szia Rose.-köszöntem el én is.

-Szia Edward. Mégis, mit csináltál, hogy nem vetted föl azt az átkozott telefont?-szidott le pöttöm húgom.

-Szia Alice. Semmit sem csináltam, csak nem volt kedvem felvenni.-Gondoltam ha megkérdezi mit csináltam, akkor nem látta. Így jobb titokban tartani, és akkor nem jönnek ide, hogy ki oktassanak és esetleg visszaráncigáljanak.

-Rendben.-mondta szomorkásan.-Hallottam Rose szólt Viktóriáról. Rio körül láttam, meg hogy találkozik vámpírokkal. Az egyik vámpír nevét tudom. Valamilyen Macario. Victoria Mac-nak hívta, de azt mondta a fiú, hogy csak egy ember hívhatja így, és megkérte, hogy hívja Macario-nak.-Ez elgondolkoztatott. Talán körül kellene néznem, és meg kellene keresnem Macket –igen, én vagyok az az ember aki így hívhatja.

-Köszönöm Alice az információt. Nyitva tartom a szemem. Most megyek. Szia.-köszönök el. Minél hamarabb utána szeretnék járni ennek az egésznek. És megkeresni Macket és Victoriát.

-Szia Edward.-búcsúzott el.

Majd letettem a telefont átvettem egy másik pólót és az ajtón kiérve, mivel már sötétedett, futásnak eredtem. A kocsimat a ház előtt parkolt, a reptérről a szállítók idehozták, de most futni akartam. Ki futni a düht, a veszteség érzését, azt akartam, hogy a vörös köd átvegye az uralmat az elmém felett. Rég vadásztam már. Pontosabban két hete még Emmettel.

Az Atlanti-óceán partján sétáltam, hátha találok egy eldugottabb erdőt. Nem sok keresés után meg is találtam amit akartam. Egy gyönyörű hatalmas erdő terült el egy félszigeten amely a vízbe nyúlt bele. Körülnéztem, majd miután megbizonyosodtam, hogy mindenki a lefekvéshez készülődik s senki nem lát, bele vetettem magam a sűrűbe. Csak futottam és kerestem a zsákmányom. Nem soká meg éreztem egy jaguár íncsiklandozó illatát. Elmémre sötét köd borult, nem érzékeltem a külvilágot, csak a zsákmányra koncentráltam. Emlékszem , pontosan ilyen vad voltam mikor az állatvérre szoktam vissza. Pontosan ugyan erre a helyre jártam. Mikor végeztem, s az állat már élettelenül hevert karjaim közt, leengedtem a földre, mert egy „idegen” gondolatait hallottam, s egy nagyon ismerős illatot sodort felém a szél. Az illat irányába fordultam, de már tudtam, hogy ki az.

-Szervusz. Régen találkoztunk már. Nem gondolod, hogy illetlenség másokat táplálkozás közben figyelni?-mondom nevetve.

-Szia Edward. Bizony, régen. Mennyi is, 60-70 éve? Ugyanakkor az idő semmit sem változtatott rajtad. Mit keresel itt?-zavar, hogy még mindig nem jött elő.

-Miért bujkálsz?-teszem fel a legzavaróbb kérdést.

-Rendben.-majd már csak annyit érzek, hogy valaki rám ugrik.

Gyermeteg birkózás veszi kezdetét. Apró rúgások, ütések fejezik ki az újra találkozás örömét. Miután mindketten abba hagytuk, kinevettük magunkat.

-Te sem változtál semmit. De hogy kerülsz ide? –nézek végig rajta. Igazam volt, abszolút semmit sem változott.

-Gyakran járok ide vissza. Emlékszel még?-utal a régi időkre.

-Persze, hogyne emlékeznék?-nevetem el magam. Furcsa, mellette az embernek mindig jó kedve van.

-Mi a baj Edward?-néz fürkészően a szemembe. Ennyire átlátszó lennék?

Nem akarom neki el mesélni ezt a dolgot.

-Mindegy.-Vörös szeme kíváncsi csillogása nem hagy nyugodni. Tudom, hogy előbb utóbb úgyis el fogom mondani neki.

-Nekem elmondhatod.

-Szerelmes lettem, és vagyok is Mac.-nézek bűnbánóan rá. Értetlenség ült ki az arcára, miután elemezte a szavaimat.

-És ez miért baj, már mint úgy értem, hogy most végre te is boldog vagy egy vámpírcsajszi mellett.-magyarázza a dolgot.

-Halandóba.-ahogy kimondtam a szót, köpni-nyelni nem tudott.

-Egy emberbe?-mondja kidülett szemmel.

-Igen.-hajtom le a fejem. Az emlékek ismét megrohamoznak, de tudom, hogy nem most van itt az ideje bele élni magam.

-Elmeséled, hogy mégis, hogy lehetséges ez?

-Az énekesem.-mondom tömören. Azt hiszem ez a legtöbb kérdésére válasz.

-Azta. És akkor most miért vagy itt? Miért nem vagy vele?-kérdezi mohó kíváncsisággal a hangjában.

-Mert…-és elmeséltem neki a történetet, láthatta rajtam, hogy nem jó erről beszélni. De egyszer sem szólt közbe csak hümmögött néhányat, majd mikor a születésnapi bulin történteket ecseteltem, elállt a lélegzete.

-Érdekes. Figyelj haver, ha szerinted így a legjobb neki, hogy elhagytad, akkor tévedsz.

-Lehet.-túrok bele idegesen a hajamba. A fenébe is, neki mindig igaza volt.

Nyugodt csend telepszik ránk, ő emésztgeti a szavaimat, én pedig próbálom a múlt képeit kizárni.

-Hogy hívják?-kérdezi egyszer csak. Nem értem, kit hogy hívnak?-A lányt. Hogy hívják ezt a lányt?

Ismét az arcomat a kezembe temettem. Éreztem ahogy minden izmom megfeszül. A szorító fájdalom elöntött és egy gyönyörű arc tolakodott az elmémbe.

-Bella.-leheltem idegesen.-Isabellának hívták. Nem tudom hogyan kerültem fel a fára, fel sem fogtam, hogy egy ágon állok.

Bella.

Olyan régen nem mondtam ki a nevét, még gondolatban sem. Mindig csak egy arc nélküli emlék volt. Mint mikor álomból ébred az ember és az egyre csak halványul. Inkább csak érzésekre, villanásokra emlékeztem.

És most újra itt volt.

Betöltötte az elmémet és olyan tisztán láttam magam előtt szerelmesen fénylő csoki szemeit, édes mosolyát, ahogy karomba zárom karcsú derekát. Éreztem a nyakam köré fonódó forró karokat, ahogy magához vont. Édes leheletének csiklandozását a fülemen, ahogy apró puszit nyom nyakamra.

NEM! NEM! NEM! NEM! NEM!

Megráztam a fejem, de a látomás nem tágított. A fejemben, mint egy gyorsan pörgő filmben, egymást követték a múlt eseményei. Az első találkozás, Port Angeles, a baseballmeccs. Együtt nálunk, együtt 

Charlienál, együtt a suliba, együtt a rétem, együtt, együtt, együtt…

NEEEEEEM! 

Nem szabad erre most emlékeznem. Most nem. Amíg itt van Mac addig nem!

-Haver én sajnálom. Nem kellett volna. Egyébként Bella, Bella Swan? Barna hajú, barna szemű csaj?

-Igen. Miért?-ugrottam le a fáról.

-Hát csak mert egy csaj mesélt róla, és hogy, meg akarja ölni.-mondta lehajtott fejjel.-De ha tudtam volna, hogy te meg ő, akkor mondtam volna neki, hogy ne, de…-nem hagytam hogy befejezze a mondatot.

-Ki?-kérdeztem ingerülten.

-Victoria a neve.-ahogy kimondta, torkomat egy mély morgás hagyta el. Victoria Bellára vadászik. Meg kell ölnöm.

-Hol van?-egyre dühösebb lettem. Szó szerint nem láttam már a pipátol- Csak arra tudtam gondolni, hogy öljem meg.

-Azt mondta, most egy-két napig itt marad, majd utána elindul valamerre, azt nem mondta meg, hogy merre.-nézett rám haragosan. Túl messzire mentem.

-Sajnálom, hogy ilyen voltam. Csak meg fogom ölni, ha egyetlen haja szála is meggörbül Bellának!-szürtem a szavakat a fogam közt. Nagyon ideges lettem.

-Rendben. Most megyek, nasizok egy kicsit.-kacsintott rám majd már ott sem volt.

Engem pedig itt hagyott, dühtől eltorzult arccal és elmével az erdő közepén. Nem tudtam merre keressem Victoriát, azt sem tudtam merre indul el, és mikor. Felhívom majd Alicet, hogy szóljon nekem, ha lát valamit.

Miután kidühöngtem magam az erdőben, aminek jó pár fa látta a baját, haza indultam.

Mikor hazaértem, át gondoltam mindent, mindent amit hallottam, mindent amit gondolt, amit az elméjében láttam. De egy valami szöget ütött a fejemben. Victoria miért hívta volna már találkozáskor Mac-nak barátomat? Hisz nem tudhatta a nevét.

Ezen most lényegtelen gondolkodnom, elmegyek arra a helyre amit Macario gondolaiban láttam, és akkor Victoria nyomait követem.

Miután kiigazodtam saját kusza gondolataimon, letusoltam, hisz már két hete nem tisztálkodtam, amit valjuk be, nekem nem szükséges, de ez is egy rossz emberi szokás ami megmaradt, majd miután végeztem a fürdéssel felöltöztem tiszta ruhába és autóba ülve elmentem a látott helyre.

Nem tudtam merre keressem, hol keressem, csak azt tudtam, hogy valahol nem messze van. Egy kis keresés után, oda is értem. Egy régi, roskadozó ház előtt álltam meg. Ezt a házat láttam Mac elméjében is.

Az illatuk még itt volt, Mac-é. A jellegzetes füst illat egy kis mézzel vegyítve. Mellette egy ismeretlen vámpír szaga volt. Velük szembe, Victoria döglött hús szaga terjedt a levegőben. Mélyen elzártam magamba az illatát.  Majd a kocsimba behuppanva hazahajtottam. Fogalmam sem volt, hogyan kellene gondolkodnom mit kellene tennem.

Kiálltam az erkélyre és próbáltam legyűrni a hiányt, és az emlékeket az agyam egy hátsó részébe száműzni. Most tudtam, hogy másra kell koncentrálnom.  De az emlékeknek nem tudtam gátat szabni, így leültem és csak bámult a város fényeit. Elmémbe újra bekúszott az angyalom és most a délutánnal szemben, hagytam magam elárasztani az emlékekkel. Csak ültem, kezembe temettem az arcom, és könnyek nélkül zokogtam.

Sziasztok...Nagyooon nagyoon sajnálom, vizsgaidőszakom van és nem tudtam olyan tempóban írni a fejezetet, így az csak jövőhét péntek körül lesz felrakva. Nagyon nagyon sajnálom. :(
Kérlek, értsétek meg..:/
Pussy nektek!!

Emmet Cullen szallagavatói beszéde - Egy kis ajándék az ünnepek után

Sziasztok!!! Ez a kis novella, avagy szösszenet még régebben íródott, amikor nagy unalmamba nem tudtam mit csinálni, de a történet írásához sem volt kedvem.(Zárójelben az írás közben felmerült gondolatokat olvashatjátok!) 

Jó szorakozást! :) Komit kérek!

Zabálnivaló embertársaim! (Nem jó, ilyet még viccből sem mondunk, mert egyáltalán nem vagyunk egy súlycsoport!) 

Tisztelt ünneplők és ünnepeltek! (Jobban mondva, emberszármazásúak, emberek és miszturgikus… mitusztikus… ááá, soha nem tudtam kimondani ezt a szót! Szal valamilyen hülye és „kus”-ra végződő nevű lények!)

Tavaly ilyenkor némileg irigykedve néztük a végzősöket (már aki, mert én már annyiszor végigjátszottam ezt a baromságot, hogy ha tudnék, hányingert kapnék tőle, és különben is, ha nem lennék vámpír, akkor tuti, hogy nem emlékeznék rá, mi volt tavaly ilyenkor… Mert hol van már a tavalyi hó?), 

akik büszkén álltak szüleik, testvéreik, tanáraik és barátaik előtt (és annyira be voltak rezelve, hogy úgy néztek ki, mintha karót nyeltek volna vagy a kivégzésre készülnének…), 

készen arra, hogy átvegyék méltán kiérdemelt kék szalagjukat (hagyjanak már végre békén ezzel a kék szalag dumával!). 

Akkor talán még nem is tudtuk, hogy mindez mit jelent. (No comment!) 

Hogy a szalag nem csak egy masni (nem bizony, mert szépen van megkötve…), amit hordasz majd és kimutatod ezzel, hogy végzős vagy (vagy vacsi?). 

Ez annál sokkal több. (A sokkal az egy vagy két „k”?) 

A szalag elválaszt (na ne, most jön majd Mózes a Vörös-tenger effekttel, vagy mi a franc?), és még szorosabban összekovácsol bennünket (tisztára, mint a Gyűrűk urában…). 

Egyben figyelmeztet arra (hogy fuss, rohanj az életedért, mert egy rakat vámpír járkál a suliban…), hogy életünk egy fordulóponthoz közeledik, amit támaszok nélkül nem fogunk tudni teljesíteni. (Oké, most már tudom, hogy az építőmunkások is miért mindig a szívlapátra könyökölnek…)

Hiszen ki gondolt még akkor az érettségire vagy a főiskolára, egyetemre? (Hiszen a többségében már jártam és mind egyformák!)

Az csak vágyálomnak tűnt, távolban felsejlő jövőképnek. (Ki az a gyöpös – értelmezést lásd a Másnaposok-ban -, aki ilyen mondatot összehoz? Élő ember nem beszél így! Hoppá, de én nem nagyon vagyok élő… Bár… Ebbe most ne menjünk bele!) 

Aztán eltelt egy év és most itt vagyunk. (És fél óra múlva kezdődik a kosárdöntő, szal húzzunk bele, de villámgyorsan!) 

Itt állunk az ő helyükön és most már mindent értünk. (Ha ennyire meg vagytok világosodva, akkor magyarázzatok már el nekem néhány dolgot…)

 Beavattak bennünket a titokba (Alice, ugye senki nem sejt semmit?), hogy milyen érzés utolsó évesnek lenni (huh – homloktörlés, bár nem izzadunk), a legnagyobbnak az iskolában. (Ezt most képletesen, vagy szó szerint kell érteni?...)

Már nincs okunk irigykedni. (Mér… Volt valaha is okunk?) 

Az irigység helyét átvette a megszeppentség, a hála, a szeretet, a megkönnyebbülés és a szomorúság. (Hát, ha Jazz mindezt érzi, akkor tuti, hogy kikészül, mire itt lenyomtuk az ipart…) 

Megszeppentünk, hiszen mindannyiunk számára új ez a helyzet (már akinek…) és nem tudjuk biztosra, hogy mit is hoz a jövő. (Persze, mert nektek nincs egy olyan izgága húgotok, aki a következő évi tőzsdemozgásokat is 99,99 %-os biztonsággal megmondja…) 

Hálával tekintünk végig a számunkra oly fontos emberek arcán (nyami, husi…), és látjuk, hogy ugyanazt a szeretetet kapjuk vissza, amit mi adunk. (Kis szünetet tartunk, és kicsavarjuk

a nyálat a ruhadarabjainkból…) 

Megkönnyebbülünk, mert végre elértük a jól megérdemelt jutalmunkat (Végre mehetek vacsizni?), de mégse tudunk felszabadultak lenni, mert tudjuk, hogy ez valaminek a vége. (A valakinek stílusosabb lenne, de mivel vega vagyok, ezért maradjunk a valaminél…) 

Tudjuk, hogy már csak fél évet tölthetünk itt, és ez fáj. (Szóljon, ha valakinek fáj valamije, és akkor segítek…) Egy olyan biztonságos világot veszítünk el fél éven belül, amire eddig számíthattunk, amiben valakik voltunk. (Csapkodva veri az asztalt, mire a családja megrökönyödve fordul felé, ugyanis az ütés miatt kettérepedt a bútor…) 

Az érettségi után magunk mögött fogjuk hagyni iskolatársainkat (és még az a szerencséjük, hogy nem vérbe fagyva…), tanárainkat (lemészárolva…) és kilépünk egy új világba. (Kolumbusz is így indult neki…) A szalagavató talán erre is készít fel bennünket egy kicsit. (???) Hogy ne fájjon annyira az elválás (csak nekik fog fájni, de csak egy picit…), hogy ne szakadjunk el annyira hirtelen egymástól. (Miért jutott most eszembe a Titanic?) De most még nem jött el a búcsú ideje. (Vacsi elnapolva… Emmett bácsi hangulata a béka segge alatt…) Ma ünnepelni jöttünk ide, és nem szomorkodni. (Köszike!) Ma minden tekintet ránk szegeződik (mert minket amúgy nem bámulnak meg nap, mint nap!), ahogyan feltűzik szívünk fölé az iskola szalagját (csak át ne szúrják a tűt, mert hogy magyarázom ki, hogy elgörbült a vége?), amit felemelt fővel és büszkén fogunk viselni, öregbítve ezzel is második otthonunk jó hírét. (Na, persze…) Most pedig az itt maradó harmadikosokhoz fordulok egy percre. (15 perc és kezdődik a meccs…!) A végzős osztályok nevében szeretném megköszönni az eddigi fáradozásotokat értünk. (Csináltak is valamit értünk ezek a kis nasi-ivadékok?) Csodálatos teljesítményetekkel hozzájárultatok a mai nap tökéletességéhez és mosolyt csaltatok az arcunkra. (Az tényleg vicces volt, amikor az egyik csaj majdnem hasra esett 15 centis tűsarkúban…) Fantasztikus dolog érezni (már, ha érzel valamit vámpír létedre..) a gondoskodást és tudni, hogy szíveteket (De morbid!), lelketeket hozzáadtátok a munkához, pedig cserébe csak pár szép szót tudunk nyújtani. (Többek között azt, hogy ne gyere a közelünkbe, ha jót akarsz magadnak…) De ezzel a pár szép szóval sem tudnám megállítani az idő múlását (khm, khm…), hiszen egy év múlva ti fogtok itt állni majd és rájöttök a titokra (már megint ez?), amit nem kell kimondanunk (Hát, Edwardnak tuti, hogy nem kellene elmondani…), mert belopja magát a szívetekbe. (Vagy vésővel kell beleoperálni…) Én pusztán egy Bertold Brecht-idézetet szeretnék megosztani veletek. (Ez volt az első, amit a Google kidobott…) „Egyszer mindent elér az ember, Azt is, mi most még messze cél. Csak küzdj és áldozz, ne csüggedj el, S győzelmed lesz a hősi babér.” (Edward likeolná!) Kívánjuk, hogy nektek is sikerüljön elérnetek a kitűzött céljaitokat (felvont szemöldök), és soha ne adjátok fel, mert van miért küzdeni. (Egy grizzlyvel, főleg!) Köszönöm szépen! (Futás, mert Jazz elszabadul!)